A khor 7. fejezet 3. rész

 ***

A tavacskát meleg, sötét és szagos vizű forrás táplálta, érezte hogyan buzog fel a talpa alatt, jótékonyan megnyugtatva sajgó testét. Olyan helyeken is fájt, amiről nem is hitte, hogy fájhat. A rendház képzése kemény volt, de célirányos, és nem megtörni, hanem megerősíteni akarták vele. Ám Kargyr, illetve Carmogor már egészen másként látta a világot. Attól a reggeltől fogva, hogy az embervadat szólította meg benne, többé nem kímélte.

Azt mondta neki, az ő lényege, az ő öröksége a fájdalom, hát tett róla, hogy ezt minden ízében megtapasztalja. Ízületeket, csontokat erő ütései nyomán újra és újra megszédült a beléhasító kíntól, pengéi mindannyiszor sekély, de megszégyenítő sebeket hagytak rajta. Arra kényszerítette, hogy félje, sőt rettegje és gyűlölje érte, s ami a legfélelmetesebb volt, hogy célt ért vele. Nem lehetett biztos benne, hogy mikor ítéli majd menthetetlenül gyengének, és végez vele.

Miért? Mert az embervad, mely egyre gyakrabban kísértett a szemében és vezette a mozdulatait habozás nélkül képes lett volna rá.

Figyelt hát, a határokig feszegetve elméjét, és érzékeit, hogy nem maradjon túlságosan alul, hogy ne valljon kudarcot. Mert igen is méltó a bosszúra!  Engedte hát, hogy a fájdalom átfolyjon a testén, hagyva, hogy meglelje benne a maga útját, s ahol ez nem volt meg, ott újakat nyisson, ezzel önmagában is fájdalmat fakasztva, de közelebb íve őt a céljához, mert eljön majd a perc, mikor nemcsak magába fogadja majd, de utat is mutat neki és felhasználja. A maga akaratából, Bergamon dicsőségére és az embervad szándékai szerint.

Valami azonban megváltozott a férfiban. Ahogy teltek a napok, és ahogy nőt az ő tudása úgy vált egyre szótlanabbá napközben a másik. Nem kerülte sem a tekintetét, sem a beszélgetést, de napról napra jobban elkomorult. Megértette, hogy nem csak ő, de a férfi is változik. Talán azzal, amit tesz vele, talán az által, hogy mind jobban enged az embervadnak, azt még nem tudta.

Éjjelente kint ült a holdak fényében és nem tudta nem észrevenni, miként forrnak be lassan a sebek, melyeket nagyritkán sikerült okoznia neki. Hallotta csontok ropogását, a bőr és a hús lucskos hasadását és látta azt is, miként záródnak össze, ezek a saját maguktól nyílt sebek, s miként áramlik vissza beléjük a férfi kiserkent vére.

– A sötétségben született, ő ott van otthon – magyarázta Kargyr. – A része, ahogy az is neki. Ezért óvja és gyógyítja meg. Volt idő, mikor még egyenlők voltunk Morrigan szemében, de az elmúlt, mikor hatalmamról lemondva, méltatlanná váltam a kegyelmére. Ott a hajón, csak azért gyógyultak olyan gyorsan a sebek, mert másokkal ellentétben engem sokszor érintett már meg az istenek hatalma. Volt időm alkalmazkodni hozzá. Itt viszont – tartotta előre a kezét és Theresa látta miként süt át a holdfény a bőrén, láthatóvá téve a csontjait. – Nincs más, csak ő, és Morrigan véget nem érő leckéztetése, hogy milyen gyenge vagyok.

 ***

Egyik nap, táborverés után a lova mellett találta, féllépésnyire a vörös, bőrbe kötött csomagtól. Olyan volt, mint akit révület szállt meg, csak állt, balját félig afelé nyújtva.

– Sohasem mondta mi van benne – szólította meg.

A bűvölte véget ért, és Kargyr balja lehanyatlott. Többször is látta már, hogy óvakodik azzal megérinteni, de most először, hogy szándékosan tette volna.

– Akarat – suttogta a férfi. –  Olyan hatalmas és pusztító, amilyen csak egy isten akarata lehet. Ahol először megérintette ezt a világot, ott meg fordult a sors kereke – mondta tőle szokatlan hangon –, s eldőlt, hogy a Fények Urának adatik egy esély, jobbá, vagy talán csak mássá tenni ezt a világot. Furcsa. Ezer esztendeje járom ezt a világot, ám a mai napig sem értem őket. Miért? Miért adott esélyt Perun, Bergamonnak, s hozta ránk ezt a kort, ha akarata megtestesülését mégis itt hagyta?

Akarat. Ezért sem bontotta ki sohasem és eddig a lehető legkevesebbet törődött vele, a nyeregtartóról sem akasztotta le egyszer sem. Aznap esete viszont alig karnyújtásnyira állt tőle. Egy percbe sem tellett kitalálnia, hogy ez, miatta van. Azért, hogy teljesítse a neki tett ígértét és utat nyitott Carmogornak, nem csupán az embervad hatalmát, de annak vágyait is szabadra engedte. Az pedig, vagy ő, mert ezt még mindig képtelen volt eldönteni, a vörös bőrtokot akarta.

 Bergamon, Fények ura, segíts neki! Látod benne a fény, ahogy én is, mely talán nem a te fényed uram, de erős és tiszta borostyán tüzű fény. Segíts neki helyet lelni ebben a világban!

 ***

A távolban megdörrent az ég, valahol vihar készülődött. A villám nyomán hatalmas árnyék vetült egy pillanatra a tóra, és immáron biztosan tudta, hogy nem Kargyré. Carmogoré.  Megfordult és a férfit ott állt a parton. Őt nézte. A prédát vagy a nőt immáron egyre ment, ő pedig szégyenére nem szokta meg az utóbbi fajta pillantásokat, de hiszen nem is kellett neki. Eddig nem. Katonanővért senki sem nézhet nőnek, senki, aki Bergamon hitét vallja. Még egy nővér sem. Hiába zavarta a férfi pillantása, hiába kapta el a tekintetét egy pillanatra, még sem érzett semmit a miatt, mert meztelenül látja.

Kigázolt a partra, hagyva, hogy az óhitű egy hosszú pillanatra végigmérje. Nem hagyott neki a szükségesnél több időt, hiszen nem is volt rá szüksége. A sebeit, az izmai szögleteit vagy ívét a férfi már jól ismerte, nem időzött hát el az mellein vagy az ágyékán és más lényegtelen részleteknél. Ő az egészet akarta látni.  Nem a bergamonitát, nem a szabályok közé szorított katonanővért, hanem a harcosnőt, akinek tartotta.

Újra megdörrent az ég, a villám megvilágította mindkettejüket. Árnyékaik egy pillanatra keresztezték egymást. Az emberé és az embervadé. Ekkor értette meg, Kargyroth és Carmogor nem ugyanaz a személy. Egy test és talán egy lélek is voltak ők ketten, mint eddig is tudta, de míg Kargyrban maradt fény ennyi évszázad után is, Carmogorból az mindig is hiányzott. Óriási árnyék volt csupán, melyet egy istennő által megérintett ember vetett erre a földre.

Odalépett elé. Félt, hogy tőle, vagy önmagától, esetleg a tiltástól, már maga sem tudta. Mindketten olyan világból jöttek melyet a tilalmai határoznak meg. Carmogort soha senki sem nevezte így csak ők, északiak. Senki sem szólította nevén az embervadat, akinek volt oka félni és tisztelni a puszta nevét. Őt pedig senki, sem tekintette nőnek. Senki, aki a Fények Urának hitét vallotta és tisztelte a szolgálatát. De ez a férfi nem félte az északi istent.

 Félszegen felé nyújtotta a bal kezét.

 ***

– Mind viselünk béklyókat! – csapta a földhöz Kargyr pár éjszakával korábban. – Sok olyat, amit sohasem téphetünk el – rántotta fel –, és sok olyat is, amit hiába hordunk. Akkor tehetsz szert előnyre, ha te kevesebbet viselsz, mint az ellenségeid. Félsz tőlem!  – horkant fel, ő pedig ütni kezdte. A mellkasát, a hasát. Ütése nyomán vörhenyes nyomok maradtak az óhitű testén, az ő ökle pedig minden csapásba belesajdult. Azt hitte eltörnek a csontjai. – Félsz tőlem, de nem attól, amit teszek veled! – ragadta torkon, ezúttal gyilkos indulattal. – Hanem attól, amit tehetek!

Egyetlen mozdulattal kitörhette volna a nyakát, de nem erről beszélt. Már nem.

– Te pedig ettől félsz. Ettől és csak ettől. Milyen ostoba, milyen, szánalmas – hajította el, mint holmi kölyökkutyát. – Olyan sok mindentől volna okod, de te gyáva módon ezt választottad.

– Igen, érzem a félelmet – köpte felé a szavakat, kimarjult torokkal. –, de a haragot még jobban! Éppen úgy, mint maga, de hát ez volt a célja nem?

– Nem – fordította el Kargyr a tekintetét s alakja egy pillanatra megremegett – Nem haragot érzel, csupán indulatot és dühöt. Az erőt ad, hogy ölj. A harag erőt ahhoz, hogy élj. Akkor is, mikor már nem akarsz, mikor már nem hiszed, hogy tudsz, a szíved mégis tovább ver, a véred tovább lángol, a lábad még mindig lép. Te pedig mész, hogy rászabadítsd a világra mindazt a fájdalmat és borzalmat, melyet életnek hívsz. Nem, benned nincs igazi harag és én azért, mert az vagyok ami, nem fosztalak meg mindannak kínjától és gyötrelmétől, hogy ráeszmélje mi is lakozik benned. Úgy, igazán. Félj hát tovább. Tőlem, magadtól, vagy bármitől, amitől csak akarsz, és akkor majd az uralkodik feletted.

– Nem hagyhatom neki – krákogta –, s ezt maga is tudja.

– Akkor fojtsd meg, törd be és kényszerítsd térdre! Gyűlöld és élvezd minden pillanatát, mert csak így lesz igazán a tiéd, és nem te az övé.

 ***

Ezt mondta neki. Uralkodj felette, törd meg, hogy ne árthasson. Vajon az ember bölcsessége volt ez, a sokat megélt és szenvedett léleké, vagy a fenevadé, aki tisztán, a maga valójában látta a világot?  Egy pillanatra ellágyult. A sérült balkéz érdes volt, de nem egy szörnyeteg keze. Felnézett a férfira. Nem árthat neki. Sem ő, sem más. Nem, ha ő nem engedi.

Szükségtelenné váltak a szavak kettejük között. Kézen fogta és maga után húzta. Egy árnyas helyre vezette, távol a tűztől és a holdfényétől, talán az istenektől is, szíve pedig egyre vadabbul dörömbölt a mellkasában. Bergamon… nem, most nem szólhatott az istenéhez, hiszen éppen megszegni készült egy neki tett esküt. De most már meg akarta tenni!

Fájt. Az összes istenekre, hogy fájt. Úgy, mint mikor egy régi, rosszul beforrt sebek nyitnak fel újra, abban a reményben, hogy ezúttal majd jól gyógyul meg, ám addig is ugyanúgy, ha nem még jobban vájt belé a fájdalom. Nem tehetett róla, ahogy az óhitű sem. Furcsa, a férfi egyetlen pillanatig sem tiltakozott a sutasága és bátortalan ügyetlensége miatt, és nem azért mert annyira kívánta volna. Hagyta. Hagyta, hogy átvesse a lábát felette, hogy karjait csuklójánál fogva összeszorítsa maga előtt, mert nem akarta, hogy megérintse, így csak feküdt alatta, hátát egy mohos sziklának vetve engedte, hogy elvegye, amit akar. Tolvaj volt, aki béklyója kulcsát lopta el tőle.

Villámfénye világította meg kettőjüket. El akart rejtőzni az istenek elől, sikertelenül. Árnyékuk, most összeolvadt. Az embervad hatalmas, és az ő kicsi árnyéka, s valamiért így érezte helyén valónak.

Elengedte az óhitű kezét és azon az éjszakán, ott az óistenek villámló ege alatt még sokszor lett tolvaja annak a bizonyos kulcsnak.

***

Azok után, ami az istállóban történt, a zsoldosok többé nem merték megkérdőjelezni, sem pozícióját, sem hatalmát felettük, igaz, nem, mint atamánt fogadták el, sokkal jobban hasonlított ez, az ebek és a gazda viszonyához. Kényszer szülte, félelmen alapult, de most beérte ennyivel. Szüksége is volt erre, mikor Chehrinj után két nappal véget ért az út, és egyre mélyebbre hatoltak az ember nem járta erdőkben. A végeláthatatlan rengeteg, tele az óidők fenevadjaival, a babonákkal és a mind gyakrabban felbukkanó tilalomfákkal éppen elég volt, nem hiányzott még folyamatos zúgolódásuk is.

***

 Hanka tudta, hogy sok minden megváltozott az egykorvolt embervadászban. Arcana kesztyűt dobott a vílának, és részben a saját erejéből, részben pedig a tudta nélkül, az íjász erejével meghátrálásra kényszerítette a tündért, így most az ott kushadt valahol a másik nő lelkében, várva, hogy Arcana akarata meggyengüljön, és újra elvehesse, ami őt illeti. Valahol csodálta érte, ám már félte a percet, amikor a ketrecbe kényszerítette víla újra felszínre tör, ezúttal talán gyilkos dühvel. Keserűen ismerte be, hogy túlságosan is hozzá szokott a saját erejéhez, mely uralmat biztosított számára a férfiak felett és tekintélyt a nők előtt, de mióta elhagyta az anyja boszorkány körét, nem volt dolga olyan nővel, ki ehhez fogható hatalmat birtokolt.

Pedig pont ezért választotta akkor, azon a reggelen, amikor elhagyták Rózsakertet. Ha volna még ideje, megfelelő útmutatással Arcana képes lenne nemcsak sarokba szorítani, de ténylegesen is legyőzni a vílát, meg volt hozzá az elszántsága, ám jelen körülmények között… Előny volt azonban, hogy ezzel a víla is tisztában volt. Ezért is küldte el az íjászt Arcana mellől, a távozásuk előtti éjjel. Nem volt kétsége afelől, hogy így történt.

A maga módján Radomir volt Arcana saját Kargyrja, az erejét vele bőségesen megosztó hím, kinek ölelése nyomán újra és újra meglazult a kötelék a tündér és az úrnője között. Így együtt sokkal erősebbek voltak, és ez félelemmel töltötte el a vílát, mert meg akarta tartani Arcanát embernek, s egyben készséges szolgának is. Elválasztotta hát őket.

Ott hibázott, hogy alábecsülte Radomirt, annak elszántságát és vad érzelmeit, s hogy a szolgálat érdekében az, milyen gyorsan hagyja majd hátra saját, fölössé vált emberségét, helyet adva magában azm éppen a tündér által a lelkébe szólított óvadaknak. Alábecsülte és hibájára azon az éjszakán alaposan emlékezették az isteneik.

***

Arcana nem érezte szükségét, hogy magyarázattal szolgáljon és a boszorkány sem kérdezte mit művelt az embereivel, ott az istállóban, pusztán elégedett volt az eredménnyel. Miként ő is. Másnap reggel, hosszú idő óta először érezte magát igazán önmagának. A fájdalom elmúlt, a karja ugyan nehezen mozgott, de immáron magától, a varjak elmaradtak, tündére pedig visszavonult, egy időre legalábbis, és erre most nagy szüksége volt. Jasha embereit rengeteg dolog kötötte a régi kapitányukhoz, számtalan portya és zsákmány, és az atamán személyes biztosíték volt számukra arra, hogy mire kiöregednek a nyeregből, gazdag emberek lesznek. Régi zsivány szokás volt, hogy csak a pénzt vitték, vagy minél hamarabb aranyludenné váltották a zsákmányt, azt pedig a nyeregbe varrták, s ha egy hullott közülük csak azt cipelték magukkal. Ő viszont egyelőre nem kecsegtethette őket arannyal, hiszen aligha valószínű, hogy a Szarvasisten holmi fényes érmékkel traktálná majd őket. Egyelőre megelégedett azzal, amije volt, és azzal kellett törődnie.

A napok előrehaladtával megértette, hogy bármennyire is nincs ínyére, Jasha és ő nagyban hasonlítottak. Boldogulni akartak abban a széthullott világban, ami Vertassen után megmaradt, és a maguk módján ugyanazt az utat járták végig. Vezérré lettek, eggyé a sokak felett és vigyáztak az embereikre, ahogy csak tudtak, tudván, hogy azok is vigyáznak majd rájuk. Ezért vetette el magában azt az ötletet, hogy a zsoldosok a hasznára lehetnek a Jasha elleni harcban. A hűség mindennél erősebb fegyver, ha az ember hasznára van és éppen akkora akadály is, ha le kell küzdenie.  Félre kell, hát állítsa őket, mikor eljön az ideje

Az egyik éjjelen egy kopár fennsík szélén táboroztak le, az ősöreg fák alatt. Hanka úgy mondta, az azon túl emelkedő alacsony dombok között meglelik azt, amit keresnek. Utazásuk végcélját, isteneik akaratát és talán, de csak talán bocsánatát. Ezt a szót gyakran hallotta a szájából. Miféle bűnt követhetett el, hogy erre vágyott? Ő, a kascha, Maeve boszorkányúrnője, istennője földi mása?

Még derült volt az ég felettük, de sötét, szinte feketés zöld lombokat szél lengette, keleten pedig viharfelhők gyűltek. Komor, súlyos fellegek úsztak át lassan az éjszakai égbolton, s az őket sodró szél a villámok nyomán megmaradt jellegzetes szagot hozott magával. Ám maga a vihar elkerülte őket. A táborverést követően kisétált a fennsík szélére. A sziklaperem alatt, melyen állt, roppant fűtenger hullámzott a szélben, s a szálak ősi, ember előtti dalt játszottak.

Keleten folyamatosan dörgött a vihar, fémesen csikorgó égzengése egy–egy pillanatra megvilágította a fekete fellegek falát, mely úgy tűnt mintha a földtől az égig ért volna, nem pedig azon terült volna szét. Ilyen lehetett talán az Első Hajnal előtti világ. Teli rettenetes csodákkal és isteneik minden pillanatban jelenlévő hatalmával. Ebből a viharból is egy isten tekintett le erre a földre.

 Pár száz lépésre tőle, a kascha alakját világította meg a villámok fénye. Karjait széttárta, hogy ruhájába kapjon a szél. Olyan volt, mintha arra várna, hogy az felkapja és elrepítse messzire. El attól ahová mennie kellett. El céljától és vágyva remélt bocsánatától. Jól emlékezett rá, mit mondott róla az anyja, azok után, hogy ő és Kargyr meglátogatták őket.

Hanka Tyr királynő is lehetett volna, Dél bármely országában, de ő egy bukott férfi kezét választotta helyette. Első lehetett volna Dél minden asszonya közül, ám csak második lett, a húga házasságában. Ostobaság, mondták sokan, ám ő gyerekként nem akarta ezt elfogadni. Kargyroth–t és az asszonyát csak egyszer látta együtt, de a khort és a kaschát számtalanszor. Minden mozdulatukból, minden pillantásukból olyan szerelem bontakozott ki, amiről csak egy kamasz lány álmodhat. Ugyanaz, amit Rózsakertben is látott kettejük között.

Tölgy és árnyéka, holdfény és a benne fürdő éjszakai táj, ok, cél, végtelen öröm és minden bánat. Ezek voltak egymásnak.

Ezért is hagyta hátra. A kascha felhasználhatta volna a férfit, de még a khort is, de azt nem, akit szeretett. Vajon ő felülmúlta Hankát, mert képes volt arra, hogy kimondja, amit az nem tudott, vagy elbukott ott, ahol a kascha elfogadta a megváltoztathatatlant, mert feláldozta céljáért a férfit?  Rabjává tette, engedelmes kopóvá, s miközben embervadként imádta, elfelejtette, milyen volt embernek.

Keleten a villámok, összefonódó istenek alakját rajzolták fel a sötét fellegvászonra. Ősz lévén talán Nyár és a Tél Királynője egyszerre tette kedvére a Mindenek Atyának. Perun két asszonya olyanok voltak, mint a kascha és a húga, kik azon részét szerették a férfinek, amire vágytak, s mire képesek voltak. Talán neki sem kellett volna több, csupán ennyi. Ezért vesztette el Radomirt, s már jóval azelőtt, hogy a víla ténylegesen elküldte mellőle. Azért, hogy szenvedni lássa, hogy hiányával kínozza, vagy megtörje az akaratát, valójában egyre ment immár. Nem hitt, nem hihetett benne, hogy erre akkor is képes lett volna, ha ő erős marad, és bukásába nem rántja magával Radomirt. A víla elküldte, de közben felhasználta ellene, ő pedig visszavágyta, ám mégis futott előle. Miként Hanka is Kargyr elől.

Visszafordult a tábor felé. A zsoldosok laza kört formáltak táborhelyeikkel a lányok szekerei körül, csupán néhány őr járta végig azokat időről–időre. Vajon tudták mire kellenek foglyaik valójában, s ha igen, érdekelte volna őket? Északiak voltak, bergamoniták, a semminél alig többek a szemükben, így csak azzal törődtek, ami rájuk tartozott. Az atamán határozott parancsával, hogy hagyják őket békén, a büntetéssel, mit a kascha helyezett kilátásba ugyanezért, de leginkább a Szarvasisten bosszújával, ha kárt tesznek abban, mi az övé. Ám ettől még is csak gyerekek voltak, kik nem ezt érdemelték. Többet, jobbat ennél.  Többet nála, kinek, még ha akarja sem lesz elég ereje megóvni őket, mert a víla még az előtt megtorolja majd, mielőtt bármit is tehetne értük. De vajon akarta–e?

Dörgött az ég, a szél az arcába fújta a távoli eső illatát, de nem eredetek meg a lassan az erdő fölé boruló fellegek, hogy az istenek könnyei tisztára mossák a világot és benne őket, bűnösöket is.