A khor 7. fejezet 1. rész

 

„… eljön majd a napja, amikor az óistenek Vadjai felébrednek sötét barlangjaikban, közülük a leghatalmasabbak dacolva Bergamon fényével eltakarják az eget, hogy az alantasabbak korcsoknak ne kelljen elviselniük annak szent érintését. Eljön a vér és sötétség ideje ismét, a harc melyben az embernem megmérettetik, hogy méltónak találtasson a Fények Urának szeretetére…”

 

A Tanítások, Végítélet, részlet

 

„… vérben születtünk, vérben távozunk. Sötétségből jöttünk, oda is térünk meg. Ezek vagyunk mi a vér és a sötétség gyermekei. Nincs semmink csak az életünk, azt pedig isteneink és Uraink kezébe helyezzük, döntsék el ők, mire vagyunk hivatottak ezen a világon…”

 

A Soknevű Gonosz papjainak prédikációja

 

***

Radomir felriadt. Az íjász teste aludt, de a lelkében marakodó embervadak folyvást éberek voltak. A fekhelyen pihegő úrnője mereven, izzadtságtól csatakosan felült és odacsúszott hozzá. Azt hitte újra a vágyait csillapítaná vele, de elég volt egyetlen korty levegő, hogy megértse ő nem Arcana.  Az embervadak vonyítva iszkoltak vissza odvaikba, amint megérezték magukon a fenség tekintetét. A víla lenézett rá, dühös volt, elégedetlen és nagyon éhes.

A vadak kushadtak és féltek, de az ő keze ökölbe szorult pillantásától, hiszen tudta, a tündér addig gyötörte az őt befogadó nő testét, amíg az kénytelen nem volt utat engedni neki. Árnyéka ráborult páholyukra, halott szeme ezüstszínnel villant rá, arca sérült felén fekete pihetollak sarjadtak, kék nyelve végignyalta, az elfeketedő ajkai mögül előbukkanó tengernyi hegyes fogat.

A víla elhevert az ágyon, baljával játékosan végigsimított a mellkasán, körmével felsértve a hasát, egészen az ágyékáig, ő pedig képtelen volt ellenállni neki. Így jelezte, hogy hatalma van felette éppen úgy, mint úrnője felett. Ragadozó vigyorral a képén lesiklott a kerevetről, az ölébe fészkelte magát, majd suttogni kezdett az Első Hajnal előtti nyelven. Ígért, kért, követelt.  Vér szivárgott a füléből, ahogy hallgatta. Az embervadak lekushadtak, az ember üvöltött benne, de nem kínjában. Tehetetlen dühében.

***

Hajnalodott már, mire a kascha felkereste Arcanát. Egyedül találta, üres tekintettel bámulva a férfi hátrahagyott holmiját, remegő kezével újra és újra megérintve a szerszámolajtól szagló számszeríjakat. Azt a két dolgot, amit ő utána a legjobban szeretett és akárcsak őt, ezeket sem hagyta volna sohasem hátra. Mégsem volt ott, nyoma veszett és mindketten tudták miért, mert egyikük sem tudta nem meghallani a halk, de színtiszta kárörömmel teli varjú károgást.

 ***

Theresa nem vesződött a kilinccsel, inkább benyomta a lakosztály ajtaját. A párbaj után az óhitű és a nő, akiért vívta eltűnt, a szeme elől és ez aggasztotta, de már maga sem tudta pontosan miért. Nem volt benne féltékenység, vagy düh, ezek istentelen ostobaságok lettek volna, mert a férfi azzal töltötte az éjszakát, akivel akarta, nem volt hozzá köze, viszont…

…bah, az a némber és a tegnapi szavai! Nem érdekelte kivel hentereg, de amikor reggel meghallotta, hogy a nő távozott egy sebhelyes arcú harcos társasságában elöntötte a kétség. Az óhitű megmondta, csak a sértett büszkesége és valami homályos kötelesség tudat tartja még mellette, nem az abba vetett hite, hogy a Rend majd szabadon hagyja távozni. Aztán megjelent ez a nő. A régi élete, a régi énje és vele a remény, hogy azt nélkülük is visszakaphatja, ha őt választja helyette és a feladatuk helyet. Helyette?

„Mi! Mi! Folyvást csak mi! – emelte fel álarcát Jasha és hosszan megcsókolt egy, annak idejére partnere öleléséből kibontakozó fiatal lányt. – Mikor fogsz már önmagadra gondolni?”

Igen, helyette. A neki tett ígéret helyett, melynek őszinteségében, annak az átkozott nőnek a szavai éppen úgy elbizonytalanították, mint a férfi tettei, hiszen valójában nem volt szüksége rá. Mikor útnak indultak talán még így volt, de mára aligha. Mi tartotta volna mellette ezek után?

Az óhitű a teraszon állt, a korlátnál. Meztelensége az egy pillanatig sem zavarta, vagy tudta érdekelni, az annál inkább, hogy a látványától is megrándul a seb a hasán. Egy pillanatra fájdalmasan, még sem kellemetlenül. Történt valami az előző este, ami bonyolult és valójában kiismerhetetlen lényének egy újabb darabkáját rángatta felszínre, hogy mindaz, amit a világnak mutatott újra megváltozzon, és ennek köze volt a nőhöz éppen úgy, mint ahhoz, hogy most egyedül találta.

Más volt, mint az előző esete, inkább tűnt olyannak, mint amit abban az elátkozott városban érzett benne, mi nem volt se indulat, se düh, csak nemes, már–már szent borostyánszín harag.

– Elment – mondta sokára az óhitű, a korlátra támaszkodva. – Elment, mert jó oka volt rá.

– Nem egy asszonyt rémisztett már meg a réglátott kedves vagy barát visszatérte. Azt, hogy mi volt maguk között azt ugyan nem tudom, de ha déli, akkor kilenc éve halottnak hiszi magát. Ez pedig nekünk, közönséges embereknek elég sok idő.

– Nem – rázta fejét Kargyr. – Valóban nem tudod mi volt közöttünk. Hanka Tyr akár egy király asszonya is lehetne mostanra, anyja fél tucat örökösének, akkor sem hagyna csakúgy itt. Ő erős, még nálad is erősebb, de több tabu köti a kezét, mint amennyi vasat én kilenc évig hordtam. Elment, mert el akart menni, és hátrahagyott engem.

– Ez pedig dühíti, mint hallom.

– Még mindig nem érted – közölte komoran az óhitű és elfordult a korláttól. Arca égett felén vonaglottak a csaknem egy évtizedes sebek, mellkasán elő–előbukkant egy rajzolat. Igen, valami határozottan megváltozott benne.  – Amikor azt mondtam, csak kevés kaschát ismerem igazán, többek között rá gondoltam. Hanka Tyr, a leghatalmasabb a fajtájukból, aki az elmúlt kétszáz évben élt ezen a világon. Maeve akarata és az én vágyaim tették azzá. Tudom, mit gondolsz, mert én is azt gondolom. Egy nagyhatalmú kascha nyomában járunk, és tessék, itt van egy – rángatta magára a ruháit.

– Igen, tudom, ha te mondanád én sem hinném el. Azt akarod mondani, hogy tudnom kellett volna, hogy ő az. Mondd, ki nyugodtan egy pillanatig sem fogom cáfolni. Megkapta az ünneptől és tőlem azt, amit akart és most talán erősebb, mint eddig volt.  Gúnyolhatsz, ha akarsz.

Nem volt kedve hozzá. Csalódottságában felróhatta volna a férfinek, hogy ha képes lett volna egy rohadt pillanatig a farka helyett, a fejével gondolkodni rájöhetett volna, hogy igen, ezt a bűbájszavú némbert keresik már mióta, de nem tette. A gúnynak bűntudatot kellett ébreszteni az emberben, és az óhitűnél erre nem volt semmi szükség.

– A délnek vezető úton látták, egy sebhelyes arcú harcossal – mondta nagy sokára. – Elsőre azt hittem maga az.

– Kettejüket? Akkor Radomir, vagy Arcana volt az – húzta meg az övét Kargyr

– Arcana? – sápadt el. – Maga tudta, hogy itt van, hogy túlélte és nem szólt róla?

Jobbja ökölbe szorult. Ha Arcana él, talán segíthettek volna egymásnak, és a férfi tudta is, hogy közös a céljuk. Ezekben a pillanatokban nem értette az óhitűt.

– Nem törődöm azzal, mi nem dolgom, ezt már tudhatnád rólam. Ő nem akarta, hogy tudják mi történt vele, és én ezt tiszteletben tartom, ahogy azt a döntését is, hogy nem kell neki a segítségem, sem a tiéd, s a hallottak fényében azt is, hogy a kaschát, az én imádott kaschámat választotta. Nekem ennyi elég, így legyen neked is!

Nem javaslatot tett. Kijelentett, ahogy egy úr utasítja szolgáját. Éppen úgy, mint az inkvizítor tette egykoron, és lelke bár berzenkedett ettől a gondolattól mégis azt akarta, hogy továbbra is megbízzon az óhitűben, mert az a maga sajátságos déli módján az ő ügyüket szolgálja, így neki követnie kell ez utasításait. Bármilyen lehetetlen gondolat is.

Nem hagyta magára, nem fordult el tőle és bármilyen kellemetlen is volt, nem hazudott neki, mert semmi értelmét sem látta annak, hogy kímélje.

– Akkor nővér – indult az ajtó felé, Kargyr –, ideje mennünk!

– Hová?  – kérdezte, de nem mert ellenkezni akart vele, hanem mert tudnia akart.

Hallgatni fog rá, és nem azért mert ez a könnyebb út, oh, korántsem az, hanem a helyes.

– Délnek. Utánuk megyünk – engedett meg magának egy futó félmosolyt az óhitű. – Már tudom, hogy őt keressük nővér, és őt az isteneink csarnokából is ki tudnám rángatni, hogy Uraként ítéletet mondjak felette. Ezt pedig, Morrigannak hála ő is tudja.

***

Vallenriff majd utána Talaren földjei, pontosan olyanok maradtak, mint amilyenre Arcana emlékezett. A háború elkerülte Vallenriffet, a határon sorakozó tilalomfák és kihegyezett karók, melyekre a hívatlan északi vendégeket tűzték, önmagukban még nem vették volna el a bergamoniták kedvét a tartomány lerohanásától, ahogy a riff serege sem lett volna képes megállítani az észak felől érkező ármádiát. Erről szó sem volt.

 Amint a Királyság seregei elérkeztek a Theorosa és Vallenriff határát képző Nyerges folyamhoz, úgy mondják éjszaka volt, az északiakat a lángokba borított Theorosa fénye világította meg, és mikor a sereg előőrse a folyó felett átívelő hídra tette a lábát, előbb a lovak, majd az emberek rogytak össze. A bergamoniták makacsok voltak, nem rettentek meg néhány halott láttán és nyár lévén a mederben alacsonyan állt a víz, hát belegázoltak. Soha senki sem számolta össze mennyi embert vesztettek azon az éjjelen, de a Nyerges torkolatánál álló Beratolban ezernyi a tengerbe került tetemről beszéltek, és a folyóból még hetekkel később is húztak ki felpuffadt holtakat.

Ugyanez volt, mikor észak felől a Szőke síkján vágtak át. Lábon elrothadt lovak és kórság rágta emberek. Így esett, hogy egyetlen északi katona sem tette a lábát soha Vallenriffbe, amíg annak ura és a Királyság követei meg nem kötötték a békét.

 Senki sem tudta a riff mivel szorította rá a földjein élő szólítókat, hogy Délen egyedüliként részt vegyenek az északiakkal vívott reménytelen háborújában, és mivel fizette meg annak árát, hogy azok ilyen erejű zakzát, tilalmat ütöttek országa kőhúsába, de mikor eljött a szükség órája, és az óidők ezen rettenetes csodájának próbatétele, az kitartott és ellenállt. Ellenállt egészen addig, míg a Királyság békét nem kötött a riffel, ígértet téve rá, hogy nem vonulnak be földjeire, meghagyják trónusán, ő pedig felesküdött a koronára és nem fogadta be a Délről menekülők áradatát.  Arcana magában nagy államférfinek tartotta érte, míg az apja és a fivérei megvetették és nyilvánosan leköpték a portréját. Őket is megértette, miként már azt is, hogy isteneik megtagadták a világtól a valódi jót és rosszat, s csak a szakadatlan, reménytelen küzdelmet hagyták meg nekik.

Talaren pedig… ezt a földet még a bergamonitáknak sem volt kedve feldúlni. Nem volt már miért. Vertassen után mindenki Talaren urát hibáztatta, hogy gyáva volt, és sohasem állította fel a sereget, melyet megígért a többi déli koronás főnek. Így, mikor a vert hadak hazatértek, minden düh, gyűlölet és keserűség e föld felé fordult, s mire az északiak megérkeztek az ország romokban állt, városai helyén csak kiégett romok maradtak, a népét elűzték vagy felkoncolták. Nem volt már semmi csak üszök és a sírok felett rívó szél, ahogy az apja mondta neki. Semmi, csak az erdő.

Az északiak küldtek néhány csapatot a fővárosba, Volokolszkba, de azt üresen találták, pedig az országot felprédáló déliek sohasem jutottak el odáig. Sehol egy lélek, csak a nyár ellenére is vöröslő lombkoronájú fák és az ismeretlen nyelven suttogó szél. Sorsára hagyták hát a várost és az immáron királyi tartományt.  Az országút Chehrinjnél ért véget, utána csak az elvadult földek és az erdők maradtak. Egy hely, az istenek háta mögött.

Ketten lovagoltak délre. A boszorkány nem beszélt neki arról, mi történt közte és Kargyr között azon éjen, és vonásaiban éppen olyan nehezen olvasott, mint lelke akaratlan változásaiban, de a tény, hogy milyen hirtelen állt be változás a terveiben, azt bizonyította számára, hogy a vártnál rosszabbul sikerült az este. Talán a férfit kereste, de a bogotart, a szörnyeteget találta, aki ahelyett, hogy a kezét nyújtotta volna neki, csak elítélni tudta tetteiért. Futott hát, végzete és az istenektől remélt megváltás felé, mielőtt az Úr haragja utoléri.

Kényszerszövetség volt az övék, melytől ő emberi mivoltát remélte, a kascha pedig az eszközt, mellyel célját elérheti. Bíznia kellett hát benne. Egy bizonyos mértékig. A boszorkány hazugságai mellett fel volt készülve arra is, hogy az esetleg az ágyába parancsolja. Tehette volna, kaschaként joga volt bármilyen, az isteneknek tetsző módon kiélni vágyait, de erre nem került sor. Közös útjuk során alig valamivel többet beszéltek, mint ők ketten Radomirral és Hanka csak akkor érintett meg, mikor napjában kétszer elűzte a balját újra és újra görcsberántó fájdalmat.

– Olyan ez, mint a lassan, fokozatosan adagolt méreg. Időbe telik, mire az ember valóban megérzi a hatását, ám sokszor ekkora már nincs mit tenni ellene. Ezt te is tudod – magyarázta egyik alkalommal. – Ahogy azt is, hogy szüksége van rád, mind testben, mind lélekben. Kell, hogy maradjon benned valami emberi, mert máskülönben hiába az egész – simított végig izzadtságban fürdő homlokán.

 Igen, jól tudta. A kascha érintése enyhített fájdalmát és gyógyította sebeit, míg a víla folyton újabbakat fakasztott benne. Felőrli, de életben tartja, nélkülözhetetlenné téve magát számára, s folyvást bünteti, emlékeztetve erre, míg végül az ember és az óvad egyesüléséből embervad nem születik. Olyan szörnyeteg, melyet a Szarvasisten a fénybeborult világra szabadíthatott. A baritonok által írt Tanítások jutottak az eszébe, ami szerint Bergamon a saját képére formálta az ember lelkét éppen úgy, mint elméjét, de húsát és csontját érintetlenül hagyta, hogy az az óisteneké maradjon, így teremtve egyensúlyt és békét vallásaik között, a Szarvasisten pedig beérte ennyivel. A maga sajátos módján.

Éjjelente Radomirral álmodott. Hiánya fájt, időnként jobban is, mint sérült balja, s kínjai sokszor felriasztották. Ilyenkor közelebb húzta magához az íjász hátrahagyott fegyvereit, hagyva, hogy azok olajos illata beburkolja, és újra álomba ringassa.

***

Tizenegy napnyi lovaglás után elérték Chehrinjt. A várost jókora árokrendszer, egykor sebtében emelt cölöpfal, és részben immáron újonnan emelte falak vették körül, vakolatlan tégláikban a Tanításokból vett, kurta óvószavak. Fegyvereseket és téglaégető parasztokat látott mindenfelé, úgy tűnt az ősz ellenére is nagy munka folyt az újabb védművek felhúzása érdekében. Az utcákat félelmbűz töltötte meg.

 A kascha a város egyik elhanyagolt részében álló, hatalmas, vörös téglából emelt épületnél szállt le a lóról. Szólni nem szólt, csak odalépett a kapuhoz. Sietős léptek zaja a túloldalról, hogy kinyissák nekik és elvegyék tőle hátasa kantárját. Láthatóan sebtében kiürített, tágas udvarra léptek be, a boszorkány lovát vezető kölyök pedig pár pillanatnyi értetlenkedés után meghajolt fel, és segítőkészen a kezét nyújtott az ő kantárjáért is. Eszébe jutott, hogy az Imola nevű lány említett neki egy suhancot, aki a lovakkal foglalkozott és mesélt nekik az úton. Rendes gyerek. Leszökött a nyeregből és a szíjjal együtt egy egész ezüstöt is nyomott a fiú kezébe.

Az épület belsejét számos helységre osztották, némelyikben, nyilván helyi cselédlányok sürögtek, egy karósovány asszony szigorú utasításait követve, hogy főzzenek, takarítsanak és vizet forraljanak a mosáshoz. A zsoldosok jó ideje itt lehettek és láthatóan gondoskodtak róla, hogy kényszerpihenőjük során "árujuk" ne szenvedjen hiányt semmiben. Talán az udvart is azért tették rendbe, hogy a lányok erős felügyelet mellett, olykor sétálhassanak odakint és nyilván tettek más óvintézkedéseket is, de közben figyeltek rá, hogy még se legyenek feltűnőket. Nyitott fülekkel lovagolt át a városon, mégsem pusmogtak róluk.

 Sürgő cselédek, sült hús illata és borotvált képű zsoldosok. Mint egy jól szervezett laktanya, ami egyszerre töltötte el különös elégedettséggel és aggodalommal. Emberrablók voltak igen, zsoldosok, de nem ostoba banditák, ezt már jól látta.

 A közös ebédlőnek használt tágas helységben tagbaszakadt, szakállas, tar fejű harcos fogadta tiszteletteljes meghajlással a kaschát. Fejére, gondos kezek, a szokás szerint még az egykor hajas fejbőrre tetoválták a Fekete Kompánia, egy északi zsoldossereg jelét, nyilván azért, hogy így is félrevezessék az északiakat. Elszántak voltak hát, mindenre készek.

– Kascha! – sütötte le a szemét a férfi. – Az isteneknek hála, visszatértedért.

–  Nekik legyen hála – bólintott Hanka. – A lányok?

– Miként meghagytad. Érintetlenül, a cselédek gondoskodnak róluk. Az út...

– Igen? – vonta fel a szemöldökét a boszorkány.

–...jobban megviselte őket, mint vártuk. Sokan betegek közülük, láz, tüdőlob, búskomorság. A cselédek szorgosak, de itt se füvesasszony vagy egy orvosdoktor, még egy valamirevaló bergamonita gyógyító sem, akit…

– Gondoskodom róluk. Elégedett vagyok veletek – summázta a zsoldosok munkáját ennyivel Hanka. – Az atamán?

– Elmarad, nem hallottunk felőle, mióta elváltunk a mocsárvidéken.

Látni vélt egy futó mosolyt a kascha arcán, és az elégedettség árnyékát, így már nem volt kétséges számára, hogy boszorkánynak Uramcori Jasha nem volt több egykor hasznos, ám jelenleg értéktelen eszköznél, éppen úgy, mint ő is, ha nem vigyáz.

Jasha emberei köréjük gyűltek, néhányuk egyenest a háta mögé húzódott. Olyanok voltak, mint a farkasok. Azt, hogy ki ő nem tudták még, és a tény, hogy a kaschával érkezett, kissé elbizonytalanította őket, ám zsákmányt szimatoltak és most vártak. Vártak, hogy hibázzon és gyengének mutatkozzon, vagy, hogy Hanka megengedően intsen, hogy szabadpréda számukra, az azonban úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre az egészből. Arra várt, ő miként oldja meg a helyzetet és ebben volt némi igazsága. Úgy mondta, Jasha felelt azért, hogy az embervadak így elbántak velük, így mikor majd visszatér, el kell számolniuk egymással és sokkal könnyebb lesz a dolga, ha a kurafi emberei nem avatkoznak bele.

– Vezess a szállásomra, Kundar! – utasította Hanka a nagydarab férfit – Pihenni vágyom. Ha az embervadász még mulatna az este, rátok bízom őt!

Kundar kezével mutatta az utat a boszorkánynak, majd felkísérte a lépcsőn. Alig tűntek el a fordulóban, amikor az mögötte állók egyike közelebb lépett hozzá, arcát a hajába nyomta, úgy szagolt bele.

– Túl illatos ez embervadásznak. Ha rút, akkor is, túl kisasszony szagú! Legyünk vele kedvesek, cimborák, még megsérül a kis virágszál!

Éppen úgy bántak vele, ahogy egy északi nővel szokás, vagy bárkivel, aki a bergamonitákat szolgálja. Arc a hajába, bőrkeményedésekkel teli jobb kéz a fenekén, de baljával az oldalán lógó kurta pengét markolta, ezt jól érezte, ahogy a hátának nyomta.

– Mivel szórakoztathatnánk el?  – kérdezte a körülötte állóktól

Voltak válaszok bőséggel, ki–ki vérmérséklete szerint javasolta, hogy nyomják csak az asztallapra, vagy kössék ki valahová, de ennél kellemetlenebb kimenetül ötleteket is hallott. Legalább nem egyből megölni akarják. Ám szavaik hallatán a víla ismét előretolakodott lelke sötétjéből, és élvezettel hallgatta a mind vadabb lehetőségeket és kéjes élvezettel gondolta tovább őket. Ő azonban, az egykori embervadászkapitány egyáltalán nem akart megalázkodni, és még kevésébe behódolni előttük, még akkor sem, ha tudta milyen célravezetők lennének a tündér sötét ötletei. Magához láncolná őket, emésztő vágyat plántálva beléjük a gyönyör után, amit csak tőle kaphatnak meg. Ám ez közönséges lett volna és valójában mindkettőjükhöz méltatlan. Ugyanakkor…

…hátranyúlt és végigsimított a fenekét markolászó fickó arcán…

…ugyanakkor néha voltak egészen használható ötletei is.

– Majd csak kitalálunk valamit – mosolyodott el.

A zsoldos balja előrenyúlt a lába között, egy pillanatig hagyta neki, majd előre lépett. A tündér nem ódzkodott egy kis vérfakasztástól, de jobb szerette annak egy bizonyos módját, ezt már jól megtapasztalta, ám ha ez csak róla és a víláról szólt, ki folyton arra emlékeztette milyen gyenge nélküle, akkor ideje volt megmutatnia neki, hogy ez legalább részben ugyanígy van. Mert fizetni kell, ám nemcsak neki, de a tündérnek is. Azzal, hogy tűrnek, hogy engedelmeskednek és kivárják a sorukat. Sokat, túl sokat is tombolt benne a víla az ünnep alatt, most rajta volt a sor. Élvezze, ha akarja, de maradjon nyugton! Fél tőle, ezt az is tudta, de egészen addig, míg fel nem zabálja teljesen, ő önmaga marad!

– Kezdjük veled – fordult szembe a zsoldossal. – Az egyenességed kedvemre való, a többi meg várjon a sorára! – pillantott rájuk.

Többen ellenkeztek, gúnyolódtak, megpróbáltak odatolakodni hozzájuk, de elérte, amit akart. Mohó testi vágy, kellemesen ismerős illata és a kétség meg az aggodalom bűz ülte meg a helységet. Elégedetten tapasztalta, hogy immáron olyan jól olvas az ilyesmiben, mint korábban a nyomokban. Akarták, jobban és máshogy, mint a tehetetlen, hát szolgálatkész cselédlányokat, vágytak rá, de el is bizonytalanodtak amiatt, hogy nem kapják meg mind.

– Kedvelem a készséges fehérnépet – vigyorodott el a zsoldos. – Akkor…

– Asztallap, vagy istálló? – vágott közbe Arcana – Ha már a cimboráidnak ilyen korlátozott a képzelőereje.

Még szélesebb vigyor a férfi képén.

– Na, gyere! – csapott a derékszíjára, majd intett a fejével a kijárat felé.

Odakint magasan jártak a holdak, az udvart körülfogó falon pedig már ott tanyáztak a varjak, ahogy minden este. Tanúi akartak lenni annak, ami történni fog, légyen bármi is. Az istálló felé húzta a zsoldost.

– Remélem, belőled többre is futja, mint a cimboráidból – lökte be az ajtót.

Szénabálák, lószerszámok, hátasok hosszú sora. Az állatokkal foglalatoskodó suhanc átlesett az egyik ló háta felett.

– Nem szeretem a cifra dolgokat, na, vetkőzz neki, bogaram!

A víla persze nem tágított, igaz, rohama sokkal gyengébb volt, mint korábban. Újabb kéjenc képek zablákról, szíjakról, kéjről és kínról. Mindenről, amit úgy élvezett volna.

Kabátját ledobva az egyik szénabála felé sétált.

– Akkor meg kell, elégedjek ezzel az egyszerű figurával – mosolyodott el. – Hogy szeretnéd, szemből, vagy hátulról?

A zsoldos nem szűnt meg vigyorogni, ami nem is volt csoda. Nyilván cselédlányokhoz, meg közönséges szajhákhoz volt szokva, és ő pont úgy beszélt és viselkedett, mint egy közülük. Odabent a hátsóját fogdosta így most azt mutatta neki, hát könnyű volt a döntés.

– Ne szájalj annyit, csak csináld már! – mordult rá és indult el felé. – Fel a bálára, le a nadrággal, hadd hágjalak már meg!

– Nem kell türelmetlenkedni! – hajolt előre megadóan és hátrapillantott a válla felett. A kölyök, vöröslő arccal bukott le karámban. Olyan, mint bármelyik kölyök, de ha volna egy kis esze, most iszkolna, amilyen gyorsan csak tud.

A férfi lábai alatt ropogott a szétszóródott széna. A víla még utoljára, meglepően finoman lökött még egyet gyengelábakon álló önuralmán. A Tavaszköszöntő, Veszna éjje, a három katona abban a csűrben, akikre Radomir annyira féltékeny volt, hogy képes lett volna megölni őket. Mert az… – a férfi keze a hátsóján… az éj… az övén, ahogy kioldja… csodás volt!

Valami átsuhant a holdak előtt. Hatalmas fekete madár volt, sebes képű varjú. Apróbb társai a falakon kacagtak a köztük üldögélő vílával együtt. A tündér, immáron a férfi két kezével fogva húzta azt a bizonyos „zablát”. A nadrágja szinte elszakadt róla.

„Megkérdezted tőlem, miben áll az, hogy egy ember többé nem ember, hanem szörnyeteg. Abban hogy nem veszel magadra több terhet, mint szükséges. Nem érzed többé a törvény, az emberek tekintetének és szokásaiknak súlyát. Csak azzal törődsz, ami rád tartozik, csak azért vérzel, hogy megvédd, ami a tiéd, és nem féled többé más csak a magad ítéletét, mert tudod az, az egyetlen, ami elől nem futhatsz el – hallotta a fejében a vén khor, Kargyroth hangját.

– Felszabadít, ha hagyod neki.

Hát hagyta.

***

A varjakat megzavarta valami. Felröppentek a falakról, és többször is körbe repülték az udvart. A kövekre szórt homokot szél kavarta fel, míg a réseikben sarjadó gyér fű mozdulatlan maradt. 

Hanka felült az ágyában. A szoba falai mintha felmordultak volna, finom por szitált a téglák közül. Hatalmas erők voltak mozgásban. Ősiek, mint a holdak az égen, de formátlanok, mint a nyers kő.  Az épület felnyögött súlyuk alatt. Az ablakhoz lépett és kitárta. Odakint, a víla varjai veszett táncot jártak a levegőben. Kerengtek, egymásba kapaszkodtak karmaikkal, tollaik a földre hullottak, hogy aztán a sehonnan sem fújó szél felkavarja őket, a porral együtt, míg végül az egész örvénylés lassan kezdett alakot ölteni. Szárnyakat látott, egy elnagyolt arcot és fekete, emberinek is nevezhető testet. A víla? Megpróbált formát ölteni, de miért? Hiszen Arcana…

 Fenevadvonyítást hozott a szél. Árnyékból szőtt szörnyetegek másztak át a falakon. Végigkúsztak a kövezeten végig egészen az istálló ajtajáig. Egyikük hatalmas volt, felsőteste medve, hátsó lábai és roppant feje torz szarvas, karjai ragadozó mancsban végződő emberkarok. Leshi, a Szarvasisten fattya, Maeve irgalmazz!

A tollakból formálódott tündér bizonytalanul, folyvást alakját vesztve, lebegve indult meg az istálló felé. Az istenekre mi lesz itt? A víla a Szarvasisten szárnyas hírnöke, tündér, nemes óvadja isteneik teremtésének, míg a leshi… hatalmas, emberszerű istenfattyú volt, a Szarvasisten ágyékából. Ugyanabból, miből minden víla ősanyja is született.

A fenevad felemelte roppant fejét, némán üvöltve, szétvetett lábakkal megállt a másik előtt. Hangtalan bömbölése megremegtette a falakat, visszaverődött közöttük, megrázva maguk körül mindent.

Hanka libabőrös lett az erejétől.

 A víla alakja megsűrűsödött és szétcsapta szárnyait.

– Shadharana khellos un tharots! – süvöltötte az Első Hajnal előtti nyelven.

 Az udvar kövei beleroppantak a hangjába. Az embervad árnyak nagy része szertefoszlott, de leshi alakja megmaradt. Ismét felbődült, ezúttal torz, szarvasbika hangon. Rárontott a tündérre, szétkergetve a varjakat, de magát a tündért nem érte el. Megtorpant előtte, szarvai nekifeszültek a tollakból emelt buroknak. Most már jól látta benne az emberi alakot, pontosabban a lelket, melyet táplálta. Ó, a sok, ocsmány embervad hívószava között, csak megbújt egy igazi szörnyeteg is, s hogy most az ember volt, ki magába fogadta az óvadat, vagy a leshi, kit az emberi lélek táplált immáron oly mindegy. A fenevad tovább küzdött, mancsai belemarkoltak a tollfalba, úgy tépték és szaggatták.

Tudta milyen hatalom lapul meg a víla testében, de azt is mekkora elszántsággal fogja védelmezni a leshi a gazdáját. Irigyelte Arcanát érte. Bármi is lesz az embervadásszal, az íjász lelke, öltsön bármilyen formát is, igazi vérebként fogja védelmezni, amíg csak él, s talán az után is, ez pedig legalább akkora erőt ad neki, mint a víla mohó bírvágya. A fenevad hol árnyékból, hol holdfényből szőtt testén sebek fakadtak, rőtsötét vére a kövekre folyt. Féktelen erejével fejezte ki érzéseit kapitánya iránt.

– Elnézed önpusztító vágyukat egymás iránt, mindazt, ami semmi jóra nem vezethet, ám őket egyáltalán nem zavarja. Téged miért? – hallotta Carmogor hangját a háta mögött.

Az övét és nem Kargyrét. Egy gyakorlatlan fül számára egyszerre erős, mégis árnyalatnyi különbség volt mindössze a két hang között, de ő túlságosan jól tudta mekkora valójában.

 Ezért sem mert megfordulni, mert nem ez volt az első alkalom, hogy hallotta a hangját azóta, hogy elhagyták Rózsakertet és soha egy pillanatra sem távozott tőle a kétség, hogy valójában, melyiküket is hallja. Maeve megtagadta tőle ennek bizonyosságát.

Minden nap közelebb hozta a véget számára, testben és lélekben egyaránt, így pontosan tudta, mi történne, ha megfordulna. Beismerné a kudarcát, elfogadná, hogy önhitten ostoba volt, bolond ki azt hitte, képes lesz változtatni a világ sorsán. Ebbe pedig beleőrülne.

A leshi űzőbe vette a vílát az udvaron. Nem hagyhatta, hogy ártson az úrnőjének, még ha ebbe belepusztul akkor sem.

– Tényleg nem bíztál abban, hogy meg fog védeni – szólalt meg komoran Carmogor –, hogy ha egyszer elmondod miért tetted, amit tettél, elítélt volna érte. Szereted őt, így nem voltál képes azt tenni vele, amit kell, de azt már nem hitted el, hogy ő is pont úgy tudna szeretni téged, és képes lenne igazi áldozatot hozni, harcolni és meghalni érted. Nem hiszed, mert gyűlölöd magadat, azért amit tettél, és ahogy tetted, s ezért nem akartad, hogy ezt a nőt szeresse.

 A Szarvasisten fattya megragadta a vílát és nekicsapta az udvar köveinek. Alakja halványodni kezdett, de nem adta fel, mert nem adhatta fel.

– Századok óta járom a világot makacs testvérem oldalán. Belőle születettem, a saját lelkének sötétsége vajúdott erre a fénylő pokolra, de te közelebb állsz hozzá, mert nem azt adod neki, amit akar, hanem amire vágyik. Megkímélt, amikor megölhetett volna, átölelt, amikor eltaszíthatott volna, szeretett, amikor gyűlölhetett volna, s ha már megbocsátani nem is tudott, legalább ítélni nem ítélt feletted. Felfogni sem tudod miféle rémes dolgokat művelt volna veled, ha rám hallgat. Ám nem tette, úgy vágyakozott. Látni miként érsz gyereklányból nővé, hogyan válsz egyszerű boszorkányból kaschává és örömmel fogadta, hogy egy része mindig is hozzád fog tartozni.  Ő formált téged, te formáltad őt, s ha tényleg azt hiszed, hogy a Szarvasisten hatalma képes lett volna ezen változtatni, akkor ostoba vagy. Nézd meg őket! Radomir lelke szinte belepusztul, úgy igyekszik megvédeni Arcanát, pedig amivé mostanra vált a lány, abban nem sok szeretni való maradt, mégis itt van, mert szükség van rá, és szüksége van rá, hogy önmaga maradhasson, jelentsen ez bármit is jelenleg. Benned sokkal több maradt abból a nőből, akit az én makacs fivérem szeretett, mint abból, akiért az íjász harcol.

Odakint a leshi győztesen üvöltött fel a tollak tengerében, és ő tudta miért győzött. Nem azért mert olyan erős volt, ugyan dehogy, azért mert ő kész lett volna az életét adni ebben a harcban, míg a víla nem.

– Látod, ennyit ér egy fenevad dühöt szerelme. Te pedig pontosan ettől félsz. Nos, félhetsz is, hiszen, te őt hagytad el. Őt, aki szeret téged. Mi lesz akkor, ha én jövök érted?

Nem mert felelni, hiszen mit is felelhetett volna erre? Állt csak az ablakban, elfehéredő ujjaival a párkányt markolva, szótlan imában és a biztos tudatban, hogy immáron tisztán látja a Szarvasisten tervét és Maeve akaratát. Sikerrel fog járni, és megéli az új kor születését, de csak azt a napot, mert egy magafajta nem élhet benne. Tudta ezt ő és tudta ezt a férfi is. Ezért jön majd utána, hogy meghozza felette ezt az ítéletet. Morrigannak legyen hála, hogy az ő választott keze küldi majd az istenek trónusa elé.

***

 Mélyeket lélegezve csillapította el sebesen dobogó szívét. Teste izzadtságban fürdött, így jól esett neki az istálló ajtón át befújó hűvös, esti szél. Hosszan tartott, tovább, mint gondolat volna. Egy szénabálán ülve, hátát az falnak támasztva pihent, ép szeme időnként a karámok mögött bujkáló suhanc felé fordult. Ezek szerint még sem volt elég esze, de ez, már legyen az ő baja. Csizmás lábak tétova léptei az udvar felől, hát csak feltűnt nekik a nagy csend. Hamarosan három zsoldos bukkant fel az istálló ajtajában, döbbenten szembesülve azzal, ami odabent fogadta őket. Mindkettejük testét vörös csíkok borították, amiket szinte már mart a verejtékük, és az ő szája is kisebesedett, mégis ő ült itt szabadon, a férfi pedig összekötözve hevert a szénán, szájában zablával.

– Nos?  – fordult úgy, hogy szakadozott inge szétnyíljon, szinte semmit sem fedve melleiből. – Ki a következő? – tárta szét a lábait.