A khor 7. fejezet 4. rész.

***

Az óhitű egyetlen órát adott csak neki, hogy Chehrinjben ellátmányt szerezzen a helyi rendházból, de ő maga nem lép be a városba. Fontosabb dolga volt.

Áradás, ez volt a legtalálóbb gondolata arra, ami végbement benne. Az embervad ébredése eső volt, mely felduzzasztotta a patakot a férfi lelkében, s így az elfoglalta régi medrét, melyben egykor folyt. Nem elvett, inkább csak visszavette, ami mindig is az övé volt, hogy aztán Kargyrnak adja, s bár még mindig idegen volt számára ezt a gondolat, ezt ő is természetesnek tartotta.

Természetes. Ha lett volna kinek bűnbánatot tartania, és feloldozását kérnie, biztosan megrótták volna ezekért a gondolatokért. Az Útért, mely során az óhitű ellenségéből, kolonc, hozzáhasonlóan esendő ember, rettegni való szörnyeteg, vétkes gondolatainak és tetteinek tárgya, élete e szakaszának fontos része lett. Ez nem volt se könnyű, se egyszerű, se helyes, még sem lehetett másként.

 Chehrinjben a rendház nem volt több egy gazdáját vesztett udvarháznál és hatlábnyi vesszőpalánknál körülötte. Az udvart félig gaz verte fel, a falak roskadoztak. Olybá tűnt, mintha Bergamon fénye és egyházának hatalma, sohasem érintette volna meg ezt a földet, és az itt élőket. Talán az erdő rontó hatalma volt ez, mely látótávolságra kezdődött a város falaitól. Északon is sokat beszéltek az árnyékba borult rengetegről, mellyé Talaren változott a háború után, s úgy mondták, sok fa egyetlen éjszaka nőtt ki a földből, mások szerint pedig a sötét, holdtalan éjjeleken, egész tölgyesek húzták ki a gyökereiket a földből, és araszoltak közelebb és közelebb, az utolsó emberlakta településekhez a tartományban. Meséltek vörös patakokról, melyek még télen sem fagytak be, ám mind ihatatlan volt, mintha nem is víz, hanem vér buzogott volna fel a kövek közül.  Így lett végül Talaren a romlás és babona földje.

A rendház, elnyűtt, papi csuhát viselő vezetőjétől megtudta, hogy az udvarházat az után választották otthonukul, hogy a rend által korábban emelt kolostorerőd romba dőlt, alig három évvel felszentelése után, s mindhiába próbálják újra építeni, ez az elátkozott hely nem hagyja nekik. A nép pedig hogyan is hihetné el egy isten hatalmát, mely saját szolgáinak otthonát sem képes megvédeni, az általa olyan nagyon megvetett óistenek rontásától? Mindezt tetézte, hogy az egyház által máshol sikerrel művelt földek itt meddők maradtak, minek okán az itteni rendház folyamatosan északi adományokra volt szorulva, s ez tovább rontotta helyzetüket. S nem volt ez másként a tartomány egyetlen birtokán sem, azokon évek óta alig teremett meg valami, így de még azt sem tudták a javukra fordítani.

– Istentelen föld ez – mormolta.

A pap emlékezett rá, hogy egy csapat fegyveres, valószínűleg zsoldosok, vagy banditák, járt a városban és az egyik félreeső, régóta üresen álló uradalomba vették be magukat, majd pár napja távoztak onnan, nyilván mert jelenlétük kezdett terhes lenni, még az egyébként meglehetősen béketűrő sztaroszta számára is. Emlékezett arra is, hogy a kurafik több szekérrel érkeztek és távoztak a városból, valamint két asszony társaságában, akik később jöttek a városból, és az egyikük egy marék ezüstludent szórt a kolduló gyerekek elé, úgy kellett szétkergetni az odacsődülő csőcseléket, hogy nem vegyék el az apróságoktól az érméket.

– Istentelen föld – ismételte önmagát.

Jasha emberei, Arcana és Hanka Tyr. De vajon megkerült–e azóta a zsoldosvezér, és ha igen, miként rendezték el a dolgot Arcanával, mert ez biztos, hogy az, nem habozott volna megtorolni a rajta esett sérelmet, és nem lovagolt volna együtt Jashával, engedelmeskedni pedig végképp nem engedelmeskedett volna neki. Megölte hát, vagy a kurafi még nem került elő. A harmadik lehetőséget, mely szerint utóvégre mind a ketten a kaschát követték, kényszerből félretették saját érdekeiket és engedelmeskednek neki, míg céljukat el nem érik, szintén számításba vette, hiába volt se könnyű, se egyszerű, se helyes, csak lehetséges.

 Soha korábban nem vetődött fel benne a kérdés, vajon miként lesz vége Arcana számára, mindennek. Megmenteni akarta, visszafizetni neki, amivel tartozott, ám lehet, hogy mostanra ez már lehetetlen volt. Úgy nem, ahogy akarta, vagy, ahogy remélte.

A városból kifelé vezető úton, néhány nyíllövésnyire a kaputól találta Kargyrt. Csupasz talppal állt a sáros földön, tenyerei között azt morzsolgatva, olyan módon, hogy egyetlen darabka sem hullt ki közülük, mintha a bőre magába szívta volna őket. Kelet felé nézett, arra ahol fák vonala véget ért a várost övező lápon túl. Emberi alakok mozogtak a törzsek árnyékában, libasorban, maguk előtt, vörösre festett végű póznákat emelve a lombok felé.

– Mit csinálnak? – léptetett az óhitű mellé.

– Reménykednek. Körüljárják a környező erdőket, lépteikkel ösvényt taposva, valós és láthatatlan határt húzva a fák elé, közben pedig imádkoznak. Kihez? Mindenkihez, aki csak meghallgatja őket. A szertartás a miénk, a gonosztól óvja a földet, de a vörös pózna, Bergamon lángjainak jelképe.  Jelkép, mert egyetlen épelméjű ember sem merne tűzzel közelíteni egy ilyen erdőhöz. Égessen bármilyen hevesen, süssön bármennyit is Bergamon napja, bizonyos dolgok ezer év alatt sem változnak meg. Az ember az ilyen erdők sötétjében töltötte a teremtés óta elmúlt korokat és féli azt, ami bennük lakozik.

– Az akarat miatt, igaz? Az óistenek jobban szerették az erdőt, mint az embereket, akik benne éltek. Hallottam róla, hogy a tűz, ahogy mi ismerjük tiltott volt mindenütt, amíg…

–… mindaddig amíg Bergamon el nem jött és nektek nem adta, akárcsak a nappal fényét – fejezte be keserűen a férfi és érezte, hogy szándékosan használata ezt a szót. Nektek és nem nekünk. Mert most nem az óhitű, nem az ember, hanem az embervad szólt hozzá.

***

Napszállta volt már mire az út melyet Kargyr kiválasztott számukra végleg kifogyott a lovak patája alól, és éppen úgy elnyelte az erdő, mint őket.  Az óhitű a nap további részében nem szólt hozzá, csak néha hallott, elharapott félmondatokat, melyeket magával váltott és látta, miként nyúlik hatalmasra az árnyéka a félhomályos erdő fái között. Tábort vertek az egyik hatalmas tölgy alatt, melynek gyökerei között negyven láb széles és félannyi magas üreg nyílt. Két oldalt, annak szájától, földhányásokat látott, olyasmiket, amik a medvék hagynak maguk után, barlangásást követően. Ezúttal egy óriási medve.

– Biztonságos itt éjszakáznunk? – kérdezte, a lováról leszállva.

– A rémmedve rémesen béketűrő állat, amíg valaki nem akarja elragadni tőle a bocsait. Hajdan, egész falvak épületek olyan dombokra, melyek alatti barlangokban egy ilyen medvekirály hajtotta álomra a fejét telente. Mi emberek nem érdekeljük őket. Kicsik vagyunk, és rossz ízűek – vont vállat. – Emellett még nincs itt az idő, csak kiásta a barlangot, hiszen úgy sincs semmi, ami olyan ostoba volna, hogy elbitorolja tőle.

Nem raktak tüzet, mert az erdő istenei nem tűrték volna, de mint tapasztalta nem is volt rá szükség. A fák alatt, a mind hidegebbre forduló ősz ellenére is kellemes meleg volt éjjel, még a levelek között zizegő szellő is langyos volt. Kargyr említette neki, hogy a régi, az Első Hajnal előtti világ, hasonló volt ahhoz, mit ezek, az óistenek által szeretett helyek megőriztek.

Az óhitű képtelen volt elaludni ezen az éjszakán, csak a táborhelyük szélén sötétlő rémmedve üreg előtt ült egy földhányáson. A lombok között beszűrődő holdfényben árnyéka újra és újra életre kelt, kinyújtózott, majd semmivé foszlott, ahogy ismét homály ülte meg a tájat.

Sokáig figyelte, s csak valamivel éjfél után kelt fel pokrócáról, hogy odatelepedjen mögé. Nem mellé, hanem hátát az övének vetve, arccal az erdő felé fordulva. Úgy ahogy őrségben szokás.

– Töprengsz valamin.

– Valahogy úgy – sóhajtott Kargyr. –  Emlékszel, még amit vörös bőrtokról mondtam?

– Minden szavára.

– Az első, ellenetek vívott háború óta nyomaszt a gondolat, miért gyűlöltök minket annyira, hogy a gyereket sem kímélitek, amikor leigáztok egy még óhitű országot. Sok éve mikor először végiggondoltam éreztem–e valaki iránt ugyanígy, századokba tellett mire végül megértettem, mert bármilyen kézenfekvő is volt, mégis éppen annyira felkavaró, hogy igen. Nem volt sem nép, sem vallás, csak egyetlen ember. Az apám. Mert belőle születtem, mert az volt ami, és amikor ránéztem valahogy önmagamat láttam benne, s nem csupán azért, mert az apám volt. Ő volt az ember, ki egész életében görcsösen igyekezett meghaladni azt a keveset, aminek az isteneink szánták a fajtánkat. Méltóvá lenni a kegyelmükre, és felérni az óvadakhoz, kiket úgy szerettek. Ez az, amit valójában gyűlöltök bennünk, óhitűekben, s mi magatoknak sem mertek bevallani. Elrejtitek inkább a hitünk és az isteneink iránt érzett ellenszenv hazugsága mögé. Azt rettegitek, ami vagyunk, voltunk és még lehetünk is, hogy kellő kitartással, de mind meglelhetjük magunkban a szörnyeteget. Ti pedig, kiket Bergamon fényével megérintett, felemelt és szeretetébe vont, mindennél jobban féltek attól, hogy legbelül éppen olyanok vagytok, mint mi. Mint az apám. Mint én.

– Nem vagy szörnyeteg, Kargyr – mondta ki sokára.  – Te, nem vagy az.

– Az vagyok – rázta a fejét a férfi – az, s az mindenki, ki a fajtámból született. De mégis mi végre? Miért teremtették gyengének és prédának az embert az istenek, ha bennünk is elvetették a számukra tetsző sötétség magjait és volt, van és lesz is még közülünk kinek esélyt adnak rá, hogy kihajtson benne ez a fekete tölgy, hogy árnyékot vessen az emberek világára. Éppen ezért nem változik semmi alapvetően. Egyik szörnyeteg helyét felváltja egy másik csak most már sok helyett egy marad. Az istenek pedig… bhaa! Bergamon a fajtádnak adta a tüzet, kiemelve titeket a rabszolgaságból, minket viszont ott felejtett és döntésével végül halálra ítélve az óistenek teremtette világ nagyobbik felét. Velünk együtt. Olyan hosszú életet kaptam tőlük, hogy láttam miként ér véget ez a világ, hogy enyészik el majd minden darabkája. Láttam miként ível fel vallásotok csillaga, s ha az istenek úgy akarják, látni fogom hanyatlását is. Még akkor is, ha sem a magamfajtának, sem nekem nincs többé helyem ebben a világban.  Ám éljek bármeddig is, kérjem tőlük akárhogy is, akkor sem jutok közelebb hozzájuk. Arra ember nem képes…

– Azt hiszem éppen ettől istenek, s jöjjenek bárhonnan, nagyon hasonlók Most már így hiszem – vallotta be magának is. – Tisztelet. Ez az, amivel tartozunk nekik, amit érzünk irántuk, párosuljon félelemmel, akár szeretettel, de érteni? Érteni sohasem fogjuk őket. Ahhoz istennek kellene lennünk, vagy nekik, embernek.

– Azt hiszed, oly annyira különbözünk tőlük? – remegett az indulattól Kargyr, s odafent mintha megdörrent volna az ég – Ugyan. Egykoron, mind halandók voltak, éppen, mint te vagy én, telve vággyal, gyengeséggel és bűnnel, s mikor a világ már haldoklott a sok hatalomtól melyet birtokoltak, addig irtották egymást, míg csak alig néhányan maradtak, s ezáltal az utolsók saját fajtájuk vérével váltották meg az isteni létet – mondta fáradtan. – Kevesek a sokak felett, így született a mondás, a törvénnyé lett szavak, melyek őket, s így az általuk teremtett világot formálták. Ám minden hatalmuk, s a végtelen idő sem szabadította meg őket a testvérgyilkosság terhétől. Ezért adták minden bűnüket nekünk, hogy ne ítélhessünk felettük, hiszen nem vagyunk jobbak náluk s nekünk, embernek még az sem adatott meg, mint az óvadaknak, hogy hatalmunk által igazzá tegyük a hazugságot, melyet a világnak és magunknak mondunk.

– Bergamon…

– Bergamon hagyta, hogy kést döfj magadba! Hagyta, hogy végezz egy ártatlan magzattal, akit a vérfertőző apád nemzett neked, hogy aztán egy életen át büntessen érte! Milyen isten engedi ezt? A fajtád megégette az asszonyát… az asszonyomat, aki annyi szeretettel halmozta el ezt a szörnyeteget, amennyit az soha meg nem érdemelt. Tudta jól, még a nővérénél is jobban tudta, mi vagyok, mégis szeretett. Milyen isten hagyja, hogy egy ilyen ártatlan lélek máglyán égjen meg?!

Most már valóban dörgött az ég.

– Tisztelet, azt mondod. Életem ezer éve alatt próbáltam kiérdemelni a tiszteletüket, de mert nem jártam sikerrel, megelégedtem volna azzal is, ha hagynak csendben meghalni, hadd ne lássam, miként múlik körülöttem minden, amiért okom volt élni. Hadd múljon el végre a haragom, hadd óvjam meg tőle, amit szeretek. Mindezek után, mégsem gyűlölhetem őket szabadon, nem, mert szükségem van rájuk életem minden egyes fénybeveszett, vagy sötétségbehullt napján és minél tovább élek, annál több ilyen nap van – halkult el a hangja. – Sokáig hittem, hogy bár ők jelölték ki nekem az Utat, és az ő kedvükben járva, de a magam akaratából mentem végig rajta, ám ennyi év múltával már lényegtelenné váltak az indítékok, az okok, a hogyanok, s a miértek, miként sokszor mindaz, amit egyáltalán elértem, s nincs már más, csak a következmények és a teher, melyet a világra jelentek.

Megmondta neki, hogy eljön majd a pillanat, mikor már több lesz belőle Carmogorból, mint Kargyrból, hogy mennyi félelem és keserűség lesz majd benne ekkor, és hogyan fuldoklik majd az embervad áradatában.

Felállt és vállára tette jobb kezét.

– Gyere! – hívta.

Sokáig virrasztott mellett fekve, hallgatva lassú légzését, egészen addig, míg végül Kargyrt el nem nyomta az álom. Sohasem, még a tarverdai bányatelep porában heverve sem látta ilyen gyengének, esendőnek, sem, így talán embersége utolsó pillanataiban, ennyire emberinek.

***

Hankának kétsége sem volt afelől, hogy az erdő és az azt uraló istenség tud a jelenlétükről. Szinte látta a fák kérgében nyíló szemeket, hallotta, ahogy a szél róluk suttog a lombok között, és rajtuk nevet a patak vize. Az erdő beszélt hozzájuk. Éppen ezért kerülték el a helyiek és pontosan ezért kellett annyira sietniük is.  A sűrű aljnövényzet által elnyelt egykori utak egymás után nyíltak meg előttük amerre jártak, mutatva a helyes irányt a rengeteg belseje felé.

Torkvestorban a maga hasznára tudta fordítani a Maeve által kimondott átkot, de itt ebben a vadonban vajmi kevés hatalma maradt volna cselekedni, még akkor is, ha az óistent nem érdekelték a többiek. A zsoldosok, Arcana, vagy és néha ezt egészen tisztán érezte a lányok sem, egyedül csak az számított, hogy ő eljusson hozzá. Hiába választotta ki elsőként Jashát, majd Arcanát, a Szarvasisten, ahogy senki a fajtájából, nem érte be a teljes behódolásnál kevesebbel. Miért is mondott volna le az őt üldöző Kargyrról, főleg pedig Carmogorról, ha meg is kaphatta?

A bergamoniták hittek a szabad akaratban, a döntés jogában, melyet Bergamon a tűzzel együtt adott az embernek, pedig az ilyesmi, úgy ahogy ők gondolták, nem létezett. Maeve az eljövendő dicső korról mesélt neki álmaiban. Kaschákról és papnőkről az ikeristennők újjászületéséről. Dicsőségről, mely egy napon a nevét övezi majd. A Szarvasisten viszont hatalomról szőtt sötét képekkel ajándékozta meg. Látni engedte neki a világot, melyet Kargyr megteremt majd, miközben annak urává válik. Tudta miről ábrándozik az istene, és azt is, hogy Kargyr maradéktalanul megvalósítja majd. Az valójában, hogy erre való képessége rendelte–e erre a sorsra, vagy elrendelt sorsa szükségszerűen ruházta fel ezzel, mit sem számított, csupán az eredmény, melyet még akkor is, ha ő nem élhet benne, szeretett volna látni. Így lesz hát vége. Tettei nem mossák el, inkább tetézik majd eddigi bűneit, s Kargyr végül elítéli értük, s ez az ítélet önmagában is méltatlanná tenné arra, hogy átlépjen a világ új korába. Egyedül azt remélhette, hogy gyors lesz és a kezet melytől eléri, az ember és nem az embervad vezeti majd.

Még úgy is, hogy az isten segítette őket, napokba telt az út. A fák lombja között alig szűrődött be valami napfény, a vaskos és göcsörtös törzsek mind jobban sűrűsödő homályában, olykor két ember magas árnyak mozdultak meg, ahogy lehaladtak mellettük, majd dermedtek ismét mozdulatlanságba. A párától nehéz levegő, fullasztó volt, a köd néhol egész nap megmaradt.

Akadt néhány Jasha emberei közül, aki meggondolatlanul ivott az egyik kristálytiszta forrásból, vagy éppen evett a felelőtlenül elejtett nagyra nőtt nyúlból. Nem tudta már megakadályozni az ostobaságukat, csupán kínjaikat enyhíthette, mielőtt belepusztultak.

Hatalom járta át ezt a földet, olyan, mely nem tűrte meg az embert.

Az útjelzők, vagy inkább tilalomfák csak ezek után következtek. Amikor még lakták ezt az országot az országút akkor sem vezetett Tobolon túl, az itteniek tiszteletben tartották az istenek birtokát, az északiak viszont nem. A tartomány fővárosa után még délnek nyomultak egy darabig, hogy aztán elnyelje őket is a rengeteg, mint a Csellengő Hadat, mely sohasem érkezett meg Vertassen mezejére. A tilalomfák egykoron sokkal északabbra húzódtak, oltalmazva mindent, amit a Szarvasisten szeretett.

Az erdő lassan felkúszott a dombok oldalára, elborítva, a közöttük emberkéz emelte halmokat, melyekbe a régi idők uralkodóit temették.

 Közel a földhöz, ott ahol a Héttölgy gyökeret vert.

Hétszer hét tölgyet ültettek az óistenek az Első Hajnal után, megóvandó mindazt ami Bergamon tüzes tekintete után maradt az óvilágból. Az hitük legszentebb földjei volt ezek, mégsem tudta egyetlen halandó ember sem, merre találhatók, mert egyetlen istenük sem bízott annyira a fajukban, hogy megossza velük ezt a titkot. Hankának immáron szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy kevesen, vagy talán egyikük sem távozik majd élve erről a helyről, csupáncsak azért, mert látták.

A Héttölgyet hatalmas kőudvar ölelte, melynek, egyetlen bejáratának falát az óvadak fészkei borították. Százával, ő még sem érzett felőlük sem vérszomjat és indulatot, hiszen szívesen látott vendégek voltak ezen a szent helyen és úgy sem távoznak innen. Az óriás fák a gyökereiken álltak, azok pedig újra és újra megmozdultak, tovább repesztve a sziklákat maguk körül, s neki úgy tűnt, bármikor készek lennének kihúzni azokat a kövek közül, hogy az óistenek akaratából útra kelljenek valahová. Ezek a fák éltek, de másként, mint a többi. Öntudatot, sőt egy emberi ésszel nehezen felfogható, éber akaratot érzett bennük, mely a maga jogán is tudott jelenlétükről, így mikor áthaladtak a gyökerek között, azok némelyike megmozdult, és utat engedett nekik. Suttogást hallott, ezer és egy emberi és vadállati hangot a fülében. Száz és száz nyelven és néven szóltak hozzá, mintha az istenek teremtette világ összes lénye ott nyüzsgött volna bennük.

Egyszerre volt idegen és nagyon is bensőséges a számára.

Üreg nyílt előttük, melyet korábban a gyökerek maguk fúrtak a sziklába, és falát halott fakéreg, és a rajta tenyésző vöröses fénnyel hunyorgó moha borította. Jasha zsoldosai sokat próbált emberek voltak, de az erdőben átéltek, a szent fa látványa, és a rőten lüktető a földméhébe vezető alagút, nyugtalansággal és félelemmel töltötte le a szívüket, ő pedig egy pillanatig sem kárhoztatta őket érte. Olyan volt, mintha egy hatalmas fenevad régi, de még mindig vérző sebébe kellene leereszkedniük. Előrement, a csapat végére pedig Arcanát állította, köztük a lányok és a zsoldosok vegyes csoportja botladozott a sötétben. Az erdőben sem engedte őket fáklyát gyújtani, is itt ezen a szent, mégis… még is átkozottnak tűnő helyen pedig végképp nem. A Hét Tölgy az óistenek kedves teremtményeinek otthona kellett volna, hogy legyen ám a sziklákban rejtőző elkorcsosult fenevadakon kívül semmi nyomát nem látta a Régi Világ lényeinek. Hová lettek? Az alagút mélyén pislákoló mohák a rücskös, néha megvonagló, sőt olykor sóhajtozó falakra festették az árnyékaikat, amik időről időre maguktól mozdultak, formálódtak, más alakot öltöttek. Hiába volt az őket körül ölelő világ párás, és meleg mégis újra és újra hideg, halál és rothadás bűzű fuvallatot érzett az arcán, mely éppen úgy, mint ők, idegen volt ezen a helyen.

Sokáig kanyargott az alagút, mind mélyebbre a tölgyek alá, tágas üregeken, meredek rámpákon át, mígnem a vörös mohák elmaradtak mögöttük, és egy zöld lidércfényben derengő, hatalmas csarnokba nem értek. Hét magas és keskeny kapu nyílt a falakon, amiket gondos kezek véstek a sziklákba. Hét ugyanolyan kapu és folyosó, falaik tele egyforma beugrókkal és szobrokkal.

– Merre tovább? – kérdezte nagy sokára Kundar látva tanácstalanságát.

Nem felelt, mert nem volt mit felelnie neki. Maevétől kapott össze hatalma sem mutathatta volna meg neki az utat idelent, ha annak ura nem akarja, s most nem akarta.

– Merre…

– Elhallgass! – mordult rá.

 ***

Arcana hallotta a kascha hangjában az idegességet, sőt a riadalmat is. Hiába torkolta le a zsoldost, a tény, hogy eltévedt, tény maradt.  Megkerülte a csapatot és figyelmesen sorra járta a hét kaput. Éhesen ásító fenevadszáj volt mindahány, mögöttük hét egyforma sötét torokkal.  Mégsem voltak ugyanolyanok, és ez örömmel töltötte el. Az ő kopója már járt itt és elindult az egyiken, s annak kapujához a Tessarossa–ház elnagyolt címerét véste.

– Erre! – indult meg előre.

Azt nem tudta mennyit látott vagy csak érzett meg a kascha mindabból, mi körülvette őket, de ő tisztán látta a holtak árnyát, mely a falakon kúszva követte őket azóta, hogy leereszkedtek a Héttölgy alá. Az életnek szentel hely számára feloldhatatlan ellentmondás volt, hogy mélyén mérhetetlen halál fakadt, így képtelen volt elengedni azokat, kik odavesztek, még akkor is, ha a lét melyre kárhoztatta őket, korcs volt és eltorzult árnyéka csupán a réginek, s mert a valós halál nem adatott meg neki, hát éhezték az életet. Az övéket éppen úgy, mint azokét, akik még maradtak. Így vált menedékük, prédaleső ragadozók, s holtakon lakmározó dögevők honává.

A sziklába vájt folyosó végén újabb csarnok következett, mely a falakból és a padlóból sarjadó, hatalmas tölgyekkel volt teli, miknek lombkoronája feketén lengedezett a magasban fújó szellőben. A földet behálózó, combvastag gyökereik között apró óvadak neszeltek fel riadtan, és iramodtak tova a lépcső felé, mely a fákon túl nyíló kapuhoz vezetett. Varjak és hollók károgtak az ágak között, és hangjukba sokszor, már túlságosan is jól ismert tündérkacaj vegyült. Megérkeztek hát.

A kaschára pillantott, az pedig bólintott.

– Ti – fordult a zsoldosokhoz – teljesítettétek, amiért jöttetek, az istenek tudják nevetek és emlékeznek majd arra, mit tettetek értük. Az utat ismeritek, és nem fogtok eltévedni! – jelentette ki, inkább a víla, mint a saját hangján. – Ne ellenkezzetek, induljatok! 

***

Hanka látta a futó kétséget a zsoldosok arcán, azt, hogy kérdőn felé fordulnak, más parancsot várva, de csak tagadóan intett a fejével. Valóban menniük kellett. Az embervadász kapitány a maga módján, jóval többre becsülte őket, mint ő, és jobban is aggódott értük. Bármit is tervezett Jashával, már, ha itt találja, ahhoz az atamán emberei nem kellettek, az csak kettejükre tartozott. Talán nem tudta, amit ő, hogy valamilyen módon, de mind itt fognak veszni, vagy talán csak azt akarta, hogy ne itt, ne ebben a sötét üregben érje utol őket a vég, mert az mi rájuk vár, elég lesz kettejüknek is.