A khor 7. fejezet 2. rész

 

***

Theresa zihált. Az egész teste verejtékben fürdött és sajgott. A férfi egyetlen pillanatig sem kímélte, minden mozdulata újabb és újabb fájdalmas nyomot hagyott rajta. Hajnal előtt keltette, s bár már felkelt a nap, a mezőt borító köd továbbra sem szállt fel. Kard volt a kezében, miként a férfiében is, és már nem berzenkedett emiatt.

Kargyr összetörhette volna, egy korábbi támadásával végleg legyűrhette volna az ellenállását, de nem tette. Minden pillanatban emlékeztette a gyengeségére, a hibáira, de megalázni nem akarta. Mit árul ez egy férfiról?

Ahogy lassan lépkedett az őt körülölelő, szürke, hidegen nedves ködben, mint már sokadik alkalommal most is eluralkodott rajta a gondolat, hogy valójában nem is egy emberrel küzd, nem egy istentelenül gyakorlott, és gonosz ellenféllel, hanem egy vadállattal, egy szörnyeteggel. Az óhitű prédaleső éjfarkasként körözött körülötte, puhaléptű barlangi oroszlán módjára osont a háta mögé, s mint egy vérmedve rontott rá mikor jobbjában meglendült a kardja. A Régi Világ vadja vezették minden mozdulatát.

– Ne halld, ne lásd, hanem tudd! – magyarázta neki, mikor korábban, immáron sokadszor a földbe döngölte. – Az vagy, ami, még ha félsz is tőle. Ha rettegsz is kimondani, és elfogadni, azt, amit adhat.

 Sokszor mondta ezt, de azt sohasem mit jelent, mert nem akarta megfosztani annak terhétől, hogy maga eszméljen rá.

Jobb kéz a combján, oda kellett volna kapnia, de inkább a mellkasát célzó balt ragadta meg. Hiába ez a sérült keze, és hiába a másikban fogta a fegyvert, ez a veszélyesebb, ezt már jól tudta. A mozdulat, amivel kibújt a szorításából ismerős volt, de sajnos eddig egyszer sem tudta megakadályozni. Kéz a nyakán, kéz a combján. Ütni akart, védekezni, de a combjába maró fájdalom egy pillanatra megbénította, aztán az óhitű ujjai rászorultak a torkára. Pont, úgy ahogy már korábban is sokszor és tudta, addig nem fogja abbahagyni, míg el nem ájul, vagy meg nem adja magát. Harmadik lehetőség nem volt, bárhogy és akárhányszor is próbálkozott.

– Még mindig töprengsz. Látsz és hallasz, de nem érzed – engedte el a torkát az óhitű. – Jasha nem fogja kihasználatlanul hagyni ezeket a helyzeteket. A mételyművesek alaposan beléverték, hogy nem teheti és te még mindig jó pár szívdobbanással lassabb vagy, mint kellene – oktatta ki, ám most ő maga is az volt. A combját satupofaként szorító ujjak egy pillanattal később engedték, mint szükséges lett volna.

– Újra! – lépett vissza az örvénylő, hideg fellegbe Kargyr.

 Sebes, szint hangtalan léptek jobbról, egy köd fodor, ahogy a penge keresztülhasít rajta. Nem foglalkozott már a karddal, csak a mögötte rejlő testtel. Lebukott, félrehajolt, előrenyomult és döfött. A semmibe, de mint az óhitű mondta, újra csak pár szívdobbanásnyi idővel maradt le.

Túl voltak már talán az összes feleslegesen kérdésen, így most nem is erőltette sajgó torkát. A lelkében fészkelő szörnyeteg olyan ösztönökkel ruházta fel a férfit, amiket fel sem tudott fogni, a sokévnyi gyakorlás pedig képessé tette, hogy jószerivel olvasson a mozdulataiban, sokszor már azelőtt is, hogy azok formát öltöttek volna. Előnyben volt vele szemben, mert látta, hallotta és tudta mit és mikor tesz. Ezért akarta beléverni ezt a tudást, hogy megértse, minden fogásnak, még ha lehetetlennek tűnik is, van gyengéje és becsapható. Őt sohasem fogja legyőzni, de Jashát talán.

Felülről, oldalról érkező, elsöprő erejű rúgás, mely a vállát célozta. Nem volt jó irány, amerre kitérhetett volna előle, sem jó fogás, hát vetődött, fordult, kaszáló lábával és kardjával védve magát, de még így is csak fél térden volt, mikor a férfi pengéje megérintette az állát.

– Nem az a gond, ha legyőznek, mert előbb–utóbb, mind elbukunk. Abból felállni nem kihívás, ha muszáj tovább mennünk. A kérdés az, miért buktunk el?

 Hátravetett magát, bele a ködbe, és ezúttal már igyekezett felvenni az óhitű tempóját. A vértes harcmodor nem a mozgékonyságról szólt, így az mostanra annyira szokásává vált, hogy páncél nélkül is így harcolt. Ez pedig, mint tapasztalta, nagy hiba. Nekiiramodott, mert ha már elbújni nem tud előle, akkor hát űzni fogja. Ködfodor jobbról, magasan lendített penge. Szándékosan védte ki, teljes lendületét beleadva és közben elrugaszkodott a földről. Nekifeszített a karját és nem törődött a húsába és csontjába maró fájdalommal, hagyta hadd folyjon át rajta, és engedte, hogy az óhitű csapása elsodorja. A pördülés suta volt, az érkezés rossz, de egy pillanatra mégis megérzet valamit abból, ahogy Jasha harcolt ellene. Döbbenetes volt, és nagyon fájdalmas. Jobbja elzsibbadt, a kard kifordult belőle. Hibázott és Kargyr kardjának hegye, ezúttal a mellkasának nyomódott. Nem volt feddés, megértette a leckét. Kérészéletű előnyért áldozta fel a további küzdelem lehetőségét.

– Hvacov mételyművesei, akik Jashát tanították rá, századokon át kutatták a főzetek tudományát, miként azt is milyen hatással bírnak az emberre. Azért olyan jó, mert a vajákosok mérgei kiszipolyozzák a testét. Túlfeszítik az izmait, szaporává teszik a légzését, ellenállóvá a csontjait.  Én azért, mert a sok év alatt ezer meg egy csatát harcoltam végig, tudom, mit tesz az ellenfelem még azelőtt, hogy megtenné és ehhez legtöbbször elég csak látnom. Arcana meg az íjásza az embervadak erejéből merít – nyomta finoman a beljebb a pengét, felsebezve a bőrét.

Ezt még mindig nem tudta megszokni. Az erőt, amivel a férfi harcolt, mely újra és újra elsöpörte őt, amit Kargyroth mégis tökéletesen az uralma alatt tartott. Az előbbi mozdulattól meg kellett volna halnia, arasznyi acéllal a szívben, mégsem lesz rajta több, egy újabb nevelő célzatú sebnél.

– Ám mi, mind déliek vagyunk. Más faj, ahogy északon mondanák, így hasznos, sőt szükségszerű lenne olyan erőhöz nyúlnod, amely belőled, az északiból ered.

Kurta intés a karddal és újra eltűnt a ködben.

Erő, mely belőle ered? Bergamon hitében nőtt fel, a Fények Ura az egyetlen hatalom, amiben osztályrésze lehetett, s abból is csak annyi, amennyit istenük egy magafajta bűnös esetében elégségesnek ítélt. Mi fakad hát őbelőle? Keze megint önkéntelenül is a hasára tévedt. A számtalan seb, a fájdalom, amit átélt, és a halál, amivel erre az útra lépett. Ez volna? Az, mi belőle ered?

Szarvasbőgés, varjak károgása a környező fák csupasz ágain, a feltámadó szellőtől néhány pillanatra szétkergetett köd és a dombok elé emelkedő sápadt nap.

Napfény.

Az éltető égi tűz és világosság, s annak földi mása, az emésztő aranykék lángok. Az övéhez kapott és baljába fogta Kicsi Fényt. Helytelen volt így, de az alkalmazkodás sokszor szabályszegéssel járt. Megtekerte a buzogányfejét és fellobbantotta a Szelíd Tüzet. A lángok nem egyszerűen szétoszlatták a ködöt, valósággal magukba szívták azt, míg minden ki nem tisztult és egyedül nem maradt a mezőn.

Egyedül?

Előre ugorva perdült meg a levegőben, jobbjával lentről felfelé kaszálva, ám Kargyr nem volt ott.

  – Nem találsz egész Délen olyan vajákost, bűvölőt, vagy kaschát, aki tüzet használna. Mi az óistenek hívei, kevés kivételtől eltekintve, mind féljük a tüzet – szólalt meg a férfi az egyik közeli fa vaskos ágán ülve, pipával a fogai között, félmosollyal a képén.

–  Talán mert a sötétség gyermekei vagyunk, ahogy felétek mondják, de azt hiszem, azért mert mi megszoktuk a megalkuvást és a szolgaságot, ha a hatalomról volt szó. Kapjuk, és nem elvesszük. Használjuk, de nem uraljuk, inkább az ural minket – pöfékelt – de ti, kiket Bergamon fényébe vont és magához emelet, ti éltek vele. Kegyetlen és vad tűz a tiétek, de a tiétek. Bergamon Tüze sehol sem lángol, ahol a magadfajták nem akarják. Nevezheted ezt, aminek akarod, hitnek, akaraterőnek, akárminek, de én azt hiszem azért nem értjük egymást, mert bennetek ez a tűz ég, mióta Bergamon az embernek adta a fényt.

Volt idő, mikor még vitázott volna ezzel, de ahogy tekintete ismét a férfi égett arcára tévedt eszébe jutott, hogy Bergamon Tüze égette és ölte meg kis híján, és okozott neki fájdalmat mind a mai napig. Tűz és fájdalom. A tüzükből fájdalom fakadt, abból pedig még több tűz. Ez volt az északiak öröksége, és miként egyszer az inkvizítor mondta neki, Torkvestorból visszatértük közben, ez bűnük is, melyért vezekelniük kellett.

– Ugyanakkor – fordult le az ágról Kargyr –, ennek okán – vetette át a vállán a kardját –, ebben nem tudok segíteni – indult el felé.

– A tüzet majd én megoldom – bólintott. – Ám, mégis akad valami, amiben tudna – állt elé és felnézett rá. Úgy, mint soha korábban és ezt a másik is tudta.

– Igen?  – vonta fel megmaradt szemöldökét Kargyr.

Bergamon, fohászkodott, te mindenkinél tisztábban látod a lelkemet. A fájdalmamat, amit vezeklésként érzek, akaratod szerint. Már nem kérem, hogy vedd el tőlem ezt a kínt, mert megérdemlem, de add, hogy ne csak büntetésem, de lesújtó kezed is legyen. Hadd legyen csapás, az ellened vétkezőknek. Add, hogy ebből merítve megtehessem, amit kell. Add, és én elviselek bármit, amit rám mérsz.

– Maga mondta, hogy olyasmit kell, keresek, ami belőlem fakad. Igaza van, valóban van ilyen dolog, de az nem a tűz…

Az óhitű nem szólt, csak végigmérte. Nem tetszett neki, az, amit mondott, és amit még mondani készült, ezt tisztán látta az arcán.

–… az a fájdalom. Az egyetlen dolog, ami tizenhárom éves korom óta a sajátom. Azóta, hogy kést döftem magamba, hogy végezzek a megfogant élettel a hasamban. Ahogy magának a hosszú élet, úgy nekem ez a részem. Ez határoz meg, és ebből született minden, ami vagyok.

Kargyr nagyot szívott a pipájából, majd ellépett mellett.

– Ne kérj erre! – szólt elhaladtában.

– Ne? – szakadt fel belőle. – Maga mondta, hogy az istenek csak az utat jelölik ki, de rajtunk áll miként járunk rajta!  Azt mondta, Arcana, Radomir az óvadaknak adta magát, hogy újra erősek legyenek és elmúljon a fájdalom, és hogy Jasha önként hagyta maga mögött az emberségét, a hatalomért. Én egyiket sem akarom! – perdült meg, és ahogy várta a férfi már ott állt. Pontosan mögötte, borostyánfénnyel a szemében.

– Képes lenne rá, igaz? – kérdezte és vett egy nagy levegőt. – Carmogor ne lenne képes rá?

Megragadta a férfi kezét és a hasára vonta. Oda ahol a seb volt.

– Amikor ezt tettem készen álltam meghalni. Kész voltam Bergamon előtt felelni a tettemért, elfogadni az örök kárhozatot érte és a mai napig vezeklek, hogy ismét kegyébe fogadjon. Azt mondta a bosszú, múló hév csupán és kedves az istenek előtt, ha ennyi és nem több, ha ne válik emésztő megszállottsággá. Bosszút akarok állni az inkvizítorért, ezt tudja, ahogy azt is, hogy éppen olyan makacs vagyok ebben, mint maga. Azt is mondta, az istenek, csak az utat jelölik ki számunkra, ám rajtunk múlik, minként megyünk végig rajta és nem akarok egy életet áldozni erre! – ismételte önmagát. –  Mire utolérjük, készen kell állnom, s mert maga választott ki erre, segíteni fog elérnem!

Újra csak ő, egyedül ő. A céljai, a vágyai, az akarata. Úgy beszélt, mint az óhitű. Az ő győzelme, az ő áldozata, az ő bűne és bűnhődése. Mennyi gőg, Bergamon bocsásson meg érte!

 A mozdulat, amivel a férfi elhúzta a kezét a hasáról majdnem olyan volt, mint amivel korább a combját szorította. Majdnem, mert most tisztán látta a szemét. Ugyanazzal a borostyánszín pillantással mérte végig, amivel a lovagot a párbaj előtt. Miként egy ragadozó tekint a zsákmányára.

Maga sem hitte, hogy kimondta az előbbi szavakat. Megbízott a férfiban, mert szükségük volt egymásra, és mert végre tovább akart lépni, tanulni akart tőle, mert különben ismét kudarcot vall majd, ám most már követelte, hogy az ne végezzen félmunkát. Adjon neki hatalmat! A sebes balkéz visszasiklott a hasára. Az ő akarata, az ő győzelme, áldozata, bűne és bűnhődése.

Elviselek bármit, amit rám mérsz, Uram…

***

Kargyr tudta miért kúsztak vissza az ujjai a nővér hasára. Pontosan tudta. Régóta vágyta megérinteni Theresát, magáért a puszta érintésért, nem másért, s a mozdulat az övé volt, nem a lelkében vándorló embervadé. A nővér tudtán kívül jól mondta. Arcana, mint már annyian, behódolt az óistenek hatalma előtt, akik egy óvadat, vagy inkább csak annak nyugalmat sohasem lelt árnyékát küldték el hozzá, hogy erejével őt táplálja, míg akaratával őket szolgálja. Adtak és elvettek. Ő okolhatta szörnyeteg mivolta miatt az isteneket, neki viszont nem volt mentsége.

 Carmogor, az embervad nem az Első Hajnal előtt született óvad volt, nem holmi nyughatatlan árnyék, melyet egy egykor élt szörnyeteg vetett erre a világra, hanem ő maga. Az ember, tagadták az északiak bármekkora igyekezettel is, az isteneik teremtménye volt, ahogy minden más ezen a világon, de mint és ezt volt éppen elég alkalma megtapasztalni, csupán mindenhatók voltak, és nem mindentudók. Elvetették a magot, földben, húsban és lélekben egyaránt, hogy végül minden, nekik tetsző módon szülessen és növekedjen, hogy létezése célját beteljesítse, de nem adtak hozzá elég időt. Az embereknek, az egyszerű embereknek nem.

Ezért volt ő más, mint Arcana, vagy mint a többiek. Carmogor a századok alatt hatalmasra nőt. Bűnei, hibái és gyengeségei táplálták haragját, és a hatalom mely apja vérvonalának sajátja volt.  Ötszáz tél nyomta már a vállát, amikor ő Kargyr, úgy döntött, hogy elég, s szavai, akarata nyomán, az ember ideje elmúlt, hogy helyet adjon Carmogornak, az embervadnak, aki felett nyomtalanul múltak el az évszázadok, ki nem törődött többé az emberek ítéletével és törvényeivel és kit soraiba fogadott a bogotarok hatalmas rendje.

Vertassen után, majd tizenhat éve, a világ megváltozott, a magafajta számára véget is ért, s ebben az újkorban nem volt helye Carmogornak. Ideje kiteltével az embervad visszavonult lelke sötétségébe, hogy ismét helyet adjon az embernek, s azóta, nem volt szüksége rá. Egész máig, amikor Bergamon felesküdött szolgálja az ő segítségét kérte.

A ketrec ajtaja kinyílt, a fenevad előlépett a homályból.

Morrigan adja, hogy helyesen döntsön!

***

Jasha leereszkedett egy újabb völgybe. Sokadik alkalommal tévedt el ebben az isteneksegge alatti rengetegben, és kezdett már nagyon elege lenni belőle. Isteneik sajátságos humorára vallott, hogy minél jobban megnehezítették az életét, ő annál gyakrabban káromolta őket, s így ők egyre többször tettek keresztbe neki. A Soknevű Gonoszhoz illő végtelen, sötét körforgás volt ez, melyben idővel érdektelenné váltak az okok, s már csak a következmények számítottak.

A keresztút után napokig még a lélegzetvétel is fájt neki. A főzetek megacélozták az izmait, kiélesítették az érzékeit, ellenállóvá tették a felhasznált méreggel szemben, de nem ismertek mértéket a teste kiszipolyozásában. Izmai megfeszültek, majd elpattantak. Csontjai meghajoltak és néhány el is tört. Átmenetileg megvakult és megsüketült a csata után. Felhólyagosodó bőre, meglazuló fogai, csomókban hulló, gennytől sárgult haja, már csak ráadás volt. Amíg még érezte a szagokat elvánszorgott egy földalatti forráshoz, és annak partján hanyatlott csak az eszméletlenségbe. A hűvös víz és a barlang tiszta, nedves levegője tartotta életben addig, míg a teste végleg ki nem izzadta magából a benne felhalmozódott mocskot. Szégyellte, hogy be kellett szennyezni a forrás vizét, de muszáj volt újra és újra megmártóznia benne, hogy végleg megszabaduljon a Bolondok Táncának következményeitől.

 Ennek huszonegy napja.  Mire, az utoljára felhajtott bőreváltóvipera véréből készült főzet kihajtotta belőle a többi mérget, újranövesztette a bőrét és már nem kerülgette ájulás a fájdalomtól, jelentős időhátrányba került. Volkongar felé vette az irányt, ahol kelletlenül vette tudomásul, hogy az emberük, akit megfizettek, hogy értesülésekkel lássa el őket, már a vikárius börtönében ül, és avatott kínzómesterek vallatják, hogy mennyit és kinek árult el az egyház titkaiból.

 A Kolduskirály sem volt éppen közlékeny. Az a fúria némber, Arcana, aki az isteneik kegyelméből túlélte a csapdát, melyet nekik állított, és egy szem embere berontottak hozzá és keményen elbántak vele. Róluk kérdezgették, közben pedig megszabadították pár ujjától.

 Kénytelen volt hát térképek nélkül tovább lovagolni délnek, hajszolva a lovát, hogy az embereit még Chehrinjben érje. Szüksége volt rájuk, most jobban, mint bármikor korábban.

Ha a kascha találkozott Kargyroth–szal, ha megegyezett vele, amire nagy volt az esély, akkor kellett valami új alkualap a számára, míg a céljukhoz nem érnek, és ha úgy hozta a szükség, az emberei nagy segítségére lehetnek majd a boszorkával és a bukott bogotarral szembeni harcban. Istentelen gondolat volt, ez, méltatlan a Régi Világ hagyományaihoz, törvényeihez, de azok véget értek, miután Vertassen elesett.

Az istenek újra kigúnyolták, mert az egykori kereskedőház üres volt, s a nyomok alapján már napok óta. Szobáról szobára átkutatva az épületet hamar nyilvánvaló lett számára, hogy kascha megérkezett Chehrinjbe, az egyik felső szoba most is bűzlött a kencéitől, ahogy az is, hogy nem volt egyedül Az övé melletti szoba talán nem volt olyan kényelmes, mint a boszorkányé, de nagy volt, szellős és igazi ágy volt benne, szalmazsákok helyett. Elszakadt ingeket talált a ládában, mellettük viseltes bőrruhát, olyat, milyet leggyakrabban az északi embervadászok viseltek és a sarokban egy összekarcolt fémtükröt. Ki vesződött volna ilyesmivel, de ami még fontosabb kivel bántak ilyen jól az emberei? Az ajtó nem volt viseltes, nyoma sem volt feszegetésnek, sőt retesz sem volt rajta. Sem belül, sem kívül.

Ellenben a kascha szobáján bűbájbűzű kötéllakat volt, és több helyen is boróka meg tiszafa keverékének hamujával meghúzott koromvonalakat talált. Oltalmazó jelhez tartozott mindahány. Kitől félt ennyire a boszorkány?

 Ült egy darabig az ismeretlen szállásán, magába szívva a fába ivódott szagokat, az érzelmek ragacsos gyantához hasonló lenyomatát. Nő lakott itt, tele vággyal és keserűséggel, melyet sem a kascha hatalma, sem az emberei készséges hímereje sem tudott csillapítani.

Tisztelettel bántak vele, nem háborgatták akaratán kívül, ezért nem volt az ajtaján retesz. Halvány nyom volt csupán, de a Kolduskirályból áradó félelembűz ezekbe a falakba is beette magát. Félelem attól, aki itt lakott. Az északi embervadász egyenruha és ugyanaz az illat. Arcana Vintegra Tessarossa, az északiakat szolgáló némber, akit a nyomába küldtek. Lepaktált hát a kaschával, aki nyilván beavatta terveibe. Mi másért lett volna hajlandó megszegni az apja esküjét, amit a Királyságnak tett és mi szavatolta a családja háborítatlanságát és szabad vallásgyakorlatát?

Felszippantott egy csipetnyi serkentőszert, hogy érzékei rövid időre újra teljesen kiélesedjenek, mert bár eddig nyomát nem találta a bogotarnak, az istenek pedig éppen elégszer játszottak már vele az út során, hát semmit sem bízott a véletlenre. Az Urak fajtája az ő akaratukból nyomot hagyott a világon, süllyedjen akármilyen mélyre is.

Megszédült és felkavarodott a gyomra, de most nem a méregtől. Sötét látomás szakadt rá, ha csak egy pillanatra is. A kereskedőház udvara, a felette tomboló, mégis néma vihar, melynek fekete fellegei borostyánszín villámokat fiadzottak és azok újra és újra felvillanó kévéinek fénye bevilágították az alattuk elterülő világot. Varjak serege a falakon, egymás mellett, mint ébenszín szobrok, középütt íjat feszítő vadász alakja, fenn az égen egy szárnyas teremtmény torz alakja. Villanás, néma égzengés és húrpendülés, majd a nyíl belevész a sötétségbe, és végül már csak a földön heverő összetört szárnyas teste…

… a kascha reszkető alakja a boróka és tisztafa hamuból rajzolt óvó szignum közepén, körülötte százhuszonhárom gyertya, s azokon túl egy hatalmas alak. Alak melynek árnyékát újra és újra felrajzolták a villámok a falakra. A villámok melyek belőle születtek.

 Epét öklendezve bukott a padlóra. Igen, nyomot hagyott, és nem is akármilyet. A bogotar nem tartott a boszorkával, de árnyéka és a tőle való félelem kísértette. Talán mégsem tért le teljesen az istenek útjáró és ugyanúgy elítélte azért, amit tett, mint ahogy ő is.  Tudta, hogy utánuk fog jönni, mert az istenek is így akarták.

 Chehrinjt elhagyva délnek lovagolt. Be az erdőbe. A sötétségbe.

***

A rengeteg éppen úgy ölelte körül, mint az otthon melege, levegője olyan ismerős illatokkal teli, melyek megtöltötték az apja műhelyét, ahol az íjak készültek.

Lehetetlen volt persze, de mégis így érezte.

Olajszag, a megmunkált, gyantával lekent fa és kohók izzása. Az udvaron gyakorlatozó Arcana alakja, mikor még az apja fegyvermesterei tanították. Tehetséges volt, az istenek akaratából, kemény az ők kezüknek köszönhetően és gyermek, mert még alig tizenkét nyarat látott s, mint ilyen lázadt a sorsa ellen.

Radomir apja szerint gyengeség volt elküldeni, hogy a Rend nevelje fel, hogy a képükre formálják, és mikor visszatér, ha visszatér, majd olyan legyen, mint ők.

Családjuk megannyi nemzedéken szolgálta a Tessarossákat és védelmükben sohasem vallottak kudarcot, most mégis erre a sorsra jutnak, mert ő nem követhette Arcanát a horkatori erődbe, hogy ott is oltalmazza. Nem, ha hű akarta maradni a családja és az isteneik hagyományaihoz.

 Választania kellett hát és ő Arcanát választotta.

Akkor először és utána még sokszor. Látta az apja arcán a fájdalmat, mikor számszeríjat választotta az íj helyett, az egyszerűt a nehéz helyett, az újat a régi helyett.

A Rendben tanították őket bánni az íjjal, de ő mindig megtagadta, nem számított, hogy büntették, verték, vagy bezárták–e miatta. A bergamoniták nem értették, de a déliek igen. Látták rajta minden alkalommal, mikor balját az íjak fölé tartva ellentmondott kiképzőiknek. Elfordult attól az úttól, megtagadta a hagyományt, így méltatlanná vált rá.

Mára azonban elhagyta azt az utat, azt, amire az északiak kényszerítették őket, s mi végül olyan sokat vett el tőlük, s így a víla, a Szarvasisten tündére megszabadíthatta annak béklyóitól. Elküldte délre, az erdőbe, hogy egyedül legyen, hogy vezekeljen, és felkészüljön. Hagyta, sőt akarta, hogy érezze a magányt, úrnője távollétének fájdalmát, de azt is, hogy mindez nem céltalan. Jobb őrévé kell válnia, mint valaha volt, ehhez viszont vissza kell térnie az Régi Útra, melyen ősei jártak és melyen neki is kellett volna.

Vadászott.

Az első prédákat a farkasok hajtották fel és ejtették el neki, majd figyelték, minkét vág neki egyedül az ősrengetegnek. A déli erdőségek sűrű sötétségben olyasmik is éltek, melyek a bergamoniták hite szerint az Első Hajnallal el kellett volna tűnnie a világból.

Ám mikor fenn állt, az erdő fölé magasodó sziklaormokon és látta miként remegnek meg a faóriások a közöttük járó behemótok nyomán, mikor a hajnali ködbe vesző rengetegben két ember magas agancssisakot viselő óriás emelte íját, a szintén fehér tengerben lapuló hatalmas farkasra, mikor a hegyi tóból látta éjszakára kiemelkedni az ősöreg vogyanoj sáspalotáját és a körülötte táncoló vízi tündérek, a ruszalkák seregletét, már nem egy az Óvilág rettenetes csodáit bámuló ember volt, hanem része ennek a világnak.

Úgy, ahogy lennie kellett.

Az apja szerint egy íj tizenöt évig készül.  Eddig tart, míg a fa megnő, és tökéletes elegyet alkot majd benne a rugalmasság és az erő, valamint éppen ennyi idő kell ahhoz is, hogy valakiből igazi íjkészítő váljék, aki tudja, hol kell megkeményíteni és hol meglágyítani azt, miként kerülnek rá a csontok rétegei és hogyan készül a megfelelő húr.

 Neki, mert ősi, emberelőtti ösztönök és az isteneik akarata vezette a kezét, elég volt tizenöt nap is.

Megfeszítette a húrt és célba vette a bölényt. Kedvezni akart a falkájának, akik bőségesen megfizették új fegyvere árát. A falkavezér oldalát karmok tépték fel, ő szabadította meg a kínjaitól, párja fél szemére megvakult és egy életre sánta maradt. A füléig húzta az ideget, megvárta, míg az enyvvel összeragasztott csigolyák és az inak roppannak egyet, majd útjára küldte a nyilat. Az első a jobb lapocka mögött találta el a bölényt, a második a megbicsakló állat torkába fúródott, az utolsó pedig a szemébe.  A toportyánok megvárták, míg kihúzza őket a zsákmányból, csak azután kezdetek lakmározni belőle. Három vastag szeletet vágott magának, majd hagyta hadd tömjék meg a bendőjüket. Ennyi hússal jó ideig ellesznek és szükségük is volt rá. Erdőjük rengetegén túl egy még sűrűbb, még sötétebb föld égbeszökő fái magasodtak, olyan vidék, mit még e vadon lakói is messzire elkerültek. Mert az a föld gonosz volt, akár csak azok, amik benne éltek.

 Már régen nem számolta a napokat, legalábbis úgy nem, ahogy az emberek tették. A fogyatkozó őszi nappal gyenge fényei alig jutottak át az ősvadon fáinak szinte már zöldes fekete koronáján, így az őt körülvevő világot mindig otthonos félhomály borította, teli neszekkel és ismeretlen szagokkal. Farkasai, miután átlépték a fekete rengeteg határát többé nem tágítottak mellőle, szorosan a nyomában maradtak, mert miként eddig ő beléjük, immáron ők kapaszkodtak belé. Állatok voltak csupán, a szörnyetegek világában. Tudta, hogy nem volna értelme elküldenie őket, mert isteneik akarta vezette a farkasokat hozzá és viszi is végig az Úton, melyet kijelöltek a számára.

Az egyik éjszakát, egy természetes sziklaudvarban töltötte a falkája. A magas kövek három oldalról fogták körbe őket, a negyediken nyíló kapun, boltívként borult át egy sziklatömb. Ez alatt ült, éberen, őket őrizve. Magasan jártak már a holdak, az odafenn fújó szél szétkergette a felhőket, így a hideg, őszi éj milliónyi csillaggal borult feléjük. Az őket körülvevő rengeteg másként volt csendes és másként is töltötték meg az éjszakai hangjai, mint amiket megszokott. Farkasvonyítás helyett, huhogó, hörgő, fák között visszhangzó üvöltések érkeztek minden irányból, puha macskaléptek helyett, nedves cuppanásokkal teli zajjal társult a levelek ropogása, s olykor emberméretű, szárnyas lények árnyéka vetült egy–egy pillanatra a földre.

Megelevenedtek az árnyak. Homályos, hangtalan, és hatalmas lény mozdult meg a fák között, lassan bontakozva ki az erdő tömegéből. Imbolyogva mozgott, roppant fejét ingatva, agancsai újra és újra a legkisebb zaj nélkül koppantak neki a tölgyeknek. Lassan állt fel, nyilat fektetve a csigolyaíjra, de nem emelte fegyvert a fenevadra, csupán egyetlen hang nélkül kijelölte számára a nyíllövésnyi határt, melyet nem léphetett át, és ezt az óvad is tudta. Ujjaiban érezte a rőtpárduc csontokból, melyekből az íj készült, áradó ragadozó éhséget, és gyilkolás vágyat.  A rőtpárduc azon kevés állat egyike volt, mely az emberhez hasonlóan élvezetből is vadászott, és így tökéletes választás volt egy ilyen fegyverhez.  Álltak hát csupán egymással szemben, ő és az óriás, agg leshi.  Vadász és préda, s mindketten egyszerre. Az óvad végezhetett volna vele, de nem ezért jött. Hosszúra nyúlt élete végén isteneik megajándékozták a méltó halál lehetőségével. Megérezte az ő, emberi testében vonyító vadak sokaságát, hogy akadnak közöttük hozzá hasonlók is, és eljött, hogy átadja régi helyét az élők között, és elfoglalja az újat, közöttük.

Ráemelte az íjat. A csigolyákat feszítő húron pihenő nyíl végezhetett volna a leshivel, megadhatta volna neki azt, amit akart. De azt nem, amire vágyott. Azt, amiért mindig is élt. Leengedte a fegyvert. Fájdalmat és szomorúságot látott az óvad szemében, szégyent, hogy vissza kell vonulnia, hogy magányosan múljon ki, a haldokló fák alatt. Többet érdemelt ennél. Ezt mindketten tudták.

Háta mögött mozgolódni kezdett a falka. Íját hátrahagyva odalépett a hatalmas fenevadhoz, az lehajtotta roppant fejét és hagyta neki, hogy megérintse. Olyan volt, mint mikor egy vén eb dörgöli az orrát, az emberhez, aki egész életében gondját viselte.

 – Életnek teremtője, Kupalának, Istenek Királynőjének fia, lásd alkotásod! – imádkozott a Szarvasistenhez. – Lásd, az Utat, melyet akaratodból, a te kedved szerint járt végig, lásd hibáit, lásd érdemeit, s ítélje felette ezek szerint! Mutass neki ismét utat, hogy ismét téged szolgáljon, úgy ahogy számodra kedves.

 Mindketten lehunyták a szemüket. Érezte, ahogy a húsában és csontjaiban fészkelő fenevadak felébrednek, átfurakodnak a testén, hogy bekúsznak a vénség bőre alá, elvegyüljenek az ő húsával és vérével s, hogy maguk közül valónak mondják. Óvadnak, ki érdemes az életre. Szövet hasadt, csontok törtek össze, az időtől elvásott test pedig megadta magát az elmúlásnak. Elmúlt, hogy valami új, valami erős születhessen a helyén. Az újszülött csupán ló méretű volt, fakó bőrét vérragacsos burok fedte, a fejétől a farka hegyéig végigfutó sörény, még a testéhez tapadta. Késével felhasította az áttetsző hólyagot, és kiemelte belőle az óvad fejét, hadd lélegezzen. Lám, az istenek csak nem kegyetlenek, hiszen letekintettek erre a teremtményükre, s érdemei szerint jutalmazták.

Várt addig, míg a leshiborjú talpra tudott állni, közben gondosan letörölgette róla burka maradványait. Erős, és mély, szarvasbőgéshez hasonló hang szakadt fel elsőként az óvad torkába, kinyilvánítva, hogy él és helyet követel magának ebben a világban. Megpaskolta az oldalát, majd füttyentett a farkasoknak. Ideje volt enniük.

***

 Az út napokkal ezelőtt elfogyott Jasha lovának patái alól, de a sok csapás között egy szerencséje azért csak akadt. Az egyik éjszaka denevérrikoltásra ébredt, s emberméretű szárnyas óvadak suhantak el, az égbeszökő fák között. Csámcsogást és cuppogást hallott a magasból, félig megrágott pockok, egerek és néhány madártetem hullott alá amerre a raj elhaladt. Varrokinek voltak, elnagyoltan emberre emlékeztető, denevérvadak, amik, mint látta ügyesen repültek, de sután cammogtak a földön, mikor olykor leszálltak lakmározni. Látta már őket, nagyszámban életek a Feketebérc völgyeiben, de sohasem rajzottak ennyien, főleg nem ilyen sokáig egy irányba. Soha, csak ha egy náluknál hatalmasabb óvad, vagy teremtőjük a Szarvasisten hívta őket. A kascha nyilván közel jár már a céljához, s istenük most maga köré gyűjti szolgáit, hogy köszönthessék.

 Ezek után mindig éjjel haladt, mert a varrokinek nem állhatták a napfény érintését és elrejtőztek előle, majd mikor végre beértek a hegyek lábánál elterülő sötét ősrengetegbe, az erős dögbűzt árasztó szárnyasok egésznap úton voltak.

Érezte, miként változik meg körülötte nemcsak jellegében, de légkörében is a táj. Az erdőségek földje, fái, de még az azok közöttük gomolygó örök köd is emberemlékezet óta szívta be és fordította a maga hasznára a mélyből áradó erőket. A főzetek miatti lábadozás után nem volt sem haja, sem valódi arcvonásai, de minél többet ivott, az itteni különös ízű forrásokból, minél több időt töltött az erdőben, annál gyorsabban gyógyult és úgy becsülte hamarosan régi önmaga lesz.

 Tudta, hogy közel jár már, sőt feltehetően a szekerekkel lassan haladó embereit is megelőzte, ám értelmetlen lett volna őket keresgélnie Talaren végtelen fatengerében, így ésszerűbb volt végcéljuknál bevárnia őket. Ám, mint már eddig is többször az istenek újra tréfát űzte vele. Az, hogy a „közel”, más volt az ő szemükben és más egy ember számára. A varrokinek egy, az erdőségek fölé magasodó, kopár mészkőfennsíkon tűntek el a szeme elől, mikor alábukta egy barlangba, hogy elrejtőzzenek az ide már elérő napsugarak elől, és soha többé nem kerültek elő. Hatalmas, ismeretlen vidék vette körül és csak az istenek tudták merre kellene mennie.

 Amennyi haszonnal járt számára erdő félhomályos, nyomasztó légköre, sajnos ugyanannyi hátránnyal is.  Hiába hajtotta fel újra és újra az érzékeit felélénkítő főzeteket, a világ valódi mivolta most rejtve maradt előtte. Nem maradt más hátra, mint a hagyományos mód, hogy völgyről, völgyre vizsgálja át az egész istenekverte vidéket, nyomok után. Napok és remélte, hogy nem hónapok kérdése csupán. Egy újabb torz tréfa az istenektől.

A szerencsétlen fickót, akit a fennsíktól négynapi járóföldre talált erdei tisztáson valaki, vagy inkább valami meztelenre vetkőztette és háncskötéllel két fa közé kötözte, hogy aztán kiontsa a beleit, amit mostanra felfaltak az erdőlakói, a test javával együtt. A holttesttől úgy egy mérföldre, egy jól látható helyen, durván faragott oszlop emelkedett, rajta szarvas koponyával, melynek agancsára vörös és fekete szalagokat aggattak. Egyértelmű jel volt mind a kettő. Eddig és ne tovább! Habozás nélkül a tilalomfa felé indult. A koponya totem után sorra jöttek az ismerős jelek. A göcsörtös törzsű, kéregarcot viselő tölgyfák, ágaikon a csontokból készült szélcsengők, az aljnövényzetben rejtőzködő, onnan csak egy pillanatra előbukkanó apró szerzetek. Miként a bolhák az emberen, úgy élősködtek ezek a gyenge, kicsi lények az erdőt védelmező, hatalmasabb rokonaikon. A tölgyek ágai között gallyakból összerótt pici kunyhók egész városait látta, és a magasban varrokinek serege fordult utána lustán, figyelve a lépteit.

A megszentelt föld bejáratát keskeny hasadékvölgy óvta, alig három ember széles, de hatvan–hetven láb magas. A sziklafalba vájt odúkból óvadak másztak elő. Vorkolakok, szílák és megannyi régi időkből itt marad lény tekintett le rá a hasadékokból. Leszállt a lováról, kioldotta a nyergét, majd nagyot csapott az állat oldalára visszazavarva őt arra amerről jöttek. Ennyit megérdemelte.

Karjait széttárva lassú léptekkel indult meg a hasadékban. Istenítélet, ahogy az északiak hívnák, pedig semmi köze sem volt semelyik istenhez sem, az általuk teremtett vadakhoz annál inkább. A farkaspofájú vorkolakok a magasból leereszkedve közrefogták, a szílák vílák pedig felette köröztek. Ők döntötték el, hogy csak embernek látszik, ám valójában egy közülük, vagy valóban ember. Valaha, mint minden embernek, mikor átlépi e kettő közötti láthatatlan határt még volna kétségei, hogy mivé lesz, s mi maradt meg benne, de így ennyi év után, már nem foglalkozott egy ilyen nyilvánvaló dologgal. Megsárgult ínyével, az alkímia okozta hegekkel a bőrén, és a jellegzetes szaggal, amit a teste árasztott már mióta, emberi külseje máz már csupán, tudta ezt ő, az emberei és a kascha is. A legnagyobb, őszes bundájú vorkolak megszaglászta, agyaras pofáját az arcának nyomta, és hosszú, kék nyelvével végignyalt rajta. Aztán utat nyitott neki.

A szűk völgy fél mérföldön át kanyargott, falai sokszor fölé borultak, teljesen eltakarva előle, még magát az eget is. Később értette meg, hogy az volt a céljuk, hogy az, ki belép az út végén fekvő szentélybe, váratlanul, annak teljese pompájában pillantsa meg azt. A kőudvar egy mérföld széles lehetett, falai néhol kétszáz láb magasak, de mindez semmiség, sőt lényegtelen volt, a középen magasodó fákhoz képest. Hét tölgy, hat körben, egy középen, ez utóbbi magasabb volt, mint maga a kőfal körülöttük. A fák nem a földön, hanem a gyökereiken álltak, mint a bariton mocsarakban, és az öles gyökerek belefúrták magukat a sziklába, hogy aztán újra előtörjenek belőle, majd visszaássák magukat. Néhol meghajlottak, hurkolódtak, körkörös kapukat, alagutakat formáltak magukból. Áhítattal bámulta. Tudta hol van, minden déli tudott erről a helyről, de látni… látni talán senki sem látta az Első Hajnal óta. Amikor Bergamon napja felkelt keleten, isteneik hétszer hét tölgyet ültettek a földbe, és a legenda szerint óriások és sárkányok vérével öntözték őket, a gigászok csontja pedig a földbe süllyedt, hogy táplálja a hajtásokat. Végül a hét leghatalmasabb isten megérintette a fákat, így azok nagyra és erősre nőttek, lombjuk eltakarta az eget, ágaik között és a gyökereik által a földbe vájt barlangokban menedékre lelt megannyi teremtményük. Ha tényleg ide igyekezett a kascha, ha a Szarvasisten mégis idevezette, akkor valóban ő őrizte mindkettőjük lépteit. Térdet hajtott a faóriások előtt és hálát adott az isteneknek.

Hosszú füttyszó hallatszott a fák felől, a völgyből pedig panaszos vonyítás volt rá a válasz, majd karmok csikordulását hallotta a sziklákon. Hátralesett a válla felett, és még az ő sokat látott szemének is eltartott egy darabig, amíg felfogta mit lát. Ló méretű lény volt, öles agancsokkal és sápadt, szinte fehér bőrrel.  Egy leshiborjú. Ugatásszerű szarvasbőgés töltötte meg a sziklavölgyet, s annak falai között visszahangozva, felerősödött hulláma levert a lábáról, mikor átsöpört rajta. Már a földön fekve is látta, ahogy a héttölgy gyökerei közül íjat markoló, tagbaszakadt férfi lép elő, nyomában, nagy borjúméretű farkasokkal. Talpra lökte magát és kabátja belső zsebéből három fiolát rántott elő. Felhajtotta őket és várt néhány szívdobbanásnyi időt, amíg a gyomrát véresre maró ajzószerek kifejtik a hatásukat.

Íjász, farkasokkal.

A Szarvasistennek számos evilági választottja volt, köztük az Ezüst Vadásznő, a Fakó Íjász és a Szürkevezér. Vajon mégis vétett az istenek ellen, hogy idejött és most azok küldötte szabta ki rá a büntetést, vagy másról van szó? Nem mintha valóban számított volna. Izmai megfeszültek, szíve dörömbölni kezdett a bordái mögött. Kezdjünk hát neki!

A leshiborjút más óvadak is követték, habzópofájú vorkolakok rohantak felé, szárnyas tündérek köröztek felette. Ágyéktól szegycsontig felhasított egy farkasfejű dögöt, elsiklott egy lecsapó mancs elől, majd felnyitotta a hozzá tartózó mellkast. Karom balról, könyökből metszette el, aztán jött a fej. Tempó, távolság és taktika kérdése az egész, hogy soha se engedjen több ellenfelet a páros pengék hatókörén belülre, mint amennyivel elbír. Most amíg emberfelettien gyors és erős, most, amíg hatott a szer ez lehetséges is volt, de még így sem túl sokáig. Jobbra döfött, balról hárított, majd csavart egyet a pengén és csuklóból csapta le a szíla kezét. Tovább!

 Oldalra szökött, mikor a leshi hangja újra végig visszhangzott a sziklafalak között, de még így is megperdítette a hullám. Gyakorlott mozdulattal ért földet, de a lábába fájdalom nyilallt. Nem, még nem volt teljesen egészséges, gyorsan rendeznie kellett hát az ügyet. Nekilódult, mellkason öklelt egy óvadat, majd perdült, döfött és tovább szökkent a hasadékvölgy felé. Nehéz lesz kijátszania a leshi, de ha sarokba szorul az ember, az esélyek lényegtelenné válnak. Semmi ugrás, semmi nyakatekert mozdulat, csak veszett kaszabolás földközelben, hogy legyen valami közötte és a dög között, no meg jól megvethesse a lábát, ha egyáltalán képes lesz rá.

Újabb fiola, amitől a levegőtől savassá váló felhőt lehelt maga elé.

 Berontott a kőfolyosóba.

Néma, fekete folt csupán az égen a vessző, amit a lábába fúródott. Aztán jött a második a medencéjébe s egy utolsó a lapockájába. Buzogánycsapás erejű volt mindahány, megtántorodott tőlük, és az oldalára zuhant. Az amúgy is sérült lába volt az igazi gond. A főzete mostanra elnyomták a fájdalmat benne, de ha nem bírt ráállni, akkor mindegy is volt. Még egy nyíl, ezúttal a szablyát markoló baljába. Most érezte csak meg, hogy a fémhegyek nem csupán megsebezték, hanem férgek módjára kezdték beleásni magukat a húsába és a csontjaiba. Ha szerencsés, mikor elmúlik a főzetei hatása, eszméletét veszti majd a fájdalomtól. Már ha megéli.

Az óvadak utat nyitottak a leshi előtt. A fenevad lapátnyi mancsába fogta a felsőtestét, felrántotta a földről és megindult az íjász felé. Mozdítani próbálta a kezét, de nyilak mostanra görcsös merevségbe rántották minden tagját. Olyan érzése támadt, hogy a fémférgek melyek beleették magukat a testébe most az őt markoló szörnymancs irányába vándoroltak, elszívva belőle az összes erőt. Miféle rontás ez, suhant át mindjobban ködösödő elméjén.

Végül a leshi, az íjász elé vetette. Íj, farkasfalka, talán a Szürkevezér lesz. Az ordasok borjú méretűek voltak, de látta rajtuk, hogy hirtelen nőttek meg, izmaik túlfeszítették a bőrüket, meg a bundájukat, s ez utóbbi, mint még széles csíkokban hiányzott róluk és a legnagyobb példány egyetlen szeme kékesen villant rá. Éppen azon az oldalon volt, ahol a Szarvasisten Kopóinak is.

A vadász leguggolt, s miként egy toportyán is tette volna megszaglászta.

– Ideje volt találkoznunk, Uramcori Jasha. Ideje elvennem tőled mindazt, mit elvettél tőle.

– Tőle? – köhögte.

– Arcana Vintegra Tessarossától. Az Úrnőmtől – húzta le az arcát fedő maszkot a másik.