Kocka fordultával 3. fejezet

 

 

1986. október. 31. Péntek, Halloween éjszakája.

 

Mindenszentek előestéje a kegyeibe fogadta Forlorn Fallst. Szokatlanul meleg szél fújt dél felől már napok óta, újra és újra végigkergetve a száz színű őszi avart az utcákon és folyvást zörgetve a fákon maradt leveleket, egy hosszú, kellemes, no meg édességben gazdag Halloweennel kecsegtetve a gyerekeket, a sok éves „aszály” után, mikor a hideg idő ellehetetlenítette az ünnepet.

A maskarákkal és töklámpásokkal teli éjszaka mindig is szolgálattal telt Betthany és a kollégái számára. Gyerekek lófráltak mindenhol, ilyenkor az egyébként gyér forgalom is gondot jelentetett, arról nem is beszélve, hogy a mostani ünnep péntekre esett így Forlorn Falls felnőttjei is könnyebben adták át magukat az ünnepnek. Néhányan már este hatra az asztal alá itták a többieket, s végül saját magukat is, és Matthew szerint, ahogy majd telnek a napok, úgy a folyamatosan fúvó szél és a szokatlan meleg is hatással lesz az emberekre, s sajnos igaza lett. Régóta szunnyadó konfliktusok újultak ki, friss sebek nyíltak az alig gyógyultak helyén és néhol jóval több minden törött néhány tányérnál. Mintha a Forlorn Falls mélyén szunnyadó ártó erők megrázták volna magukat szűnni nem akaró rémálmaik közepette. Vagy legalább is valami hasonló magyarázattal szolgált neki Nathan, mikor szolgálat közben hazaugrott hozzá pár percre.

A Klub tagjai a szokottnál is jobban ügyeltek magukra az elmúlt héten, nehogy valamivel is magukra haragítsák a szüleiket, és azok eltiltsák őket a ma estétől. Andrew segített tanulni a húgainak, Harvey több házimunkát vállalt, mint korábban, Nathan pedig mindennap meglátogatta a mind jobban felerősödő betegsége miatt, otthon maradó Matildát.  No persze az értékelendő igyekezeten túl volt egy nagyon is határozott célja mindennek. A Klub, mondván ők már kinőttek az édességvadászatból, megalakulása óta először, szülői engedéllyel, ott-alvós horrorfilm estét tervezett a Slocombe család részlegesen klubhelyiséggé alakított pincéjében.

Bármennyire is készültek rá, a hét során volt azért egy vagy két alkalom, amikor Betthany tudta, hogy elbizonytalanodtak a dolgot illetően, mivel napról-napra biztosabb volt, hogy Matilda nem tarthat velük, ilyenkor azonban a lány újra és újra felhívta őket és bár megköszönte, hogy gondolnak rá, inkább alaposan lehordta őket, hogy milyen tökfejek lennének, ha valóban megtennék. Betthany kedvelte a lány stílusát.

Elköszönt Nathantól és visszatért a munkához.

Hallotta, hogy más városokban, főleg a kamaszok körében nagy divatja volt mostanság, hogy valamelyik helyi „hírességnek” öltöztek Halloween éjjelén. Ilyen volt a Michigani kutyaember, a Jersey ördög, a Kentucky Kecskeember, vagy a Skunkmajom Floridában, ám Forlorn Fallst nem érintette meg ez a divat, aminek Betthany őszintén örült. Abigal Harkert, akit az utolsó róla készült fotográfiák alapján űzött tekintetű, sőt eszelős nőnek gondolt, s kinek otthonában megmagyarázhatatlanul tűntek el az emberek, semmiképpen sem vágyta viszont látni egy jelmez erejéig sem. Akárcsak a város másik híres szülöttjét.

Ahogy elhajtott a Morton - bányához vezető útkereszteződés előtt egy pillanatra elnézte a hegy felett ragyogó, fogyatkozásnak indult Holdat. Mesélték, hogy újholdas éjszakákon, mikor a legnagyobb a sötétség, hallani lehet, ahogy Cliff Bayan, a hegyi ember, ma is odafenn bolyong a mások által nem járt erdőkben. A hegyi ember legendájában mindig is több volt a mendemonda, mint sem az igazság, és Betthany szerint jó volt ez így.

 Bayan története messzire nyúlt, csaknem a múlt század elejéig, jóval a Forlorn Falls alapítása előtti időkre, amikor az indiánok kerülni kezdték a hegyet, mint egy rossz szellem otthonát, mely nem tűrte, ha idegenek az erdeibe merészkednek és kemény eszközökkel torolta meg, ha mégis megtették. Ennyi év távlatából Betthany látott némi hasonlóságot Howard Slocombe és a hegyi ember között. Mindkettejük jelenléte elrettentő erővel bírt.

Aztán, előbb a réz, majd a rövid életű ólombánya miatt itt megtelepedő fehérek között terjedni kezdtek a legendák az óriásról, aki fent élt a hegyen, s hogy mindazok, akik a keresésére indultak, többnyire eltűntek odafenn, így idővel a férfi sötét babonák és félelmetes legendák tárgya lett.

1886. tavaszán maga Bayan is felbukkant, hogy prémeket adjon, vagy cseréljen el más árukra. Látogatásai rendszertelenek, de meglehetősen emlékezetesek voltak, a hatalmas férfi rossz természete és ijesztő külseje miatt. Akadtak, aki megpróbálták követni, de hiába. Legtöbben előkerültek, lógó orral a sikertelen „embervadászat” miatt, ám akadtak, és nem is kevesen, akiknek nyoma veszett, s bár bizonyítani senki sem tudta, hogy Bayan végzett velük, a férfi legendája egyre csak hízott az évek során.

Egészen 1910-ig, amikor egy a szokásosnál is zordabb iowai télen a hegyi ember nem egymagában, hanem egy fiatal nővel az oldalán érkezett Forlorn Fallsba, hogy aztán a Harker-ház ajtaján kopogtasson be.  A bányászok szerint, akik tanúi voltak az esetnek, a nő kóró sovány volt, haja szinte teljesen fehér, reszketeg alakja eltűnni látszott az óriás árnyékában, és akadt két részlet, mely mind közül a legélénkebben maradt meg a helyiekben. A gömbölyödő hasa és a természetellenesen rózsaszín szeme.

Bayan a Harker-házban hagyta a nőt, aki hamarosan életet adott egy fiúnak, s bár az anyja a házban maradt, a gyermek idővel kikerült onnan, és felnőve, Harry Bayanként a városban telepedett le. Ő lett a „Bayan-törzs” alapítója, a családé, melynek történelmét végig kísérték a kisebb-nagyobb fejlődési rendellenességek és a különös események, az elmúlt hetvenhat évben.

Maga a hegyi ember története csak ezek után teljesedett ki igazán. Cliff Bayan az erdők magányos alakja ettől fogva teljesen elvadult és Howler Creek lett a vadászterülete és zsákmánya a prémes állatok helyett, az odamerészkedők lettek. Bányászok és favágók tucatjai tűntek el, hogy aztán megcsonkított tetemként kerüljenek elő. A hatóságok többször is megpróbálták kézre keríteni, de mindhiába.

Végül 1926-ban, egy újholdtól sötét éjjelen, egész Forlorn Falls hallotta a mély, keserű bömbölést, a hegyen, mely inkább valamiféle állathoz illett volna, mégis biztosak voltak benne, hogy embertől származott. Attól az estétől fogva nem voltak többé eltűnt emberek és megcsonkított tetemekkel teli aggatott fák. Cliff Bayan földi pályája véget ért és része lett a város történetének.

Éppen úgy, mint a Morton-bánya is, melyet a közelmúltban vásárolt fel a Catsworth vállalat, valamilyen kutatási célból. A cég, hogy bizonyítsa jószándékát, a munkahelyeken túl más módon is támogatta a várost, többek között kezelésekkel, a „bányászkórban” szenvedők számára. Betthany több alkalommal is elfuvarozta Nathant, a kórházba, amikor Matildának be kellett feküdnie, annyira súlyos volt az állapota. Az egyik ottani Catsworth alkalmazott, lelkes rajongója volt a helyi folklórnak, ő fejtegette neki többször is, hogy Cliff Bayan viselkedése mögött talán éppen úgy a fémmérgezés állt, mint a „bányászkór” mögött, mely lassan ölő méregként elpusztította az elméjét, és nyomot hagyott utódaiban is.

Betthany nem tudta eldönteni mit talált riasztóbbnak. Bayan tetteit, az okot, mely feltehetően kiváltotta őket, és mely a mai napig kísérti a várost, vagy a Catsworth-ös fickó nem csupán orvosi értelemben vett érdeklődését a téma iránt?

Megreccsent a rádió és Matthew Johns hangja töltötte be a járőrkocsi belsejét.

– Betthany? Vétel.

Beleszólt a mikrofonba.

– Mondjad, őrmester! Vétel.

– Itt vagyok Harvey-éknál. A húgom most beszélt Thea Slocombe-bal telefonon. A srácok nem értek oda hozzájuk. Vétel.

Már megint? Mi az ördög van ezekkel a kölykökkel?

Az órájára pillantott. Este tíz múlt, mostanra az utcák a jó idő ellenére is elkezdetek kiürülni. Nem maradt más odakint, csak néhány kamasz, akik titokban megdézsmálták apáik otthoni italkészletét és most megpróbálják kiszellőztetni a fejüket, nehogy a túlságosan durva piaszag árulójuk legyen, mikor hazakeverednek végre. Csak ők és a „Vadbanda”, mert abban biztos volt, hogy azok semmilyen figyelmeztetés ellenére sem hagynák ki ezt az estét, talán csak óvatosabbak lennének, mint máskor.

Óvatosabbak? Megrázta a fejét. Éppen egy ilyen éjszakán?

– Lehet, hogy tudom, merre vannak.  – szólt bele a rádióba. – Szállj kocsiba, találkozunk a Harker-ház előtt. Vétel és vége.

 

Árnyékok voltak, a fogyó Hold gyér fényében, mely átszüremlett a lombjukat vesztett fák, pókhálóként terjeszkedő ágai között.

Árnyékok, melyek szétrebbentek, és eltűntek az éjszakába, mely szülte őket, ahogy meglátták a járőrkocsi fényét.

Árnyékok voltak. Forlorn Falls gyermekeinek árnyai, akiket a Harker-ház mint lámpás vonzott magához, ezen az éjjelen. Három kerékpár maradt mindössze utánuk. Három, Betthany számára nagyon ismerő kerékpár.

Fékcsikorgás, dudaszó, Matthew Johns őrmester káromkodásának hangja valahonnan a távolból, ahogy a gyerekek arcát viselő árnyékok keresztezték az útját a moorheadi kaptató aljánál.

– És én még azt hittem, hogy már kinőttünk ebből az ostoba szokásból – morogta a férfi, mikor végül kiszállt a kocsiból, de azt már nem tette hozzá, melyik szokásra gondol. A kivilágítatlan biciklikkel történő száguldozásra, vagy a halloweeni látogatásokra a Harker-házban?

Betthany válasz helyett, elővette a hátsó ülésről a hangosbeszélőt, és bekapcsolta.

– Nathan! – szólt bele. – Tudom, hogy odabent vagy a többiekkel együtt. Elég ebből, gyertek elő!

– Krisztus a kereszten, tizedes! – lépett oda hozzá Matthew és elvette tőle a megafont. – Én értem, ha most dühös vagy rájuk emiatt – intett a ház felé –, de csak gyerekek, talán kicsit…

– Nem vagyok rájuk dühös. Féltem őket – közölte Betthany. – Ám vagy ők jönnek ki, vagy nekünk kell bemenni oda.

Kár lett volna tagadnia, hogy aggasztotta ennek gondolata. 1969. ősze óta nem fordult meg odabent, és mint másokat, őt is megnyugtatta az elvadult kertben álló tábla, miszerint a Catsworth hamarosan a földdel teszi egyenlővé ezt a helyet.

Felkavarodtak benne az emlékek. Az, hogy miért is jöttek ide, hogy mi történt azután, és hogy ő miként hagyta magára Dorothyt.

– Azért, ez mégsem a Crips los angelesi főhadiszállása – próbált nyugodtnak tűnni Matthew, bár az ő arcán is ugyanazt az árnyékot látta, mely rá is rátelepedett.

A férfi visszalépett a saját kocsijához és zseblámpát vett elő, majd ahogy kiemelkedett az utastérből, tekintetük egy pillanatra találkozott, Matthew pedig a műszerfal irányába nyúlt. Leakasztotta a rádiót és közölte a rendőrfőnökkel, hogy a srácok az estére megbeszéltekkel ellentétben a Harker-házban vannak – itt az épület felé pillantott –, és még mindig nem jöttek elő. Így nekik kell utánuk menniük.

 

Matthew tisztában volt vele, hogy Betthany mennyire fél ettől a helytől. Nem pusztán annak rossz híre miatt.  Sokan keresték már kitartóan a Harker-házban kísértő szellemeket, a gonoszt, mely a babonák szerint beleitta magát a falakba, de az eredmény minden alkalommal ugyanaz volt, mint Luke esetében az „A Birodalom visszavág” során. Nem volt odabent semmi, csak az, amit magukkal vittek.

Betthany esetében ez, Dorothy volt.

Betthany esetében ez… ő volt.

Mindaz, ami történt, és amit őket ketten sohasem beszéltek ki magukból.

Átvágtak a kerten. Azok, aki belógtak a házba, legtöbbször valamelyik magasföldszinti ablakot választották, ám neki semmi kedve sem volt az ilyesmihez. Kesztyűt húzott és néhány erélyes mozdulattal lefeszítette a bejáratra szögelt deszkákat. A szögek könnyen kifordultak a korhadt fából, majd betaszította a megvetemedett keretében nehezen járó ajtót. Doh, penész és rothadás szag áradt feléjük odabentről. Felkapcsolta a lámpáját és elindult befelé.

Gyenge huzat támadt, ahogy kitárta az ajtót, közel sem elég erős ahhoz, hogy felkavarja az évtizedek óta lerakódott, vastag, kemény porréteget, így jól kivehetőek voltak benne a lábnyomok, ám azok első pillantásra éppen úgy származhattak a srácoktól, mint egy hetekkel, vagy éppen hónapokkal ezelőtt idemerészkedett másik gyerektől

A ház nem csak kamasz fejjel tűnt hatalmasnak, valóban az volt, szövevényes, labirintusszerű, ódon épület, egymásból nyíló szobák sokaságával és kevés összekötő folyosóval. A roskadozó bútorokkal teli zsúfolt előtérből jobbra egy nagyobb helység nyílt, mely talán társalgó lehetett egykoron. Ennek ablakain keresztül jutottak be rendszerint a srácok. Matthew emlékei szerint ebből a helységből széles, ajtó nélküli átkötők vezettek tovább a ház belsejébe. Benyitott és fennhangon a három fiút kezdte szólongatni, de nem érkezett válasz.

– Nagy ez a ház, de azért nem ennyire – jegyezte meg Betthany mögötte.

Matthew bólintott, majd körbevilágított a helyiségben. Az árnyékok megnyúltak, felkúsztak a falakon, mely tintaként itta fel őket. Emlékezett valami hasonlóra a tizenhét évvel ezelőtti estéről. Nem, rázta meg a fejét. Nincs itt más, csak amit magunkkal hoztunk!

Szemügyre vette a padlót az ablakok alatt. Itt már egyértelműen friss nyomok voltak, és az egyikről úgy vélte, hogy felismeri.

– Ezt egy tíz és feles Air Jordan hagyta – mutatta a lámpájával. – Emlékszem, Harvey mennyit nyaggatta miatta Carolt, ő meg hogy csodálkozott, hogy már ilyen nagy a lába. Bejöttek – követte a nyomokat tovább –, át a szobán, majd a…

–… a képtárba. – fejezte be helyette Betthany és elindult előre.

A Harker-ház lényegében érintetlen volt, minden úgy és ott maradt, ahol az utolsó lakók, vagy éppen maga Abigal Harker hagyta őket. Bármelyikük is rendezte be, a képtárként emlegetett tágas helység mind a négy falát elborították a portrék, a tájképek és csendéletek, sőt a nagyobb művek keretei közötti hiátusokat is apró festményekkel töltötték ki, azt a nyugtalanító érzést keltve az emberben, hogy bár aprólékos munkával készült, miniatűr remekek voltak, az alkotóin túl, egy másfajta megszállottság is vezette festőjük kezét. Annál is inkább, mert mindegyik egyetlen témát dolgozott fel. Forlorn Fallst és az egykoron itt élőket.

Egy néhány arckép tekintete mozdulni látszott, vonásaik pedig grimaszba torzultak a félhomályban. Bizarr volt belegondolni, hogy ezt a nyugtalanító szobához, a ház későbbi tulajdonosai sem nyúltak. Matthew-nak első dolga lett volna kiüríteni, úgy ahogy van.

A helység közepén négy kecskelábú karosszéket fordítottak egymás és egy alacsony asztalka felé. A legtöbb történet mely Abigal Harker boszorkányságáról szólt, ez a szoba, annak képei és bútorzata köré szövődött, hogy mindezek valamiféle rituáléhoz kellettek, melynek során a ház lakói megigézhették a festményeken látható személyeket, és a távolból is figyelhették őket.

Matthew a lábnyomokon túl valami más ismerős dolgot is észrevett a helyiségben. Egész pontosan a különös módon makulátlan lakkozású asztalkán. A kockát, melyet Ezekiel Martson adott neki néhány héttel ezelőtt, hogy Betthany tudta nélkül eljuttassa Nathanhez, és amitől, legalábbis az unokaöccse szerint, a fiú azóta egy pillanatra sem vált meg. Ez volt a „szerencsekocka”. Most mégis ott hevert az asztalon, sápadt, fémes színével torzan tükrözve vissza lámpáik fényét. Harvey szerint pontosan úgy működik, mint a hagyományos, hatoldalú, dobni kell vele és minél nagyobb az eredmény, annál jobb.  A kocka most az egyesen állt. Maga sem tudta miért, de nyugtalanítónak találta ezt a részletet. Mert ez a holmi mindig a húszasra fordult a srácok szerint. Éppen ettől volt „szerencsekocka”. Valahogy nem volt rendjén.

– Erre mentek tovább – szólalt meg tőle balra Betthany –, aztán szétváltak – intett mindkét irányba. – Nathan Marston! Elég a bujkálásból!

Matthew tisztán hallotta, hogy a másik hangja remeg az aggodalom és a rossz emlékek szította idegességtől, mert akármi is volt az oka, hogy a fiúk még mindig nem hallattak magukról, a Harker-ház a lehető legrosszabb hely volt ehhez, hiszen a félelmek sokaságát szabadította fel az emberben. Ezt első kézből tudta 1969. Halloweenje óta.

– A cipőnyomok alapján Harvey biztosan a lépcső felé ment, és egyikük vele tartott – folytatta Betthany. – Ez viszont a pincébe vezet. Mi a fenéért? – fordult vissza, így most a férfi lámpájának fénye neki is hosszan elnyújtózó, torz árnyékot rajzolt, mely görcsösen rángott és úgy tűnt, mintha el akarna szakadni tőle, hogy eggyé váljon a többi árnnyal, melyet a fal már magába szívott.

Matthew megrázta a fejét. Nem, nem látott ilyesmit!

– Fogalmam sincs – felelte kissé megkésve majd ő is szemügyre vette a lábnyomokat.

Nem egyszerűen szétváltak. Úgy látszott, hogy Nathan, Harvey és Andrew egyenesen kiszaladt ebből a szobából. Talán megijedtek valamitől. De miért nem visszafelé futottak, vissza az ablakhoz, amin át bemásztak?

Emelet és pince. Los Angelesben azt tanították nekik, hogy az egyik legrosszabb dolog, amit rendőrök intézkedés közben tehetnek, hogy zárt, ismeretlen helyen, szétválnak, mert így ugyan gyorsabban derítik fel a helyszínt, ám lemondanak a legalapvetőbb, társaik nyújtotta biztonságról is. Sokszor elmagyarázták neki, hogy ez egy rossz döntés, melynek ellent kell állni.

Ugyanakkor a kiképzés és a rendőri gyakorlat során kevés szó esett, egy romos „horrorfészekben” eltűnt kamaszok felkutatásáról, akik semmilyen életjelet sem adnak magukról. Mégis mi ilyenkor a jó, szakszerű eljárás?

– Rádió – ellenőrizte a készüléket.

Betthany követte a példáját.

– Tiéd az emelet, enyém a pince. Kerítsük elő a srácokat!