A khor 6. fejezet 5. rész

 

***

Kargyr megállt az ajtó előtt. Milyen különös. Annak ellenére, hogy Hanka a megszokott játékainak egyikét játszotta vele, mégis elbizonytalanodott. Miután otthagyta az udvaron, annyi időt várt csak, hogy valamelyest beérje, majd eltűnt az egyik sarok mögött, s mire odaért alakja újra csak egy futó villanás volt a távolban. Bágyadt tekintetű, talán valójában állva alvó őrök mellett haladt el, felhágott több lépcsőn, egészen egy a nyugati szárnyban futó folyosóig. Tisztán érezte melyik ajtó mögött tűnt el ismét a boszorkány, mégis megállt előtte, ahelyett, hogy belépett volna.

Különös. Az évek alatt, amíg együtt voltak, sohasem érezte úgy, hogy megcsalná az asszonyát. Soha. Ők ketten nem tudták egyformán elfogadni és szeretni, de ő sem őket. Hanka azt a részét, amit annyira el akart titkolni Anussia elől, asszonya pedig azt, ami keveset, vagy éppen semmit sem jelentett boszorkánynővérének. Akárcsak az istennő, ő is a khort, az egykor volt bogotart, a sűrűvérű isteni választottat akarta a magáénak tudni, nem az embert. Ezzel pedig együtt tudtak élni mindhárman. A khor és a kascha, a habókos lány és a felejteni vágyó férfi. Jó volt ez így. Már viszont csak a kascha maradt és ő.

Kitárta az ajtót.  Tágas és szellős, nyilván csak nyáron használt lakosztály volt, a balkonról vörös és sárga leveleket fújt be a szél. Odakint a korlátnak dőlve a boszorkány alakját világította meg a kettős holdfény. Háttal állt neki, de mikor meghallotta, hogy belépett a lakosztályba, mintha aggódva pillantott volna hátra a válla felett.

– Megvárattál – suttogta. – Már egészen eluntam magam – folytatta, de a hangja közel sem volt olyan magabiztos, mint szerette volna.

– Ez igaz – ismerte el és ezzel jól láthatóan meglepte őt – Egész pontosan kilenc évet, négy hónapot és tizenhárom napot. Én mégis csak azért az időért kérek bocsánatot, ami azóta telt el, hogy megláttalak ott a nagyteremben. Azért a kárba veszett időért.

Megállt mögötte, de nem ölelte át.

– Miként kérhetném a bocsánatodat?

 ***

Hanka hátranyúlt és bal kezével végigsimított a férfi arcán, Kargyr pedig végre átfűzte a karját a derekán, arcát a hajába temetve szívta magába az illatát. Maeve, mennyire hiányzott ez már!

– Neked semmit sem kell kérned – búgta. – De nekem igen.

– Miért?

– Kettőnként. Kettőtökért. – szégyellte el magát hirtelen. Lénye egyik fele zsibongva vágyott a férfire, a másik pedig méltatlannak érezte magát, még az érintésére is. Ez pedig akár így, akár úgy szégyenletes volt. Nőként éppen úgy, mint kaschaként. – Amikor mindkettőtöket elvesztettelek, kevésen múlt, hogy meg ne őrüljek. Az évek során számtalanszor elgondoltam magamban hogyan kérem majd a bocsánatotokat, ha egyszer találkozunk az istenek színe előtt. Húgomét, mert jobban vágytam a férfit, akivel összekötötte az életét, mint szabad lett volna és a tiédet, mert elszakítottalak tőle, hogy nem védhetted, meg amikor szüksége lett volna rád. Ezzel vétettem az istennő törvényei ellen. Akkor először, hogy elcsábítottalak és az óta még sokszor…

– Elég! Nem akarom hallani. Nem ma és nem ezt – húzta magához Kargyr. – Ha belekezdenénk, sohasem lenne vége, ki, mikor és hogyan ártott a másiknak. Lesz erre idő, amikor kibeszéljük magunkból mindazt, ami történt, ha még akkor is vágyunk rá. De ne ma! – súgta a fülébe. – Ne ma keressük az istenek bocsánatát!  Kilenc évet töltöttem egy lyukban erről álmodva és ez adott elég erőt hozzá, hogy túléljem, hogy elmehessek Annusia sírjához és megkereshesselek téged. A kaschát. A boszorkányomat.

Maga felé fordította

– Lesz időnk Hankára és Kargyrra – nézett a szemébe. – De neked most egy khorra van szükséged és nekem egy kaschára.

Igen, látta a tekintetében, hogy ő valóban ezt akarja. A régit, hogy később kelljen az újjal foglalkoznia.

– Akkor mire vársz? – kérdezte sürgetően. – Vedd el!

Hanka nem tudott elég hálás lenni a férfinak előbbi szavaiért. Hatalma megtört a Bolondok Táncával, többé nem volt irányította sem tetteit, sem gondolatait, éppen csak annyira, mint egykoron, megannyi évvel ezelőtt. A szabályok megkövetelték tőle, hogy a gyönyörért és boldogságért, fájdalommal és bűntudattal fizessen, így megpróbálta szavakba önteni mindazt, amit érzett, s meg is tette volna, ha Kargyr nem állítja meg. Felkapta, megperdült vele és a falnak préselte. Rángatták, tépték egymásról a ruhát, körmei belemartak a másik bőrébe, vörös csíkokat húzva maguk után, de közben az ajka a férfiét csókolta. Kargyr jól ismerte a testét és ő is az övét, pontosan tudták mivel okoznak egymásnak gyönyört, vagy éppen fájdalmat, s mire a teste szinte könyörgött a másikért, a férfi feszült, kemény, már–már kegyetlen rohama okozta fájdalmat csaknem teljesen elnyomta a saját gyönyöre. A lassú, mély lökések, olyanok voltak, mint a szívdobbanás, kilencévnyi indulat, keserűség és végső soron harag adta hozzájuk az erőt. Magába fogadta, átformálta, elnyelte, ahogy minden kascha tette volna, de ez most több volt, mint egyszerű rítus, áldozat az istenek előtt. Büntetés és megbocsátás volt ez mindkettejüknek. Kargyr nem mondta ki, ma nem, de okkal érzett dühöt iránta, aminél csak az iránta érzett vágy volt nagyobb. Az ágyékába maró fájdalom, a felhorzsolt háta, a helyéről majd kiugró szíve és minden fuldoklásszerű lélegzete volt a büntetése. Mégis… Mindezt az egyetlen férfi okozta neki, akit valaha is képes volt szeretni. Kargyr végig a szemébe nézett, vágyva és vádolva egyszerre. Az arca kétfele, mint a vágy és gyűlölet álarca.  Az utolsó lökés iszonyúan fájt neki, mintha kést döftek volna belé, amit az istenek torz tréfájaként egy pillanattal később a testét megfeszítő gyönyör követett. Végtagjai összes izma görcsbe rándult, lihegve, kimerülten kapaszkodott Kargyrba, arcát a vállába temetve. Elfeledte, miként is feledhette, hogy mennyire sóvárgott a teste mindezek után, mert több volt ez egyszerű kéjnél és talmi hatalomnál. Isteni akarat volt, hogy miként egy férfi is örökkön emlékezzen rá, ha egy kaschával hált, az asszony is, kit egy bogotar vitt az ágyába. Carmogor, a Mogorva Mennydörgés, Minden Viharok Haragja Úr a Régi Utat járó földeken. A férfi, a szörnyeteg, akit képes lett volna szeretni.

– Bocsáss meg nekem! – kérte a férfi.

– Én khorom, én hatalmas Uram! Én Kargyrom! – ölelte át, de most máshogy, mint korábban. Nem kaschaként, hanem nőként és szerelmeseként.

Kargyr még mindig a karjában tartva őt ellépett a faltól, be a hálóba. Amikor újra magába fogadta már tudta, az embervad kielégült és visszavonult a férfi lelkének és tudatának sötétségébe. Tudta, aki öleli, az már csak egy ember és jó volt ez így. Beletúrt szeretője hajába, majd a hátára fordította. Ahogy lassan mozgott felette, látta hogyan változik meg a férfi külseje a hold ezüst fényétől. Sebei, hegei eltűntek a bogotarok szent jele újra megjelent a szíve felett. Kedves ajándék volt ez az istennőktől. Egy kaschának mit sem számított a rút arc, melyhez ez a hihetetlen erő tartozott, de neki, Hanka Tyrnek jól esett látnia az egykori kedvest, azt, aki mellett élni tudott volna.

Újra belekapaszkodott Kargyrba, de már a fájdalomtól, hanem a boldog elcsigázottságtól. Csapzottan, remegő ajkakkal támasztotta arcát a férfi mellkasának, hallgatva annak szívverését.

– Szeretlek! – ezt akarta suttogni. Annyiszor, míg a férfi, de még inkább, míg ő maga el nem hiszi.

Szeretlek. Ezt a szót ritkán mondja ki egy boszorkány, mivelhogy magát az érzést is ritkán érzi. Vénséges tabu, hogy nem ejtik ki a szájukon. Mert ha egy hozzá hasonló igazán szeret, ha képes ezt ki is mondani, annak hatalma van. Nagy hatalma. Mert sohasem árthat annak a férfinak, akit szeret. Maeve–re! Boszorkányanyjának ez, több mint harminc év alatt sem sikerült, pedig tudta, mindketten tudták, hogy szereti az apját. Nem tudta kimondani, és ha tudta volna, sem teheti. 

 ***

Emlékei között sétált, mint már annyiszor. Hosszúéj volt, a nyár legszentebb éjszakája. A tisztást, a középen lobogó tűzrakás világította meg, fénye megannyi groteszk alakot rajzolt a körülte magasodó sziklákra. Fenn kárörvendőn vigyorgott a kettős teli hold. Haja ekkor még a derekáig ért, és még ha meg is szabadult a szent szalagoktól, sörénye életre kelni látszott a tűz festette árnyak között.  Két lábbal tiporta a törvényt és a szent földet, de ez most nem számított, csak a háta mögött remegő lány és a vele szemben álló boszorkányok. Hamarabb kellett volna ideérnie! Morrigan, meg az ő kétértelmű szavai, melyekkel mostanság büntette, azok vezették ide, ezen az éjjelen. Jönnie kellett, hogy megakadályozzon valamit, hogy elejét vegye valaminek, és elősegítse valami születését.

Valami!

Morrigan, hogy csesznéd meg!

Fegyvertelenül, szemben egy tucat inkább dühödt, mint sem csak mérges fúriával, már tudta, hogy ez az este egyetlenféleképpen fog végződni és az istennőknek hála ezt a boszorkányok is tudták. Pusztán másként képzelték. A vezetőjük, a mögötte rettegő lány anyja, kilépett százhuszonhárom gyertyával körül határolt áldozati körből és odaállt elé. Roxena, Hanka és Anussia anyja bírta az istennője, Maeve majd minden kegyét, különben nem lehetett volna a környék nagyasszonya, és mint ilyen kiválóan értette a dolgát, ha erről volt szó. Ahogy ott állt előtte tollakkal a hajában, magasan kötött szoknyában, vérrel az ajkain, hatalma teljében, félelmetes erő sugárzott belőle és neki immáron volt oka tartani a boszorkánytól. Ahogy annak is tőle.

– A lányom elbukott a próbán! – sziszegte az anya, ügyelve rá, hogy véletlenül se emelje fel a hangját vagy nevezze nevén és címén. Igen, még valóban tartott tőle.

Szél kelt, nyugatról farkas vonyítást hozva magával.

– Tudom – mondta a szemébe nézve.

– Ostobán felhívta magára az istennő figyelmét, ezzel pedig szégyent hozott rám, magára és az összes boszorkányra a hitében! Se Maeve, se én ne tűrhetem, hogy így viselkedjen! Eredj az utamból! Mi a jobb neki, khor? – köpte rá a szavakat. –  A büntetés, hogy egy életre megtanulja a hibáját és ne kövesse el többé, vagy a tudatlanság és a belőle fakadó további hibák? Hozzon romlást és átkot a saját és az én fejemre?

 – Anyám! – nyöszörgött a lány. A rítus sokkal jobban megviselte, mint azt előzőleg hitte. Véget kell vetnie ennek és elvinnie innét.

– Elhallgass! – sziszegte az anyja. – Szégyen vagy rám nézve, hogy ilyen gyenge lettél. Az én szégyenem, hogy hagytam, hogy felnőj, a helyett tettem volna, amit kell! – emelte ütésre a kezét Roxena.

Megragadta a karját. Nem csavarta meg, vagy törte el, csak nem engedte, hogy megüsse a lányát.

– Ne idézd nekem a törvényt, Roxena! Életem már az előtt is, hogy életre hívtátok. Tudom miért született és miként éltek általa és éltek vissza vele. A lányodból nem lesz boszorkány, ezzel a ténnyel együtt tudsz élni. Megpróbálhatsz kezet emelni rá most, de ahhoz félre kell állítanod, vagy megteheted, ha elmentem, de akkor visszajövök és levágom a kezedet, amivel megtetted. Közben megölök mindenkit, aki az utamba áll. Kételkedsz–e benne, hogy megteszem? – rántotta közelebb magához, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Lássa, hogy igen, meg fogja tenni, s hogy csontja velejéig átjárja e bizonyosság rettenete.

A boszorkány teste megfeszült a kezében. Kényszerhelyzet elé állította, vagy meghátrál és gyengének mutatkozik a többiek előtt, vagy szembeszáll vele, mindennek tudatában.

– Légy átkozott, khor! – köpte arcon Roxena.

A boszorkány nyála marta, égette az arcát, de nem kellett látnia ahhoz, ami következett. Lenyomta a jobb kezét, addig, amíg nem tört a csont, ballal torkon csapta, majd hanyatt lökte. Kitörölte a szeméből a köpetet, és a többiek felé fordult. Roxena a földön hevert, köhögött és fuldoklott, de tudta, hogy megmarad. Megölhette volna, vagy elvehette volna a kést az övéből, hogy azzal végezzen vele. Megtehette volna, de nem akarta. Egy lány mögötte, egy lány előtte. Nem ölhette meg az anyjukat a szemük láttára. Őt nem, ám ez csak rá vonatkozott

Az embervad elégedetten bólintott, valahol a lelke mélyén. Senki sem érdemel életet, aki az ártalmukra volt. Senki.

– Elmondtam, amit akartam. A következőt meg fogom ölni – közölte ridegen. – Elmegyünk, és ti nem jöttök utánunk, mert ha megteszitek, súlyos megtorlás következik. Sok vérrel és sok magára maradó faluval. Meg fogom tenni, ezt mind tudjátok. Gondolkodjatok hát végig.

Visszahátrált a lányig, lehajolt, hogy felemelje a földről, amikor a legkisebb alak előrevetette magát. Gyors volt, testét a tűz rajzolta árnyékok burkolták körül, s homályosították el a lehető legjobban. Ő alig látta, ám az embervad igen. Balja még mindig a reszkető lányt emelte, de jobbja kitépte a földön nyöszörgő Roxena övéből az áldozótőrt, ökölbezárt keze a feléjük lóduló karcsú testbe csapódott és földre döntötte. Egy gyors csuklócsavarás és vége volt.

Vér áztatta a fehér köntöst. A lány hollófekete haja ziláltan terült szét a földön, a mellkasára mért ütéstől elakadni látszott a lélegzete és képtelen volt felfogni azt, ami történt. Egy férfi, egy egyszerű ember, aki múlt ősszel érkezett a falujukba, kinek a nevét sem tudta még, kezet, mert emelni rá. Rá és az anyjára!

Az embervad rámarkolt a késnyelére. A fegyvernek az érintése is izgalomba hozta a sötétségében bujkáló szörnyeteget, aki ki akarta rántani a sebből, látni akarta a fájdalmát, majd elmetszeni a torkát.  Mert senki sem érdemel kegyelmet, aki ártalmukra volt. A lány a földön tudta ezt. Nem ismerte sem őt, azelőtt sohasem találkoztak, sem a lelke mélyén szunnyadó vénséges iszonyatot, de nem is volt rá szüksége. Elég volt egy pillantás a szemébe. Tudta, mert kascha volt, még ha csak egy tizennyolc nyarat látott lány is, ki egy napon akkora hatalmat birtokol majd, amivel az anyját is felülmúlja, s aki ha ma meghalna ezen az éjszakán, attól a világ szegényebb lenne.  Legfőképpen pedig azt tudta, hogy nekik egy lesz az útjuk, hogy az, aki mellett elérheti ezt, a férfi, aki kést döfött a vállába.

Carmogor, látta mindezt, megértette mindezt, elfogadta mindezt. Carmogor az évszázados embervad akarta mindezt. Fejet hajtott az istenek bölcsessége előtt, hogy idevezették őket, s mert megakadályozták egy gyermek oktalan megfenyítését, elejét vették egy életen át tartó megszégyenítésnek, és elősegítették egy igazi, nagy kascha, egy boszorkányúrnő születését.

A kascháét, akit Hanka Tyr néven ismer meg és retteg majd ez a fénybeborult világ.

***

Hanka nem aludt. Izzadtan és meztelenül hevert az ágyon, a férfi mellette. Kargyr ma is olyan „hangosan álmodott”, mint egykoron. Álmai régen nem lévén, hosszúra nyúlt élete emlékeit élte át újra és újra. Azon az éjen járt. Látta őt táncolni egyszer télen, fenn a fenyvesek között, de ő nem látta a férfit. Nyár volt mire visszatért a faluba, hogy részt vegyen a húga avatási szertartásán. Akkor találkoztak először. A férfi, és a lány, a khor és a boszorkány, az egykor volt bogotar és a leendő. Múlt, jelen és jövő. Akkor vétett hibát. Az elsőt és még csak nem is a legsúlyosabbat a sorban.

Maeve ezt a keserű igazságot akart vele megtaníttatni. Ezért adta neki vissza Kargyrt, hogy emlékeztesse ezekre s, hogy újra a fejébe verje hagyományaik áthághatatlanságát. Egy boszorkány kihasznált egy khort, egy kascha kívánhat egy bogotart, de egy nő, egy szerelmes nő nem. Egy törvényt már megszegett, s erre a másodikhoz már nem volt sem elegendő ideje, sem pediglen bátorsága.

Hiába volt hát minden.

Hiába volt hát minden?

Oldalt fordult és átölelte a férfit. Sírás rázta, de hogy szégyene, vagy tehetetlensége okán, az valójában keveset számított.