Keresés ebben a blogban

2021. szeptember 12., vasárnap

Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

***

 

 Az éjszakai levegő a birtokon kellemesen meleg volt, és jól esett Juliette-nek, akkor is, ha nem tudta nem érezni a földben munkáló varázs, enyhe kátrány szagát. Feltehetően ez gondoskodott róla, hogy San Alban grófnőjének birtoka ebben az időben is élhető legyen, távol tartva tőle az igazi forróságot és a rovarokat.

 Az ifjú álteológusba karolva andalgott végig a kert ösvényein, mondatról mondatra törve át a falakon, melyeket Simon maga köré emelt. Idekint kétségtelen lett számára, hogy a talpuk alatt dolgozó erő a fiatalember műve, aki nyilván nagy, már-már művészi gonddal készítette el a mágikus rajzokat, és helyezte el őket a megfelelő helyeken szerte a birtokon. Ami keveset tudott az európai mágikus hagyományok számokhoz és mértani formákhoz való kötődéséről és mélységes tiszteletéről, erre a következtetésre kellett jutnia.

 Tudta, hogy Simon rejteget dolgokat, olyasmiket, amiket szégyell, és még magának is csak nehezen vall be, talán mert nem tud önmagának megbocsátani, s így másoktól sem várja azt. Ismerős volt számára ez az érzés. Állapota korai szakaszában, mikor inkább az őt emésztő kór irányította, sem mint ő azt, maga is tett szörnyű dolgokat, és hiába tudta, hogy nem tehetett volna ellenük semmit, neki kellett együtt élnie a tudattal.

 Sétáltak hát egymás mellett, ők ketten, a gyarló és bűnös lelkek, egymás kezét fogva, egymásba kapaszkodva a Mississippi delta meleg, varázslattal terhes éjszakájában.

 

 

***

 

Lassan, imbolyogva lépdelt a sötétbe borult folyosón. Arra riadt fel, hogy forog vele a világ, gyomra kavargott, és valószerűtlen módon minden tagjába égő fájdalom nyilallt. Nagy nehezen talpra küzdötte magát, amitől a fájdalom nem, de legalább a szédülés alábbhagyott. Levegőre vágyott, de nem boldogult az ablakkal, így inkább bizonytalan léptekkel megindult kifelé, majd kínzó lassúsággal, mind jobban erősödő légszomjjal küzdve, leereszkedett a lépcsőn, és elgyengült, lángolva zsibbadó kezével kinyitott egy ajtót.

 El sem jutott a tudatáig, hogy hálóingben botorkál idekint, és amúgy sem sokat adott volna az illemre. Nem egy ilyen éjszaka után. Nagyokat lélegezve igyekezett úrrá lenni émelyégésén, ám fájdalmán képtelen volt. Szíve vadul dörömbölt a mellkasában, feje hasogatott, tagjai lassan már teljesen érzéketlenné váltak, s olyan volt, mintha nem is hozzá tartoznának. Lépkedett, ólom nehéz lábaival, át az udvaron, a rövidre vágott pázsiton, és a kavicsos ösvényeken, ám akár parázson is járhatott volna, azt sem vette volna észre.

 Zsibongó elméjében az udvar hatalmássá sőt, végtelenné duzzadt, ő pedig hamarosan elveszetten bolyongott benne, s ahogy kínjai folyvást növekedtek úgy kereste mind kétségbeesettebben az enyhülést, végül kimerülten huppant le az egyik fa alá. Szél kelt, finoman mozgatva a spanyol moha fehér fátylát a lombok között, és egy suttogó hangot sodorva felé. Dallamosan ejtett, különös szavak voltak, mélyek, megnyugtatók. Enyhet és megkönnyebbülést ígértek neki. Maga mellé ejtett érzéketlen kezének ujjai szinte maguktól találtak rá a gyökerek között heverő, feltehetően ottfelejtett sálra. Fehér volt, ezüsttel áttört, rajta, s ezt még a sápadt holdfényben is tisztán látta, a San Alban ház címere. Érintése finom, szinte légies, olyasmi selyemsál lehetett hát, amit a grófnő is viselt időnként, s a szélben suttogó szavak szerint gyógyulása eszköze.

 Lassan és óvatosan, amennyire csak merev ujjaitól tellett a nyaka köré tekerte, és ha nem is azonnal, de lassacskán valóban enyhült a fájdalom.

Addig ült a fa alatt, amíg el nem nyomta az álom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése