Keresés ebben a blogban

2021. szeptember 8., szerda

Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

Harry óvatosan odasétált a pavilonhoz. Jól is tette, Ms. Orleans kigombolt ruhával üldögélt a padon, hogy kissé levegőhöz jusson. Arcába is visszatért már némi szín. Kellően távolról, finoman köhintett, felhívva magára a figyelmet.

– Megbocsátson Ms. Orleans, Harry Divine vagyok, csak megláttam, hogy talán rosszul van s gondoltam…

– …, hogy a segítségemre siet? – élcelődött erőltetetten a fiatal nő. – Ön, ahelyett, hogy a házigazda valamelyik szolgálójával érte szalasztott volna? Szép, mondhatom!

 Émelie kellemes társalgónak, és kedvesnek írta le Ms. Orleanst, aki készséggel segítette ki Mrs. Tuskot, mikor az kereste a jó szavakat zavarában, kurta látogatása idején. E pillanatban viszont egy ingerlékeny, sértett dáma benyomását keltette. Bizonyos mértékig persze megértette. A rosszullét, az esetleges fájdalom, ritkán hozza ki a jót az emberből.

– Elnézését kérem! – fordult meg és távozni készült.

– Kérem! – hallotta a fiatal nő kétségbeesett hangját.  – Bocsásson meg! Délután óta nem múló fejfájás kínoz, émelygek, és már tudom, hogy kár volt eljönnöm az estélyre. Aligha mutatna jól, ha a városalapító herceg leszármazottja elhányná magát az estélyen, s arról kezdjenek pletykálni, hogy hajadon létemre várandós vagyok… egek, miket beszélek megint?

Kissé közönségesen fogalmazott, szavai inkább a felháborodott Émeliehez illettek volna.

– Semmi szükség arra, hogy szabadkozzon. Az igazság nyers kimondása nem csupán a férfiak előjoga.

– Hah, ha jól sejtem nem sokan osztják a véleményét – gombolta be ügyetlenkedve a ruháját Ms. Orleans, majd felállt. – Egy korombéli nő ne káromkodjon, és keveset vagy inkább semmit se gondoljon a nemiségről, főleg pedig soha ne vegye a szájára.

Kilépett a pavilonból, de megszédült és kiszaladt alóla a lába. Harry elkapta, és próbálta talpra segíteni, de a nő elgyengült, így végül a karjába vette, úgy igyekezett vele az egyik oldalajtó felé. Valóban nem volna ildomos így látnia másoknak.

– Maga az a Harry Divine ugye, akit a grófnő fogadott fel? – kérdezte Ms. Orleans, mintha most jutott volna a tudatáig a neve. – Maga hál minden éjjel, a szép Émelivel.

Megtorpant. A karjában tartott fiatal nő, tekintete fátyolos lett és sötét, s mintha más valaki szólt volna a szájával.

– Persze, hogy így van – mosolyodott el, de volt valami negédes és gúnyos abban a mosolyban. – Mondja csak, miként állja meg, hogy a helyes, kis bőreváltó szüzet is bevegyék, harmadiknak? Maguknak aligha mondana nemet.

Nem, ez a beszéd, már szabad szájú kedveséhez sem illett volna…

– Még akkor sem, mikor a kéj eksztázisában még többért könyörög magának? – hallotta meg a fejében Ms. Orleans különös, mély és búgó hangját. Émelie-vel történt megismerkedése óta immáron harmadszor esett meg vele ez a rendhagyó élmény. Olyan érzés volt, mintha minden egyes szót a lágy szövetekbe merülő, fűrészes fogazató kés döfése kísérte volna. Ms. Orleans szavait ugyan selyembe burkolták a korábbi alkalmakhoz képest, de a penge mögöttük nagyon is valós volt.

– Kérem, hagyja ezt abba! – indult tovább.

– Pont ezt vártam magától! – mosolygott egyre szélesebben a nő – Határozottságot, a felszín alatt csak ott húzódó konzervatív angol férfit, akit egyszerre rémít meg, és izgat fel az ilyesmi, miként egy bősz keresztest is, a meztelen, pogány boszorkány.

– Engem egyedül az ön állapota rémít meg, és mindaz, ami ezt mondatja most önnel. Úgy vélem már most is többet mondott, mint helyes lett volna – mondta kimérten Harry.

– Helyes? Azt, hogy mi helyes, azt a pillanat dönti el, kedvesem. S mert csak a végletekig fáradt, vagy a nagy fájdalmakat élő ember lehet igazán, büntetlenül őszinte, hát miért ne éljek pillanattal? Főként, ha később akár le is tagadhatom? Ha most azt mondom, tudom maga milyen ügyes szerető, s biztosan nagyon jól szórakoznánk mi ketten, mert olyasmiket tennék meg magának, amiket még a szép Émelie soha sem…

Elcsuklott a hangja.

– Istenem… kérem… - suttogta.

Homloka forró volt, ezt Harry tisztán érezte. Félrebeszélt a láztól. Mi más lett volna?

Kurta szavakkal elmagyarázta az útjába akadó két, fekete cselédlánynak a helyzetet, majd a sietve érkező komornyik segítségével, felvitte az egyik emeleti vendégszobába Ms. Orleanst. Miután a gondjaikra bízta, visszasétált a vendégek közé, és maga is felhajtott pár pohár frissítőt, majd a szalon nagy álló órájára pillantott. Mozgalmas volt ez a nap és még nincs is vége…

 

Remy és Charlie Lacroix, London cigány királynőjére emlékezették Émelie-t. Elza Magdalena Jovanovich is éppen így magának követelte a figyelmet és a sóvár pillantásokat, lényéből pedig hiányzott az álszemérem és a visszafogottság. Tudta, hogy kívánják, és hajlandóságát nem is rejtegette. New Orleans úrnői is pontosan ilyenek voltak.

 Bátor, a szabályokkal kevesebbet törődő ifjak sereglettek köréjük, míg a társaság nő tagjai, tüntetően kerülték őket. Az még a londoninál szabadosabb, amerikai erkölcsbe sem fért bele, hogy együtt mutatkozzanak velük. Nyilvánosan semmiképpen.

 Semmi sem különböztette meg az ikreket és biztosra vette, hogy ez szándékos volt a részükről. Nem furakodott át az őket körülvevő csoporton, csupán megállt annak szélén, hagyva, hogy észrevegyék. Egyszerre fordult végül felé, a két fekete szempár. Sokat tudó és sokat mondó tekintet volt az ikreké, s Émelie-nek az az érzése támadt, hogy nem csak végigmérik, de belé is látnak. Tapasztalt már korábban is ilyet, ám megszokni egyáltalán nem tudta Olyasmi volt ez, mely önkéntelenül is arra készteti az embert, hogy a legszennyesebb, legjobban rejtegetni vágyott gondolatait és emlékeit még jobban elássa magában, s éppen ebbéli igyekezetével tárta őket igazán, a tekintet gazdája elé.

– Megbocsátanak az urak? – szólaltak meg egyszerre, majd végigsétálva a csalódott ifjak szétnyíló körén, odaléptek hozzá, két oldalról belekaroltak, és a vendégek tekintetétől kísérve átszelték vele a szalont a terasz, majd a kert felé.

– Ritkaság az olyan nő – kezdte egyikük –, ki úgy fordul hozzánk – folytatta a másik -, hogy se a szerencse, se a szerelem nem érdekli.

– Ha kérhetem, hagyjuk a játékokat! – közölte a lehető legkomolyabban Émelie, megadva a kellő tiszteletet. – Tudják miért kerestem fel önöket, s talán már azt is ki vagyok.

– Természetesen tudjuk Mademoiselle Barbeau! – szólt meg ezúttal csak az egyikük. – San Alban grófnője olyan módon talált önökre, melyet messziről megérzünk, hiszen birtokainkon idegen varázzsal él.

A grófnő? – vonta fel a szemöldökét Émelie.

Dehogy! A szolgája, a templomban bujkáló hamis teológus, az Óvilágból szökött bukott varázsló.

Bólintott.

Ám úgy hiszem önnek valójában igencsak mindegy miként került ide, az fontosabb, miért van itt – folytatta a másik iker. – Mindketten jól tudjuk, hogy az események mögött a voodoo ártó ereje áll. Wanga talizmánok, őrület, megvadult állatok.

Annyit már tudunk önökről, hogy az uralmuk elég szilárd a delta felett, hogy aligha volna hasznukra ez a zűrzavar – bontakozott ki kettejük közül, és leült az egyik székbe. – Riválisuk támadt netán?

Mire megörököltük édesanyánk királyságát, egyetlen egy sarlatán maradt csak New Orleansban, aki szembeszállhatott vele, de annak sok éve már.  És valóban nem, nem áll érdekünkben az ilyesfajta konfliktus a városban.

Az idősebb Daniel Mortonra gondolnak, ha jól hiszem. Többször találkoztam a nevével Ernest Longbottom irataiban. Azt követően veszett nyoma, hogy az önök édesanyja elhunyt. Houngan, azt hiszem így nevezte magát.

Apró, finom rándulás az ikrek arcán. A pletykák az édesanyjukról és Mortonról nyilván, bizonyos szempontból nem voltak alaptalanok.

Morton nem volt houngan, csak egy sarlatán! – nyomta meg az utolsó szót az egyik iker. – Nem tisztelte sem a hagyományokat, sem a törvényeket! Lábbal tiporta…

Charlie! – szólt rá a testvére a másik.

Ő volt hát Remy.

– Elhiszem, ha ezt mondják, hiszen én keveset értek hozzá – vette ki a retiküljéből a faragott csontbábút Émelie. – Harry ezt egy állat torkában találta. Egy állatéban, melyről Juliette meg van győződve, hogy voltaképpen már nem is élt, mikor rátámadt a néhai Anton Tuskra. – Meg tudják mondani nekem mi ez?

Charlie elvette tőle a sérült figurát, megforgatta a tenyerében, majd megszagolta és meg is nyalta.

– Már elillant belőle a varázserő. Nem aligátor csont – pillantott le rá – az oltalmazó és befolyásoló talizmánokhoz sokszor vagy az adott dolog darabkája a leghasznosabb, vagy éppen az, ami természetes formában is akadályt jelent számára. Ez hüllő, de nem aligátor – ismételte.

– Harry látott egy hatalmas, ezüst-fekete állatot, a többi között, sárga szemekkel. Azt mondta olyan volt, mint egy nílusi krokodil, ám annak is nagy.

– Obai… - szisszent fel Remy.

– Obai? – fordult felé Émelie.

– Olyasmi, mint az európai hagyományokban a famulus. Afrikában sok varázslónak és papnak van ilyenje, függően attól milyen erőkhöz fohászkodik, annak egyfajta megtestesülése. Van olyan, ami nemzedékeken át szolgál egy családot, s minden alkalommal egyre nagyobb és okosabb lesz, sőt sokszor előfordult az is, hogy mikor kihalt a vérvonal az obai felszabadult a szolgálat alól és tovább élt. 

– Afrikai mágia – gondolkodott el Charlie. – Lehetséges volna? – pillantott nővérére.

– Ebben nem találgatunk!  – intette le Remy. – Nem szabad, te is tudod! Megengedné Mademoiselle Barbeau, hogy ezt magunkkal vigyük?

– Természetesen – felelte Émelie és nem tudta nem kihallani az aggodalmat a hangjukból.

– Holnap délelőtt keressen fel minket Algiers-i otthonomban, akkor majd választ adunk a kérdéseire.

 Émelie emlékezett rá, hogy a Mortonról szóló iratokban és újságcikkekben szerepelt, hogy a férfi megfordult Afrikában. Ez közös pont lehetett az obaival. Emellett sarlatánnak tartották, aki nem tisztelte a hagyományokat. Megbabonázott aligátorok, és egy, a Fekete Kontinensről származó szellemállat.  Ám Morton évekkel ezelőtt eltűnt. Eltűnt és sohasem került meg, bár a fia halottá nyilváníttatta, nem biztos, hogy az is volt. Akkor viszont miért maradt a háttérben ennyi évig?

Várnia kell holnapig.

 

A Lacroix ikrek sietve elköszöntek tőle és a házigazdától, majd távoztak, ő pedig megkereste Harryt, hogy beszámoljanak egymásnak.  Jól látta, hogy kedvesének nehezére esik összeszedetten beszélni, egyszerre volt kimerült, és különösen izgatott. Ms. Orleans-szal történt találkozása mély nyomokat hagyott rajta.

– Lehet, hogy szükségünk lenne, valaki okkultista-félére – kortyolt nagyot a frissítőjéből Harry.

– Miért? – simult hozzá.

– Mert még mindig kiráz a fajtájuktól a hideg.

Értette. A lőpor szagot, és a halottak látványát is szoknia kell az embernek. Miért lenne másként a varázslattal, s ha valóban ebből akarnak majd élni, ez elmúlt egy év tapasztalatai alapján egyet kellett értenie vele.

– Juliette? – kérdezte Harry.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése