***
San Alban grófnőjének vidéki rezidenciája északra feküdt a várostól, a Gentilly Road mellett. Régi ültetvény lehetett, még a spanyol időkből, mert az udvarházhoz közel Harry látta egy kisebb templom romjait, bejárata felett spanyol nyelvű zsoltáridézettel.
Itt is körül lengett mindent a delta sajátságos légköre, ám a férfi figyelmét nem kerülte el, hogy mennyire nyugodtan sétálgatnak a vendégek a jókora tölgyekkel teli kertben, mintha nyoma sem volna a moszkitóknak. Egyetlen egynek sem.
Házigazdájuk egy ideig az ajtóban fogadta vendégeit, majd elvegyült a szalon forgatagában. Hasonlóan Émelie-hez, Harry is feszengett ekkora tömegben, így szorosan egymásba karolva sétálgattak a vendégsereglet szélén. Juliette viszont egészen kivirult. Ez a különösen modoros, Harry-nek kissé álszent társaságban ő otthonosan mozgott. Louisiana déli felének gazdagjai pénzügyi sikereikről, gyermekeik erényeiről és sikeres kiházasításairól pletykáltak, majd mikor kifogytak önmaguk, és egymás dicséretből rátértek a napi eseményekre. Arról értekezetek miként érinti majd a Bank of Louisianát a tény, hogy Longbottom a fiók épületében halt meg, a saját zárt irodájában, hogy Buxard elrablása mennyire megbolygatta Baton Rouge piacait, és vajon sor kerül-e újabb támadásra a grófnő ellen, ha már az első sikertelen volt. Harry képmutatónak találta őket vendéglátójukkal szemben, még akkor is, ha maga felvetés közel sem volt elképzelhetetlen.
San Alban grófnőjének oldalán észrevett egy jóképű, feketébe öltözött fiatalembert, ki árnyékként követte a házigazdát, bármerre is vonult a tömegben. Talán a teológus, aki a támadás éjjelén is vele utazott. Mi is volt a neve? Simon Macarthur, aki valamilyen módon megmentette az arisztokratát az újságok szerint. Émelie füléhez hajolt és felhívta a figyelmét a férfira.
– Melyikünk beszéljen vele?
– Ms. Orleans említette nekem, mikor találkoztunk, hogy kedves, ám kissé visszahúzódó fiú. Talán Juliette? – vetette fel Émelie
Harry bólintott. Valóban jó választás, már ha közös barátnőjük szabadulni tud a páváskodó nagyurak gyűrűjéből.
– Majd hatok rá – olvasott szinte a gondolataiban kedvese, és a tőle telő legnagyobb könnyedséggel átvágott a társaságon.
Az egyik emeletre vezető lépcsőn Harry felfigyelt egy fiatal, rendkívüli szépségű dámára, aki Émelie elmondása alapján Dakota Orleans lehetett. Az a fajta nő volt, akinek a puszta látványa is megbabonázza a férfiakat, és hűtlenségre csábítja őket, legalább gondolataikban. Ms. Orleans tisztában volt vonzerejével, és szívesen fogadta a bókok áradatát, ám Harry figyelmét nem kerülte el, hogy sápadt, és újra meg újra megtörli kendőjével a homlokát, mintha láz okozta izzadtságot itatna fel. Émelie visszatértéig szemmel követte a fiatal nőt, aki az idő múlásával az egyik frissítőt itta a másik után, majd félrevonult egy, a terasz mellett álló kis pavilonba.
– Szabadon engedtem az oroszlánt a gazellák között – csatlakozott hozzá ismét Émelie, mosollyal az arcán. – Ha az ifjú teológus tud valami hasznosat az, Juliette biztosan kideríti.
– Mondtam már, hogy olykor kissé hasonlítasz Dumas Milady-jére? – csókolta meg a férfi.
– Szép vagyok és ravasz, vagy gaz csábító és férjgyilkos? - nevette el magát Émelie.
– Az első három mindenképpen – súgott a fülébe Harry.
– És Ms. Orleans? Miért nem követted? – vonta fel a szemöldökét szerelme.
– Észrevetted?
– Annyira megváltozik az arcod, mikor fürkészel valamit, hogy elég volt feléd pillantanom s tudtam, és ki más vonhatta volna magára a figyelmedet, úgy igazán?
– Nem tagadhatom – vallotta be.
Émelie átlesett Harry válla felett, úgy suttogott.
– Juliette elszórakoztatja az vallástudort, te foglalkozz a szép Ms. Orleans-sal! - javasolta Émelie.
– Míg te? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Oh, én majd csak elleszek valahogy.
Még a zene is elhalkult egy pillanatra, ahogy a zenekar kezében megálltak a hangszerek, s a báli forgatag az érkezők felé fordult. Két fehér ruhás jelenés, két teljesen egyforma kreol teremtés, akiknek arca Harry-t az ókori Egyiptom fáraóinak nemes vonásaira emlékeztette. Piszén végződő, hosszú orrnyereg, érzékien vastag ajkak lágybarna bőr és nagy fekete szemek. Remy és Charlie Lacroix, New Orleans voodoo királynői.
– Na, az már nem egy vadász tekintete – élcelődött Émelie. – Ez egy kéjsóvár férfié. Jobb is, ha mégy, ám előtte kérlek, add ide a figurát, amit az aligátorban találtál!
Harry zavarában elmosolyodott és megindult a kert felé.
Simon Macarthur elsőre szinte rémülten fogadta Juliette közeledését. A szóbeszédek szerint az ifjú bizalmas, sőt meghitt kapcsolatban volt a grófnővel, ám Juliette pontosan érezte azt a fajta kielégítetlen férfivágyat, mely folyvást ott munkált a vallástudósban.
Azt sajnos, hogy időről időre felismerte, jobb szó híján kiszagolta az ilyesmit az emberekben, bármilyen bizarr, vagy illetlen is volt, kénytelen-kelletlen de meg kellett szoknia. Zavarát csak fokozta a dologgal kapcsolatban, hogy a feszítő, kiéletlen vágyak, ígéretes, édes illatot árasztottak.
Az azonban egészen új volt a számára, hogy a férfi miként viszonyul mindehhez, s a magára erőltetett önmegtartóztatása hogyan szolgálja őt. Erőt merített belőle, azzal, hogy nem élte meg, hanem elterelte magasabb szférák felé, hogy ott hasznosuljon, és egyfajta erővé váljon benne. Most, hogy megtapasztalta, megértette, hogy valahol nagyon mélyen hasonlít, a folyamdeltát és a várost körüllengő illatra, ám természetét tekintve egészen más. Sokkal fegyelmezettebb, szigorúbb és nem utolsó sorban szomorúbb is.
– Bevallom önnek mindig is különösnek találtam ezt a kreol világot – kezdett bele Juliette egy semleges társalgási témába. – Itt áll ön, a keresztény tudós, körülöttünk a pénz és a hatalom papsága – intett szelíden a báli forgatagra – s a sötét, babonás világ megtestesítői – utalt szavaival a Lacroix ikrekre. – Ugyanakkor lenyűgöz a közvetlensége, otthon Londonban sokkal kimértebb és unalmasabb a társaság.
– Nekem nem adatott meg, hogy a londoni elit között forogjak, kisasszony, így hát nem tudom megítélni, helyesen látja-e – hadarta még mindig riadtan Macarthur.
Hazudott, bár meggyőzően csinálta, közönséges embernek fel sem tűnt volna, ám míg a könnyű, futó hazugságnak nem volt sajátos illata, egy ilyen mély tagadásból eredőé, félreismerhetetlen volt Juliette.
– Akkor kénytelen lesz hinni nekem – mosolygott, majd tovább fokozva a férfi aggodalmát belé karolt és egyre messzebb vezette a grófnőtől.
– Mint hallom, Margarette de Morangias, nemcsak önt pártfogolja, de a város számos egyletét is. Olyan embernek tűnik, aki a szívén viseli New Orleans mindennapjait. Gondolom ezért is fogadott fel minket. Aggódik a városa miatt.
A teológus szóhoz sem jutott mellette, majd oldandó, a vele kapcsolatos végtelennek tetsző zavarát, kurtán szinte motyogva felkérte táncolni, mintha abban reménykedett volna, hogy annak ideje alatt nem tudja majd tovább kérdezni. Juliette örömmel okozott neki csalódást, ahogy azt is elégedetten tapasztalta, hogy az ifjú visszafogott stílusa ellenére lendületes, gyakorlott táncos és vesztére éppen ezért volt alkalma tovább társalogni.
– Gondolom, ön is aggódik – folytatta a kérdezést, kihasználva, hogy egészen közel simulhatott a férfihoz.
Émelie gyakran állt felhívta a figyelmét arra, hogy ilyenkor milyen közvetlen és könnyedet, s hogy igazán élhetne ezzel máskor is. Barátnője azonban sohasem értette meg, hogy mindaz, amit ő képmutató színjátéknak tart, Juliette számára jól ismert szabályokat és biztonságos kereteket jelentett. Egy világot, melyben otthon érezhette magát.
– Aggódom? Miért? – vonta fel szemöldökét éretlenül a teológus.
– Azért, hogy megismétlődik a támadás a grófnő ellen. Ha Mr. Longbottom a múlt, a város kerekeit olajozó bankár, s Mr. Buxard a polgármesteri babérokra törő férfi, a jövő, akkor Madame de Morangias a fényes jelen. Olyasvalaki, akiért megéri kockáztatni, hogy valamilyen eszközzel, akár, ahogy errefelé mondják bűbájjal is a hatalmukba kerítsék
– Én azt sohasem… - harapta el a mondatot a férfi, de már elárulta magát.
– Tudom én – húzódott hozzá közelebb. – Tudom, hogy sohasem engedné - mosolygott rá. – Köszönöm, hogy immáron őszinte velem.
Megfogta, és mint egy jó véreb nem is eresztette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése