„…úgy mondják az ember vágyai kirakósa. Illeszd össze a darabokat, töltsd ki a réseket és megtanulod befolyásolni…
… úgy mondják az ember gyengeségei összessége. Ismered fel ezeket, fordítsd ellene, valamint a magad javára és megtanulod uralni…
… úgy mondják az ember bűnei összessége. Lásd meg ezeket, mondj felettük ítéletet és megtanulod elfogadni…
…Seo An Faer. Íme, az ember…”
Meridiannak, a Lángvérűnek, hetediknek a bogotarok szent sorában, ősei honában tett látogatása során lejegyzett szavai.
***
Éjszaka volt mikor elértek a kőfolyamhoz, ami mérföldeken át húzódott, olykor ötszáz láb szélesen tekeregve a fák között, fel a domboldalon. Az óhitű legendák szerint óriások rakták le ezeket a sziklákat, olyan módon egymáshoz illesztve, és összecsiszolva őket, hogy még ennyi évszázaddal az Első Hajnal után sem fogott rajtuk az idő. Erő sugárzott belőlük, az a régi, emberelőtti hatalom, mely az egész tájat betöltötte, s mint holmi erek az ősi földben a sziklafolyamok a mélyben rejtőző szív felé kanyarogtak.
Kargyroth javaslatára leszálltak a lovakról, így vezették őket tovább. Lassan baktattak felfelé a sötétségbe borult erdőség és a holdfényben időről időre mozdulni látszó kövek határán. Kelletlenül ismerte be magának, de kezdte megszokni, sőt megszeretni a világnak ezen arcát is. Otthon, a Királyság északi földjein, ahol Bergamon fénye évszázadok óta beragyogta a földet és az emberek szívét, még az éjszakák és a telek is, melyeken az óistenek hatalma a legerősebb, csendesen teltek. Itt Délen, ezen a földön pedig még mindig ez a természetes, és hiányzott volna belőle valami, ha mindennek nyoma veszett volna. A kövek meg–megmoccantak, mint ahogy az alvók mocorognak álmukban, a fák között a szél lágy hangon suttogott altató egy ősi nyelven a domboldal alatt elterülő vidéknek. Más volt ez a világ, veszélyes, sötét mégis tiszta és ártatlan.
Éjfélre járt mire felkapaszkodtak a gerincre, és kirajzolódott alattuk a tájat uraló tölgyek hatalmas sziluettje. Kargyr arcán keserű mosollyal megcsóválta a fejét.
– A Héttölgy, na persze! Miért érnék is be kevesebbel?
Neki állt leszerszámozni a lovát.
– Az út végére értünk Theresa. Ma nyugtalan lesz az álmunk.
Odalépett a férfihez és egy könnyed mégis erőteljes mozdulattal megfogta a bal kezét.
– Gondolod? – kérdezte, de nem nézett rá, így csak álltak egymás mellett kéz a kézben a két hold alatt.
***
Sohasem hagyta, hogy ő irányítson. A hátán feküdt, csípője meghajolt, ahogy a férfi egyre lejjebb és lejjebb tolta a vállának támasztott lábait. Befogadva, mégis eltaszítva magától minden alkalommal. Szólni sem szóltak ilyenkor egymáshoz. Mit számított volna? Ők ketten nem voltak egymásnak rendelve, ahogy egy naiv nemeskiasszonyoknak írt lovagregényben olvasta, és ezen nem változtathatott. Így csak árnyékaik vegyültek össze újra és újra a füvön a két hold fénye alatt.
Még mindig fájt, amikor a férfi beléhatolt, és sajgott minden mozdulat, mellyel magáévá tette, de ez már a sajátja volt. A nővérré, kinek Bergamon szánta és nem a nőé, akinek született. Harcosnak, s nem anyának, egy harcosnak pedig csak fájdalom jut. Ám akkor miért, Bergamon, miért fekszik a fűben behunyt szemmel? Miért nem képes a férfi szemébe nézni, ahogy nem volt képes sem akkor azon a villámoktól terhes éjszakán sem az óta egyetlen éjjelen sem? Látna valami a szemében, valamit önmagából, amire még nem állt készen?
„... én azért, mert az vagyok ami, nem fosztalak meg mindannak kínjától és gyötrelmétől, hogy ráeszmélje mi is lakozik benned.”
Ezt mondta neki, azon az éjjelen.
Így csak feküdt, lehunyt szemmel. Csípője megfeszült, hogy elemelkedjen a fűben rejtőző kövektől, bőre a hirtelen kelt őszi széltől lett libabőrös. Mi mástól?
***
Az utolsó közös reggelükön korán kelt, még a hajnal első fénye előtt. Meglehet nem lesz több alkalma végignézni, ahogy a Fények Ura kegyelmében részesíti ezt a világot. Letérdelt kelet felé a táborhelyükül szolgáló kőtisztás szélén, és hagyta, hogy a kelő nap fénye lassan beburkolja a testét. Érezni akarta csak még egyszer a melegét.
– Bergamon, te látod a legtisztábban a lelkemet. Hibáim, vétkeim és bűneim, mind ismertek előtted, nem takargatom őket. Ahogy látod állhatatosságom, erőm és hitemet is. Más valakiként indultam erre az útra, és most itt a végén hálás vagyok neked, mert idáig vezettél. Ha véget ér az életem ezen a helyen, úgy távozom, hogy tudod meg Bergamon, érdemes volt végig mennem az úton. Tán ez önhittség a szemedben, de nemcsak megbánással és szégyennel gondolok vissza rá. Tudom, hogy te vezetted az utamba Kargyrt, hogy a segítségével olyan módon lássam a világot, mint soha korábban, de nem hiszem, hogy tudtad előre miként végződik majd mindez, mert bár mindenható vagy én Uram, de nem mindentudó. Ő – hallgatott el egy pillanatra –, ő fontos a számomra és ezt már nem tudom szégyelleni a színed előtt. Megszegtem egy neked tett esküt, s mégsem kérem a bocsánatod. Ha ma meghalok, egyenes derékkal és már nem csak nővérként, hanem emberként is állok trónusod és ítéleted elé.
Felállt és a csomagjához lépett. Kioldotta a csomókat és darabonként előszedte a páncélját. Villámlás utáni érdes levegő és nyári záportól ázó fű illata a háta a mögött. Kargyr.
– Segítsek? – kérdezte.
Megrázta a fejét, mert nem akarta elvenni tőle az időt a saját imádságára. A férfi ellépett mellett és elsétált oda, ahol korábban ő térdelt. Vajon mi járhat a fejében? Tudja–e mi vár rájuk az ösvény végén, és ha igen miként készülhet fel rá? Ő tudta az útját. Megmenteni az elrabolt lányokat, és végezni az atya gyilkosával, és visszafizetni az adósságát Arcanának, legyen az bárhogyan is. A többi pedig, Bergamon a tudója, már nem tartozik rá. Kargyroth-nak viszont számot kell adnia önmaga, és az istenei előtt arról, amiben hisz, amit érez, és amit tett vagy tenni fog. Vajon megöli a kaschát, vagy magához öleli?
Valóban az út végére értek. Történjen akárhogy, ő és az óhitű elvállnak egymástól. Ez a kevés jutott neki egy másfajta életből, be kell érnie hát ennyivel.
***
Állatbőrből és embercsontból emelt totemek vezették őket végig az úton, a magas sziklákhoz. melyek között a hasadék kanyargott. Régi érzések kerítették hatalmukra. Az isteneik erejének, és annak tiszteletére emelt helyek sohasem voltak fenségesek, csupán komorak és embertelenek. Ilyen volt a Héttölgy, sarjadjon bárhol is a világon, a Négy Agyar vulkáni kalderája, ahol a bogotarok rendje megszületett, vagy éppen Perun kopár viharszentélyei, az örökké síró szélben, fenn a Feketebérc csúcsain. Sok helyen megfordult már ezek közül, s volt, mit az otthonának is vallott, de mindez semmin sem változtatott. Ő és minden ember idegen volt itt.
– Megszentelt földön járunk, Theresa. Vén és szomjas földön. Morrigan a tudója mennyi vérrel itatták meg a századok során – harapta el két ujját és tapasztotta kezét a sziklára, hogy az magába szívja a kiserkent vért. – Tudják, hogy jövünk, és utat engednek nekünk – intette a fejével fölfelé, a hasadék falának magasába megbúvó óvadakra.
– Téged igen, de… – kezdte a nővér, de megállította.
– Az istenek bosszantóan jól tudják befolyásolni az emberek sorsát, és veszettül élvezik a játékaikat. Nem vezettek volna idáig téged, ha most az óvadak karmainak és agyarainak akarnának adni. Gonoszak, de nem kicsinyesek.
– Tudod, hogy nem erre gondoltam.
– Tudom – fordult felé. Vértjében, sisakjával a kezében Theresa, mint eddig már sokszor, most is átalakult. Morriganra emlékeztette, a régi történetekből, mikor az istennő, saját fajtája vérét ontva kivívta a helyét az égiek között. – Bármi is lesz, odabent, meg fogod találni Jashát. Mint mondtam neked, hogy kedvelik a játékokat. Próbára akarnak tenni téged és őt is, mert semmiképpen sem mondanának le a Bolondok Táncáról, főleg nem egy ilyenről.
Látta a nővér félmosolyát. Nem ez aggasztotta. Ha az istenek is hagyják is, hogy belépjen erre szent helyre, ha engedik is neki, hogy elvégezze, amiért jött, akkor sem biztosítja semmi, hogy hagyják élve távozni. Biztosra vette, hogy a nővér elszámolt magában az életével, és kész volt számot adni az istene előtt róla, de mint minden ember kapaszkodott a reménybe, hogy talán még sem lesz rá szükség. Már nem is emlékezett már rá, ő mikor hagyott fel ezzel. Hanka többször is jól monda róla, létezik, de nem él. Az élete, az út melyet végigjárt talán az övé volt, vagy csak ezt akarta hinni oly görcsösen, úgy emberként, mint embervadként, talán Morrigané, talán az apjáé, már nem tudhatta. Voltak persze pillanatok, mikor elfogta a félsz és az aggodalom, de ezek mind ritkábbá váltak a századok során, s csupán az éltető, borostyánszín harag maradt meg benne.
– Menjünk! – intett a fejével a sziklavölgy felé.
***
A hasadékvölgy lakói lustán másztak elő üregeikből és kúszva indultak felé, hogy elhaladtak alattuk. Kargyr nem foglalkozott velük, mert fenevadként éppen olyan jól tudták, hogy uruknak leszámolni valója van a völgy köveit koptató emberekkel, miként ő maga is, mégis ahogy mind lejjebb és lejjebb ereszkedtek Theresa önkéntelenül is közelebb húzódott az óhitűhöz. A férfi lelkében fészkelő embervad minden lépésnél egyre nagyobb lett, jelenléte lassan betöltötte az egész völgyet.
A Tanítások jutott róla eszébe, hogy „… eljön majd a napja, amikor az óistenek Vadjai felébrednek sötét barlangjaikban, közülük a leghatalmasabbak dacolva Bergamon fényével eltakarják az eget, hogy az alantasabbak korcsoknak ne kelljen elviselniük annak szent érintését…” Vajon Carmogor, immáron valóban, embervadként is egy lenne ezek közül? A szörnyetegek mozdulatlanná dermedtek odafent, s mint gyíkok a napfényben, elnyújtóztak az óhitű vetette árnyékban.
A sziklavölgy mögött roppant kőudvar nyílt, közepén a Héttölggyel. A fák gyökerei közül emberi alakok botorkáltak ki a reggeli napfénybe, kezükkel takarva a szemüket a vakító sugarak elől. Fegyvert látott mindegyiküknél.
– Legalább ennyi eszük volt – engedte el Kargyr a kantárt – Elküldték a zsoldosokat a szent földről, mert ott és akkor a Szarvasisten nem akart véráldozatot – vonta meg a vállát.
– Jasha emberei – gondolta végig a hallottakat. – Akkor már biztos, hogy ő is itt van.
A zsoldosok, mikor észrevették feléjük kezelő alakjukat, még mindig hunyorogva, de laza alakzatba rendeződtek előttük, elzárva az utat a fák felé.
– Velük mi legyen? – kérdezte a férfit – Sokan vannak és csak az időt vesztegetnénk rájuk
Észre sem vette, hogy már nem érdeklik az erőviszonyok. A zsoldosok száma és a tény, hogy nyilvánvalóan nem gyakorlatlan kurafikkal van dolga. Egyszerűen csak semmibe vette őket.
– Elintézem. Várj itt! – indult meg Kargyr határozott léptekkel a zsoldosok felé.
Theresa miként a kascha esetében, most sem tudta még mit fog tenni az óhitű. Kétsége sem volt afelől, hogy ha úgy akarná, hamarosan Jasha embereinek vérét innák a sziklák, ugyanakkor mégis ő volt a Mogorva Mennydörgés, Dél khorja, bogotarja. Úr a Régi Utat járó földeken.
– Nem azért jöttem, hogy a véreteket ontsam, ám megteszem, minként az Úr ontja engedetlen szolgái vérét – tárta szét színpadiasan karjait. – Nem azért jöttem, hogy ítéletet mondjak felettetek, ám megteszem, miként az Úr ítélkezik alattvalói felett. Ti pedig, kik szabad emberként is szolgák vagytok, meghajoltok előttem és félreálltok, ahogy egy senki hajlik, és hátrál meg az Ura előtt.
Lépésnyi távolságra állt csak meg előttük.
– Halljam hát! Mit feleltek a nyolc déli trónus bogotarjának, a Mogorva Mennydörgésnek, Minden Viharok Haragjának?
Szavai nyomán egy pillanatra még maga a hatalmas fa is megdermedt, majd ágai előrehajoltak, mintha az óriás közelebbről is szemügyre akarná venni a jövevényt. Theresa érezte, ahogy az óhitű hatalma, mely eddig a völgyre telepedet, most lassan összehúzódik és formát ölt körülötte.
Roppant árnyék volt, melyet egy Morrigan istennő által megérintett férfi vetett erre a fénybeborult világra.
Nem kellett ismételnie önmagát. A zsoldosok félreálltak, utat engedve neki a gyökerek között nyíló üregbe. Felcsatolta sisakját és Kicsi Fényt a magasba emelve lépdelt a férfi mögött miközben alászálltak az óistenek katakombáiba. Kargyr már nem tiltakozott ellene, mert tudta, hogy immáron szükséges van rá. Hallotta, hogyan recsegnek körülöttük a falak, vörösen könnyezve mindenkor amikor Bergamon Fénye csak rájuk vetült, mert ez a világ még sötétségé volt, s nem a fényé. Lassan haladtak egyre mélyebbre és mélyebbre egészen a fák valódi gyökereiig. Kargyr egy pillanatra sem torpant meg, vagy tétovázott, ha irányt kellett választani, pedig folyamatosan mozgolódó gyökerek járatokat zártak el előttük és nyitottak meg számukra.
Ment. Vissza a sötétségbe melyet jól ismert, és melyben szavai szerint Carmogor megszületett.
Ment. Otthon volt, s a Régi Világ köszöntette.
Ment. Mert az volt, ami.
Mert ők, azok voltak, amik.
***
Radomir mozdulatlanul ült a szent, Hét Tölgy gyökereinél, s a föld, ez az Első Hajnal előtti világ csendesen mesélt neki. A vadászatról, mikor az Ezüst Vadásznő, a Fakó Íjász és a Szürkevezér még együtt űzték a vadat, a két hold fényénél, az első napkelte előtt. Mesélt arról, hogyan váltak trófeáról trófeára egyre inkább hasonlatossá az óvadakhoz, kiket nyilaik leterítettek, s hogy mikor utolszor gyűltek össze a csillagtalan ég alatt, már nem ismerték meg a másikat, s miként váltak szét mindörökre az Első Hajnal fényénél. Elváltak s elvesztek egymás, majd a világ számára is, míg az istenek újra nem szólították őket. Egy más korban és más alakban. Mindig, míg szükségük volt a régi világ, zord vadászaira.
Jobbján mozgolódni kezdett a gyökerek között elburjánzott rőt moha, minek nyomán, balján megéledt a falkája. Hosszú, reszelős morgással csitította el őket. A szent fák megkapják, ami jár nekik, az élők, s holtak, a harcosok, s bukottak vérét, ám csupán annyit s nem többet, hogy úrnőjének módja legyen kitölteni bosszúját azon, ki ártott neki.
Az istenek újra és újra elhívták a régi falkát, más alakkal, halandó testtel ruházva fel őket, míg csak vén lelkük győzte a szolgálatot, mikor pedig már elvásott a sok hajtástól, a Fénybeborult Korban, az istenek vadászai nyugodni tértek, átadva a helyüket az olyanoknak, mint ő. Az emberből lett vadaknak, kik jöttek mikor eljött az idejük.
Megelégedett ezzel az igazsággal. Azzal, hogy az út melyen jártak ő és az úrnője, mindig is ide vezetett. Így volt, s nem a lelkükben fészkelő víla, vagy az övében vonyító toportyánok sokasága hozta el őket idáig, hanem az a vad, mely minden ember sajátja volt, csupán rá kellett lelniük, vér, fájdalom, halál és bukások sokaságán át, míg készen nem álltak rá, hogy befogadják. Hogy elfogadják.
Könnyű léptek zaja a puha, avaron tenyésző mohán. Léptek, melyeket jól ismert. Úrnője sápadt volt, mint Maeve holdja, és szeme tiszta ezüst, mint Morrigan égi mása, ruhája pedig fekete, mint a csillagtalan, téli éj. Illett hozzá. Hozzá, és nem a vílához. Kapitánya, csonka, kérges bőrű keze lágyan végigsimított az arcán. Nem volt szükségük szavakra, a másik érintésében benne volt minden, amire vágytak egymástól. Jól szolgálta a Tessarossa-ház leányát, vérrel, fájdalommal, halállal és megannyi áldozattal.
Úrnője körbepillantott, s ő jól tudta, hogy tekintetével Jashát kereste. Azt, ki oly sokat elvett mindkettejüktől.
Vérét adta a Hét Tölgynek, s azok rőt mohával takart gyökerei elengedték foglyukat. A khor teste romlásnak indult már, húsa megerjedt, mint a rothadó gyümölcs, s ha nem lett volna oly gyakorlott a kiállt kínok terén, most alighanem üvöltött volna fájdalmában, hiszen a fák gyökerei nyomán a moha éhes szálai és a benne motozó férgek fúrták belé magukat. Élt, de ez a lét aligha volt már csupán a sajátja.
Úrnője megállt felette és csonka kezével kiemelte a khor meggyötört testét kényszerű nyughelyéről. Éhes, haraggal és gőggel teli madárvicsor futott végig eltorzult arcán, fogai agyarként kaptak Jasha torka után. Lassú, vérben fuldokló zsákmányhalál, erre ítélte kapitánya azt, kik ezt tette vele.
– Élettel – suttogta kapitánya. – Élettel átkozlak meg Uramcori Jasha, méltatlan khorja ennek a sokat szenvedett földnek – taszította el magától. – Élj és rohadj, míg az isteneink jónak látják. Most pedig tisztulj a szemem elől!
Intett, életről és halálról döntő úrnőként, ki nem ismer, s nem tűr ellentmondást. Sem ellenségeitől, sem alárendeltjeitől. Ha úgy döntött, Jasha hadd éljen, neki meg kellett békélnie vele.
Hagyta hát elmenni. Sokáig figyelte, ahogy a khor megroggyant alakját, s lépteinek zaját lassan elnyeli a föld mélyének végestelen sötétje és némasága.
– Úrnőm – emelte fel a fejét végül.
Könnyű léptek zaja a puha, avaron tenyésző mohán. Léptek, melyeket nem ismert. Szárnysuhogás, tollak kárörvendő éneke, varjú károgás. A víla becsapta. Az vezette úrnője kezét, ő pedig kiszolgálta az akaratát. Harag horgadt fel benne, vad, ősi indulat.
Ismét vérét adta a Hét Tölgynek, hogy annak igaza szavai vezessék keresztül a sötétségen. Addig, amíg meg nem leli a kapitányát. Addig, amíg földbe nem tiporja az átkozott tündért.
Egyszer és utoljára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése