A khor 7. fejezet 6. rész

 

***

Emberi hangok tompa moraja vezette őket a földalatti erdővel benőtt barlangba, s a fekete törzsű fák sora mögött lépcsősor vezetett felfelé egy nagy, félig nyitott, kétszárnyú kapuhoz. Kántálást hallott odabentről.

– Nincs őrség – fordult körbe. – Még óvadak se.

– Semmi szükség rá. Ez szent föld, és meg tudja védeni magát. Hanka odabent van – mondta Kargyr, és a Szelíd Tűz fényében látta, ahogy vonásai megfeszülnek, arcának erei egy pillanatra elfeketednek –, de Arcana és Jasha nincs.

Az utolsó szónál a fák felé intett a kezével.

– Hankával majd én foglalkozom, Jasha a tiéd – vette jobbjába a vörös bőrtokot.

– Arcana?

– Róla már nem dönthetsz. Ezt el kell fogadnod.

Elfogadni. Erre nem lesz képes, tudta jól, ahogy Kargyr is, még akkor sem, ha jól mondta, és mert nem hazudott neki sohasem. Egyszerűen nem volt szüksége rá. Az óhitű jobbjára tette a kezét. Arra a kézre, mely mindig is az emberhez és nem az embervadhoz tartozott.

–  Meg kell kérdeznem, de mi lesz…

– Velünk? – pillantott le rá a férfi.

– Nem – rázta meg a fejét, rosszalló arccal. – Vele?  Mindazok után, amit tett, ami történt?

– Majd az istenek eldöntik.

Ennyiből is értett. Kargyroth és a kascha sorsát az istenek kötötték egybe egykor, és csak ők dönthetik el, miként ér véget a közös útjuk. Mindketten elfogadták ezt, és ő csodálta őket érte.

 Most már a fontos dologra figyelhetett. Arra a zöldes patinájú sötét foltra, mely a fekete törzsek között közelített feléjük.

Jasha.

– Édes – hallotta meg a férfi hangját az egyik ágról. – Ez az aggodalom és vonzalom a részedről, nővér.

Sápadt volt, bőrét fekete foltok borították egyik kezén rosszul gyógyult, fekélyes seb. Lassan és mélyeket lélegzett, úgy tűnt egész testében remeg.

– Rég láttuk egymást nővér!  – biccentett feléjük. – Látom, új társra találtál. Ez bizonyára sokkal férfiasabb, mint az előző volt. Kargyroth, hogy kisimult a képed! A nővér nyilván nem annyira ügyes, mint egy kascha, de ha nincs kanca, jó a szuka is.

Más volt. Lénye beteges és pusztuló, s mintha halott is lett volna, melyet immáron csupán a puszta akarata, és az irigység táplálta önzése tartott életben. A düh erőt ad ahhoz, hogy ölj, a harag, hogy élj, mikor már nincs miért és nem tudod hogyan. Mi a harag volt Kargyrnak, az volt Jashának az irigység. Éltető erő.

– Megölhetem? – suttogta és felpillantott Kargyroth-ra.

Az emberre nézett fel, de az embervad nézett vissza rá. Az pedig elégedett volt, sőt talán büszke is arra, amit teremtett.

– Menj!

Theresa nem intett búcsút, csak elfordult tőle és megindult Jasha felé.

– Oh, ez a gyilkos tekintet! – fordult le az az ágról – Látom nem csak az ágyban fogtad munkára a leányzót! – tapsolt párat merev tagokkal. – Ez tetszik!

Lerántotta a válláról a köpenyét és felé dobta. Mögötte zöldes miazma felhő tört elő, de Kicsi Fény maga elé tartva elhamvasztotta. Egyiknek harag, a másinak önzés, s benne valami, mit még nem értett, de felhasznált és az semmivel sem maradt el a másik kettő mögött.

***

 Kargyroth Theresa távolodó alakja után fordult.  Lelke sötét csarnokában Carmogor elégedetten vicsorgott.

 „Vérből, sötétségből és fájdalomból született – nevetett fel.  – Akár csak te barátom. Valahol nagyon mélyen, ő az első gyermeked – közölte zord elégedettséggel. – A legjobbat adtad neki magadból. Légy rá büszke!”

– Te ez vagy? – kérdezte, majd a félig nyitott kapu felé indult.

Túl azon egy újabb hatalmas, földalatti erdőbe lépett. A fenti fák gyökerei újra fákká terebélyesedtek, de kérgük fekete volt, a sehonnan sem fújó szélben, mely kántálás hangját s füst nehéz szagát sodorta felé, sötétvörös levelek zizegtek. Tudta, hogy nincs egyedül. Az ágakon hollók, varjak és azok tündérei ültek, a gyökerek között apró óvadak motoztak. Megérkezett hát.

A fekete fák által ölelt horpadás északi végében embermagas domb emelkedett, tetején kövekből rakott medence, partján fekete fűz. A dombot bíbor és sárga köntöst valamint virágkoszorút viselő lányok ülték körbe. Színek és virágok pont úgy, ahogy egy ara tenné ősszel. Megcsóválta a fejét. A Szarvasisten nem hazudtolta meg magát, kéjvágya mit sem csillapodott a századok során. Görbe hátú, apró lények futkároztak a lányok körül, levetett ruháikat szedegetve össze.  Ahogy meghallották a lépéseit, szerteszét futottak, vissza fák közé. Nagyobb rokonaik lassan leereszkedtek az alacsonyabb ágakra. 

A medence vize megremegett, és Hanka meztelen alakja emelkedett ki belőle.  Hosszú fekete haja a hátára tapadt, bőrén ezüstöt cseppekben pergettek le. A madarak sereglete károgni kezdet felettük, mibe tündérkacaj vegyült. A kascha felé fordult. Ritkán látta meglepettnek, most pedig egyenesen rémültnek tűnt. Nyilván számított arra, hogy ismét találkoznak, de biztosan nem így képzelte el. Egy pillanatig csak állt a vízben, majd lassan kilépett belőle. Nem nyúlt a ruhája után, de tőle szokatlan módon szégyenkezve lesütötte a szemét és elfordította a tekintetét.

– Miként éneklik ezt majd meg, Kargyr? Azt, hogy mi újra találkoztunk? Hősi ének lesz, dicső himnusz vagy éppen keserű ballada? Rólad sok dalt írtak, biztosan tudod.

Felemelte a szertartási köntöst a földről, és a nő felé nyújtotta. Szótlanul álltak pár pillanatig, majd a kascha keze előbb kinyúlt a ruhadarab felé, aztán mégis visszahanyatlott a csípője mellé.

– Bárkivel más lenne, még veled is más kellene, hogy legyen – suttogta. –  Bukott bogotar vagy, khor és férfi, az istenekre azt tehetek veled, amit akarok! Veled pedig éppen azért kellene azt tennem, amit kell, mert minden más férfinél jobban megérdemelnéd! – fejével a vállán lévő sebhely felé intett. – Tévedtem, amikor azt hittem még egyszer elég erős lehetsz ahhoz, hogy érdemes légy bármiféle igazi hatalomra. Hiszen egy szerencsétlen kuszaeszű lányt sem tudtál megvédeni! Engem sem tudtál megvédeni! – szegte fel a fejét.

Egyetlen szavában sem tévedett. Gyenge volt és rossz döntéseket hozott mindannyiszor. Most is csak ott állt előtte és nézte szótlanul. A kaschát, az asszonyt, az embert, aki az igazsággal vádolta. Szétnyitotta a köntöst és a vállára terítette, ő pedig csak nézte és nézte, mintha pillantásával akarná megállítani, mégis amint a szövet a vállára került, egy kicsi, de erős kéz nyúlt fel az arcához.

– Miért… miért? Miért nem védtél meg minket? Miért nem védtél meg engem? – eredt meg a könnye.

Fájdalom, keserűség és szégyen áradt belőle. Miért? Miért te szégyelled magad helyettem?

– Féltem – mondta ki sokára – Féltem, hogy annak láttok, majd ami valóban vagyok, s nem mondd, hogy nem így volt, mind ahányszor, mikor megfeledkeztem magamról. Te és Anussia, bár belém láttatok, mégis az embert szerettétek, azt, akivé váltam, vagy csupán próbáltam válni, de vajon szerettétek volna a szörnyeteget, mi mindig is voltam és leszek? Én ezt nem akartam, ahogy ő sem. Egy fenevadat nem szeressen senki.

A kascha már zokogva sírt, ahogy a ruhájába kapaszkodott.

– Nem bíztál bennünk igaz?

– Bíztam. Annyira, mennyire egy magam fajta csak képes rá. Abban nem hittem, hogy ha újra rálépek erre a könnyebb és egyszerűbb útra, vissza tudok fordulni, mikor szükséges. Amíg a szörnyeteg útját jártam a világ fekete és fehér volt, az élet egyszerű. Hátrahagytam a nevet, mit viseltem, és vele az emlékeket, melyet e világ őrzött rólam, s megpróbáltam feledésre ítélni mindent, mi voltam. Világom megváltozott, s vele én is. Embernek lenni ötszáz év után szinte elviselhetetlenül nehéz volt, de mikor az istenek hozzátok vezettek, lekerült rólam a terhe. Ti… te az embert szeretted, nem az embervadat – ismételte magát. – Ezért is mentél el azon a reggelen Rózsakertben, és most ezért is rettegsz tőle.

– Te tudtad? – markotla egyre erősebben a ruháját Hanka.

– Az a részem, ami a tiéd volt és lesz mindig is, téged szeretett. Bűverő és isteni akarat nélkül is.

– De honnan…

– Sohasem mentél el szó nélkül, csak ha képtelen voltál megmondani miért mész el. Kötötte a nyelved az a makacs kaschaságod, de mindig időt hagytál nekem, hogy kitaláljam, utánad kell–e menjek. Te! – szorította magához. –  Egyszerűbb lett volna hazudnod valamit.

– Az lett volna – ölelte át Hanka –, de ahhoz bíznom kellett volna benned.

– Látva mit tettél – intett a fejével a domb aljára –, ezt meg tudom érteni. A Szarvasisten akarta őket?

– Gyerekek! Tudta, hogy nem fogok ellenkezni, miután megtalált és esélyt kínált nekem, ahogy az is, hogy egyetlen más kascha sem állt volna kötélnek, csak én. Mert nekem már nem számít mennyit vétek az istennő törvényei ellen. Egy vagy ezer kölyök élete sem idézhet a fejemre nagyobb büntetést.

Két kezébe fogta az arcát. Nem volt többé kascha, csak egy zokogó gyereklány, mint sok téllel ezelőtt. Büntetést említett, amit már semmi sem tetézhet. Egy kascha ezernyi módon véthetett az emberek törvényei ellen, de az istennőjét csak egyszer hághatta át. Embert ölt a hatalmával.

Hanka felnézett rá, és tudta, hogy ismeri bűneit. Könnyek és rémület volt a szemében, mert immáron teljes joggal ítélhetett felette.

– Az után történt, hogy elvittek, igaz? Ezért mondtad, hogy nem védtelek meg.

A kascha lassan bólintott.

– Egy nappal azután értem haza, hogy az északiak elvittek. Nem volt idejük eltemetni a holtakat, nem mertek ott maradni. Láttam a testeket, rajtuk a kezed nyomát, és a máglyát. Tudtam, hogy én vagyok az oka.  Senki sem merte volna ezt tenni vele, ha végig mellette vagy. Könyörögtem az isteneknek, hogy adjanak erőt elviselni, de amikor megpróbáltam levenni őt a máglyáról éreztem a fájdalmát, Kargyr! Éreztem Bergamon Tüzét, ahogy halálra perzseli, hallottam a sikolyait és én is sikítottam vele együtt. Otthagytam… Nem voltam képes sem életében, sem halálában megadni neki, amit megérdemelt volna.  Aztán sötétség, téboly és a tudat, hogy immáron nincs és többé nem is lesz hatalmam semmi felett. A végére már voltam többé se kascha, se az istennő szolgálója, csak… csak…

Hallgatta, miként önti ki neki minden bánatát, s miként küzd a szavakkal. Azokkal miket kimondott, s miket képtelen.

–… aztán valaki rám ismert. Akkora vérdíj volt a fejemen, hogy az egykori hírem ellenére is megérte nekik a kockázatot. Hatan voltak, én pedig már magamról sem tudtam. Egy igazi kascha sohasem került volna ilyen helyzetbe, vagy méltósággal halt volna, ha szembenéz vele. Én nem akartam meghalni. Az első ige egy sikollyal együtt tört ki belőlem, olyan fájdalmasan, hogy azt hittem bele fogok halni, de a többi… a többi mind könnyebb és könnyebb lett. A hatodik pedig már szinte csak egyetlen mozdulat volt. Hát nem különös? A tett, a megbocsáthatatlan bűn, mégis visszavezetett az istennőhöz, én pedig elfogadtam a rontások és átkok sötét hatalmát, szinte szabadon megtéve bármit, amit vágytam. A három ifjú lovag, Torkvestor és még sok más, amit elkövettem. Hiszen az egyetlen, akinek a számított a szava, már megítélt érte.  A Szarvasisten nem ígért megváltást, vagy a bűnöm bocsánatát csak azt a napot, amikor látom egy új hatalom születését. A tiédet. Most mégis itt állunk, én dolgom végezetlen, s te, hogy megítélj, a tetteimért és bukásomért.

– Ítéljek feletted? – kérdezte. – Legyen hát. Nem bocsátom meg neked, mit magamnak se tudnék, de nem ítéllek meg azért, miben magam is bűnös vagyok. Mindkettőnk Útjáról, sorsáról, húgod és az istennők döntenek.

***

Hanka görcsösen kapaszkodott Kargyrba és egy kurta pillanatra megkönnyebbült, ám annak elmúltával újra kétségek öntötték el.

– Arcana…

***

Jasha mit sem veszített gyorsaságából legutóbbi összecsapásuk óta, így fürgeségben továbbra sem vehette fel vele a versenyt, támadásai most is hihetetlenül pontosan utat találtak a védelme mögé, és legtöbbször csak az üres levegőt kaszálta el csapásaival. Ráadásul nyilvánvaló volt, hogy ellenfele ismeri a helyet ahol harcoltak, a földet hiába borították gyökerek és valami iszamós posvány, sohasem érkezett bizonytalan talajra, amikor eltűnt majd feltűnt egy újabb támadás után. Jasha még mindig előnyben volt és ezt minden pillanatban ki is használta ellene.

– Tanultál – gúnyolta, amint megint semmivé lett az egyik támadása után. – Kargyroth sokat elárult a titkaink közül – sziszegte talán valamelyik fa mögül. –  De még mindig inkább csak érzed, sem mint tudod, hol az ellenfél.

A háta mögül, lényegében a sötétségből előolvadó pengék könnyű légáramlatot kavartak maguk körül. Nem hallotta, nem látta, de érezte, ahogy közelednek. Kifordult, pajzsát felkapva hárította a csapást, majd nekirontott az óhitűnek. Eltalálta és az egyik fatörzséhez préselte. Csontok ropogtak, a férfi mégis egy mozdulattal eltaszította magától. Nem csak gyors volt, de sokkal erősebb is.

Penge villant balról, majd egy jobbról alulról felfelé csikorgott végig a vértjén.

– Határozottan ügyes… még mindig élsz – folytatta Jasha. – Beszélik, hogy ha egy bogotar, mint Kargyroth, egyszer egy asszonyt az ágyába fogad, az más nő volt előtte és utána. Neked, nővérként bizonyára újszerű élmény volt egy férfival hálni, de ennél többről is van szó.

 Fentről, valahonnan az ágak közül vetette rá magát, páros lábbal dobbantva a mellvértjén, egyszerűen kibillentve az egyensúlyából. Hanyatt esett, de tovább gördült, így az óhitű pengéi a levegőt döfték keresztül. A mozdulat nyomán a férfi alakja zavaros zöld zsarátnokként izzott fel számára, melyből ezernyi inda, vagy talán csáp kígyózott a gyökerekkel teli kövek és a fák törzsei felé. Eszköz volt, fegyver, báb, akit felhasználtak ellen, de más célokra is. A férfi arca megrándult, bőre alatt, mintha férgek vonaglottak volna, mélyebbre fúrva magukat húsába és csontjaiba. Jól mondta Kargyr, ez az, amitől félnek, hogy gondos munkával mindjük megtalálhatja magában a szörnyeteget, Akár egy ilyet is, melyet mindig is csak a saját önzése hajtott, hogy bizonyítsa több mint a szánalmas senki, akinek született, hogy több másoknál, nem csupán egyenlő velük. Ez volt az ő igazsága Jasháról és hasznos igazság volt, mert a férfi senki volt hozzá, de leginkább a lelke mélyén ébredező ismeretlen, kék valamihez képest. Fellobbantotta Kicsi Fény tüzét és lángba borította maguk körül a földmélyi erdőséget. Kín és e zafír szín lángok. Ez volt ő ezekben a pillanatokban.

– Igen, igen, biztosan meghágott! – kiáltotta az óhitű a tűz túloldaláról – Te pedig elvetted, amit adott, igaz?  A hatalmát, az erejét, a sötétségét! – lépett át rajtuk, hogy előbb lángra kapjon, majd kialudjon. – Vonyítottad–e a nevét, az igazi nevét, amikor beléd élvezett? Biztos vagyok benne, hogy megtetted. Vajh mit szólna a Fények Ura, ha tudná, úgy érzed többet kaptál Kargyrtól, mint tőle valaha is fogsz?

Gyorsan mozdult. Maga elé kapta a pajzsát, de mintha egy kőfal rohant volna belé. Jasha felöklelte, a földre döntötte, és pengéivel odaszegezte mindkét karját, majd megcsavarta és jobbjával a gyomrába térdelt. Fájt, de nem úgy, ahogy korábban. Az óhitű térdvértje a testébe mélyedt, tört és zúzott a belsejében, de most erre volt szüksége. A seb, az a régi seb most megnyílt és befogadta a kínjait. Valami megfogant sebzett méhében, s ez most, kínok és lángok között igyekezett a világra jönni. A fájdalom egy szívdobbanással később rászakadt a felette térdelő férfira.

Egyszerre volt rettenetes és gyönyör teli látni mit művelt a hatalma vele. Jasha megdermedt, szeme fehérje vörösbe borult, ahogy elpattantak benne az erek, de folyni kezdett a vér az orrából és a füléből is. Izmai összerándultak, tartásából elszállt az erő. Felrántotta mindkét térdét és lerúgta magáról a férfit. Ökölbe szorította a kezét amennyire csak tudta, majd kitépte a pengéket a földből. A fájdalom elsugárzott a sebektől a mellkasáig, majd onnan le a hasába, a méhéig. Szörnyű, de felszabadító érzés is volt egyben. Mert hatalom volt, mégpedig igazi, nem holmi tündértől vagy istentől nyert erő, hanem az övé.

Jasha vért köpött a kövekre, tőle néhány lépésnyire. Odalépett hozzá és belerúgott a földön térdelő óhitűbe, hagyva, hogy a benne felgyülemlett kín ismét átjárja azt.

– Majdnem mindenben igaza volt. Tanultam tőle, háltam vele! Sokat és sokszor. Más voltam előtte és más utána, de azt maga képtelen felfogni, hogy miért!

Jobbjával megsuhintotta a buzogányt és lecsapott vele a férfire. Hallotta, ahogy törnek a csontjai és hasad szét a hús a csapása nyomán. Az óhitű összezúzott, véres szájával rávigyorgott.

– Nagyon is tudom. Mert annak látott, ami valójában vagy! Először, a szánalmas életed során.

A buzogány megint meglendült, ám Jasha is vele mozdult. Puszta ököllel eltörte a fegyvert tartó csuklóját, míg másik keze a nyakára szorult. Eltorzult képpel, véres vicsorral meredt rá.

– Olyan, vagy mint a többi. Egy északi ribanc, aki azt hitte elég széttenni a lábát egy délinek, és máris beléáramlik az óhit minden hatalma.

Ujjai alatt ropogott a torka.

– Tanultál – köpte képen.  – A kínról és annak hatalmáról – emelte el a földtől. – Azt hiszed, eleget tudsz róla? Néhány hét, pár új seb és egy bogotar farka elég volt hozzá?

Hihetetlen erő volt az ujjaiban, pár pillanat és puszta kézzel roppantja össze. Mit tudhat ő a fájdalomról? Mit tudhat?

Az apja nagy, szőrős keze a hátára nehezedik, hogy az ágyra nyomja, majd beléhatol. Ez volna a fájdalom? Az, hogy a végén már képtelen volt ellenkezni vele? Engedelmes lett, behódolt, és csak a méhében megfoganó élet borzalma ébresztette fel újra? A seb volt az, amivel végzett vele? Mi volt fájdalmas abban az életben, ami élt?

Törött kezével megragadta a férfi karját. Már nem fájt. „Elviselek, bármit, amit rám mérsz uram… megkérdezted tőlem, miben áll az, hogy egy ember többé nem ember, hanem szörnyeteg. Abban hogy nem veszel magadra több terhet, mint szükséges. Nem érzed többé a törvény, az emberek tekintetének és szokásaiknak súlyát. Csak azzal törődsz, ami rád tartozik, csak azért vérzel, hogy megvédd, ami a tiéd, és nem féled többé más csak a magad ítéletét, mert tudod az, az egyetlen, ami elől nem futhatsz el –így mondta Kargyr azután az éjszaka után Felszabadít, ha hagyod neki.”

Hát hagyta.

Nem érzett többé fájdalmat. Ő maga lett a fájdalom. Két és fél évtized minden sebe, kínja, lelki fájdalma egyszerre szakadt fel belőle. Együtt sikított az óhitűvel, aki kővé dermedten állt, amikor ráeszmélt mi történik vele. Minden seb, ami valaha nyílt a testén, minden törött csontja, vajákos főzetek begyógyította sérülés most újra megnyílt rajta. A megkínzott testbe üvöltve adta ki magából a belezárt lelket.

Szörnyű látvány volt…

…

..

.

Felszabadító látvány volt.

Ahogy az óhitűből az élet, úgy szállt ki belőle is az erő.  Lábai összecsuklottak alatta, leroskadt a földre. Légzése furcsán lassú, sőt nyugodt volt. A fájdalom minden szívdobbanással szétsugárzott a testében, hogy aztán pillanatról pillanatra elcsituljon a benne dúló kínvihar. Ő… ő… önmaga volt.

„Minden ember lelkében ott rejtőzik az embervad, csak meg kell keresni!” – lépett elő lelke sötétjéből, egy holdfénnyel borított terembe az ősi szörnyeteg. Ő volt, de még sem. Teste csupasz, erei sötét pókhálót rajzoltak a bőre alatt. A Birodalmi Rend nővérnek szertartásos mozdulatával meghajolt felé.

„Az istenek hoztak, nővér!”

Nehéz megvasalt csizmák zaja ütötte meg a fülét valahonnan a fák közül.

Szőrmékbe öltözött, sebhelyes képű férfi bukkant fel az egyik törzs mögül, kezében vaskos, csigolyákból készült íjat markolt. Radomir? Ahogy a férfi közelebb ért hozzá megcsapta az orrát a belőle áradó állatias szag és jól látta az íjászt követő fenevad árnyakat is.