6.
Mindhármuk hajtincseit, emberi csonthamuval, és porrá tört aligátor fogakkal együtt, többfajta rumba áztatott és dohánnyal füstölt bőrzacskókba tették, Émelie, La Croix bárónak, a holtak nyugalma és a temetők csendje felett őrködő loának mutatott be rum, dohány és kávé áldozatot Remy segédletével.
A név azonossága pár pillanatra elgondolkodtatta, majd sebesen visszaterelte figyelmét a szertartáshoz, hiszen akár hit –, akár nem hitbéli kérdés is volt az oltáron ücsörgő, cilinderes, hosszú kabátot viselő szellem miben léte, akár nem, ez a föld kétségtelenül az övé, és a hozzá hasonlóké volt, meg kellett hát adni neki a kellő tiszteletet.
– Figyel majd önre, s megóvja majd mindazoktól, akiket erővel kényszerítettek visszatérni ebbe a világba – térdelt mellette Remy. – Nem látják majd, nem hallják majd, míg el nem jön a hajnal és kukorékolni kezd a fekete kakas.
Juliette irigyelte Émelie-t, mert lett légyen akármilyen bizarr is a bezárt szentélyben zajló szertartás, sokkal kellemesebb lehetett, mint ami rá várt.
Valamivel elmúlt dél, mikor Simon lovon megérkezett a voodookirálynő otthonához, ám egy illedelmes kézcsókon és néhány kurta, futó mondaton túl nem jutott több ideje rá. A fiatalember láthatóan zaklatott volt még a hajnalban történtektől, de szavaiból annyit kiértett, hogy ő volt az, aki az ikrek szolgálójának adta a talizmánt.
Ezt követően ő, és a hotelből frissen visszatért Harry elindultak San Alban grófnőjének városi rezidenciája felé, Juliettet-et pedig Charlie fogta kézen, s előbb kocsiba, majd csónakba ültette, hogy kijussanak mocsárbeli otthonába.
– Jeux rogue-nak, Vörös Szeműnek lenni, akkor sem könnyű, ha az ember beleszületik, vagy van ideje beletanulni természete e részébe – kezdett bele mondandójába Charlie-, ha valaki, pedig mint ön, tagadja ezt, akkor szinte elviselhetetlenül nehéz.
Nem felelt, tekintetét elfordítva a mocsarat szemlélte.
– Nem közönséges módon, jutott a birtokába, igaz? – folytatta a királynő. – Nem ennek született, s nem is harapták meg. Olyasvalakitől, vagy valamitől kapta el, amit szeretett, ám ma már képtelen rá.
Juliette kényszerítette magát, hogy ne figyeljen a szavaira. Főleg, mert igazak voltak.
Korábban még rajongott a kutyákért, sok örömét lelte a londoni ebeknek létrehozott nőegyletben, melyet Lady Eugenie Redwood alapított és patronált egész életében, s még halála után is gondoskodott annak anyagi biztonságáról. Aztán rátalált arra szerencsétlen bordeauxi dogra és az abban gyökeret vert kórság őt is megfertőzte.
A kutyára, mely Harry állítása szerint egy volt Lord Redwood londoni otthonának házőrzői közül. Az a példány, melyet nem terítettek le, Dr. Long udvarában, azon a ködös estén.
Az ismeretlen kór, minek forrása Dr. Long szerint a fiatalon elhunyt Lady Redwood volt, egyszerre emésztette fel a testét és az elméjét, hogy végül a Hyde Parki Szörnyetegévé tegye, ahogy az akkori újságok emlegették.
„Felgyógyulását” követően több alkalommal megpróbált visszaemlékezni arra, ami történt, azokon az estéken, ám ritkán járt sikerrel. Emlékezni és bűnhődni akart azért, amit tett, hogy mindazok, akiknek ártott ne csupán üres, súlytalan nevek legyenek az újságok lapjain. Arcokra, emlékekre, érzésekre, de leginkább bűntudatra vágyott velük kapcsolatban, hogy ha már ember el nem ítélheti azért, amit tett, legalább ő tehesse ezt meg önmagával. Ám az elméje, lényének monstrum oldala makacsul ellenállt neki. Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde története jutott eszébe, melyben a főszereplő személyiségei folyamatosan távolodnak egymástól, egészen az elkerülhetetlen összeomlásig.
– Lénye e részét megtagadni, éppen olyan, mint azt mondani, ez a kar – érintette meg a jobbját Charlie -, nem magához tartozik.
– A kezem nem kel önálló életre, hogy embereket öljön – pillantott rá végül.
– Mert magához tartozik, és nem maga őhozzá – mosolygott a fiatal nő. – Ám míg képtelen szembenézni vele, s elfogadni, míg azt hiszi, majd a gyógyszerek megteszik maga helyett, addig hozzá fog tartozni. Attól persze nem irtózik, hogy kihasználja, hogy megrabolja az erejét, de adni nem hajlandó neki, nem lakatja jól, hogy úgy mondjam.
– Elégszer engedtem már szabadon ahhoz, hogy ne akarjam ismét – jelentette ki. – Mégis mit akar tőlem?
– Akarni? – hajolt előre Charlie és két, meleg tenyere közé fogta az arcát. – Igazán semmit. Miként maga se akarjon semmit önmagától. Vágynia kell rá csupán.
***
Harry egyszer tett, egy futó látogatást egy angol hermetikus sanctumában, és ha sok más nem is, annak szigorú mértani formákra épülő világa megmaradt benne. Megannyi szabályos sokszög, téridom, és azok tökéletes metszetei. Simon Macarthur szentélye sem volt más, óhazai rendtársénál, csupán kisebb és leginkább a háromszögek valamint az azokból formált szimbólumok uralták.
– Az ártó erőknek, így a holtakat engedelmességre szorító igének is Hermész Rendje adott hatalmat az időszámításunk előtti 343-as év hetedik havának hetedik napján a hetedik óra, hetedik percében hatalmas szégyenünkre, a világra szabadítva mindannak borzalmát, amit emberi elme csak formába önthetett.
Bizonytalan volt benne, hogy az ifjú valóban hozzá intézi szavait, sem nem inkább magához, majd kurtán utána számolt. Hét hetes, s ez a szám különös jelentőséggel bírt az óvilági mágusok számára.
Simon bevezette egy levegőtlen, vastag falú helységbe, majd mielőtt magukra zárta volna az ajtót, egyik oldalról nyitott, háromszögletű piramisra emlékeztető maszkot nyújtott oda neki, majd felöltötte a sajátját. A maszk szűrőitől lélegzete reszelős lett, és fanyar szagú anyagba áztatott géz borította be az orrát. Ezután jött, a szemüveg, aminek lencséit, Harry szerint, inkább valamiféle fekete fémből, sem üvegből öntötték, és végül a kesztyű, olyan bőrből, amit korábban még soha egyetlen állaton sem látott.
– Szerencsére – szörcsögte Simon -, bár az entrópia örökkön való, és az emberi elme csupán utat mutat neki, utóbbi képes arra, hogy időnként járatlan ösvényekre tévedjen, s ha úgy tetszik, fellelje a contrarium malumot a fordított gonoszt.
– Fordított gonosz? – recsegte.
– A Hold fényes arca átváltozásra kényszeríti a bőreváltókat így hát megszületett az ezüsthigany, az argentum mercurium, köznapi nevén a holdezüst, mely elpusztítja őket. Az ősi legendák vérszopói csupasz faágakra nyársalták fel áldozataikat, hogy vérük lassan, szenvedéssel fűszerezve folyjon el, így a tőlük rettegők…
–… saját fegyverüket fordították ellenük. – fejezte be Harry. – Azt akarja mondani, hogy amit az ember elképzel, az valóra válik?
– Tán nem így van? Amit akarunk, s amiért teszünk, legtöbbször el is érjük. Világuk számos kultúrája évezredek óta hisz az entrópiában, a falánk gonoszban, s annak ezerféle formájában. Létezésnek egyetlen célja és értelme, hogy felfalja magát a létezést, a mi létezésünket. Millió és millió tudatban lapult már ott a félelem a sötétségtől és mindattól, ami benne kísért, míg végül az, Hermész Rendjének bűnei nyomán, formát öltött.
Simon fémdarabokat és porokat szórt egy nagy kerámia tégelybe, majd lezárta és betette egy kisebb kemencébe.
– Meteoracél, magnézium, nitrogénben hűtött, porrá őrölt higany, és egy kis alkímiai fém csak az íze kedvéért – magyarázta, majd tovább lépett egy másik asztalhoz.
– Az élőhalottakat olyasmi fonalak hálózzák be, mint ahogy az erek az élő testet, s hasonló célt szolgálnak, biztosítják az életerő áramlását. Minél nagyobb, vagy minél összetettebb feladatokra alkalmas egy ilyen szolga, annál több kell belőlük, s így lesz mind sűrűbb a hálózat.
– Tehát egy ostoba tetemhez nem sok kell belőle, míg olyannak, aki a konyhában szolgál, teszem azt, már annál inkább, ahogy egy aligátorhoz is több kell, mint egy emberhez – gondolta végig Harry.
– Hibátlan konklúzió. A több fonaltól okosabbak lesznek, de sérülékenyebbek is. Egy harcost darabokra is szabdalhat, akkor sem biztos, hogy megáll, míg egy belső szolga biztosan elpusztul a feje elvesztésétől. A töltények ötvözete arra szolgál, hogy meggyengítse, és végső soron elpusztítsa ezt a hálót.
Viasszal lezárt fiolákat nyitott fel, majd öntötte tartalmukat egy öblös lombikba, és valamilyen maró folyadékkal fölengedte, végül zöld lángú forralóra helyezte.
– Magnézium, nitrogén hűtött nitroglicerin, némi főnixhamuval, a lőpornak.
Harry a maszk ellenére is kissé szédült a kigőzölgésektől és a hallottaktól, így egy viszonylag üres asztalnak támaszkodott.
– Miért… - nyögte ki, ami először az eszébe jutott.
– Miért? – fordult felé, Simon, s így teljes ornátusában Harry-t H. G. Wells egyik szereplőjére emlékeztette. – Sok az ok, s egy sem – ingatta a fejét. – Mind, ki Hermész útját járja, s él annak hatalmával, éppen úgy felel annak összes bűneiért, mint a sajátjaiért. Nekem pedig Mr. Divine van miért vezekelnem. Nagyon is van miért. Emellett tartozom ezzel házigazdámnak éppen úgy, mint Ms. Hamingsworth-nek, hiszen én találtam önökre, és én javasoltam a grófnőnek, hogy hívja ide hármójukat. Emellett…
Harry leintette. Émelie beszélt neki róla, milyen illedelmesen, mégis meghitten sétálgattak ők ketten az előző éjjelen, hát meg tudta érteni. Ő is alig-alig ismerte jobban Émelie-t, mikor annak idején a fiatal nő segítségét kérte az Elza Magdalena Jovanovich-ot érintő trónfosztási kísérlet ügyében, és ő is habozás nélkül beleegyezett.
Hermész mágusa aprólékos munkával jeleket vésett minden hüvelyre, majd varázsigét mormolt latinul és kézzel összeillesztette őket. Arasznyi, vaskos, gömbölyded csúcsú miniatűr ágyúlövedék volt mindahány.
– Modicum Mortem – nyújtotta végül Harry felé az egyiket. – Kis Halál.
– Köszönöm – recsegte a maszkon keresztül.
– Még ne köszönje, csak ha már túl leszünk ezen. Amúgy sem végeztünk még – nyúlt egy ezüstszín tintába mártott, kihegyezett toll felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése