Kocka fordultával 2.fejezet

 

 

1986. október 25. Szombat.

 

Betthany Marston az ajtókeretnek dőlve figyelte, ahogy a „Forlorn Fallsi Vigyázók Klubja” az előszobában tolongva öltözködik. Az elmúlt évben sokat nőtt, kócos, Andrew Slocombe alig fért el a többiektől, folyvást bocsánatot kérve, ha a cipőhúzás, vagy kabátvétel közben nekik ütközött. Harvey Duncan, aki a hosszúra növesztett hajával és a „jóképű kurafi” fizimiskájával, melyet inkább a nagybátyjától Matthew Johnstól, sem mint a szüleitől örökölt, Judd Nelsonra emlékeztette Betthany-t a „Nulladik órából”. Ügyesen átkígyózva a többiek között, egyik kezével a cipőjét húzta fel, míg a másikkal az unokatestvérének Matiladának nyújtotta a sajátját. A sápadt, karó-sovány Matilda, aki voltaképpen beverekedte magát a klubba, éppen egy újabb regresszív időszakát élte, ahogy ő maga fogalmazott. Ez annyi tett, hogy a maradék önbizalmát és életkedvét is elveszítette, és keveset, azt is csak tőmondatokban beszélt. Tudta magáról, hogy ilyenkor nehéz vele, és hálás volt a srácoknak, hogy elnézték neki a dolgot. Nem mintha tehetett volna róla. Ő is, mint sokan a városban, a helyiek által „bányászkórnak” nevezett betegséggel született. Forlorn Fallsban sokaknak voltak bányász felmenői, akiket kisebb-nagyobb mértékben megmérgeztek a régi bányákban használt vegyszerek és azok hosszú távú káros hatását tovább adták a leszármazottaiknak is. Genetikai betegség, ezt mondták rá az orvosok, melyet kezelni lehet, de meggyógyítani sohasem.

Betthanynak önkéntelenül is eszébe jutott róla a saját húga. Nála is csupán ennyit mondtak, kezelni, nem meggyógyítani.

Matilda halvány mosollyal viszonozta unokatestvére kedvességét, majd a folyosón uralkodó kellemes meleg ellenére is megborzongott.

– Ha akarod, szívesen hazaviszlek – ajánlotta fel. – A biciklid kényelmesen elfér hátul, és nem kell kint tekerned a hűvösben.

– Köszönöm, Ms. Marston, de megvagyok – közölte kissé élesen a lány, miközben egy ideges mozdulattal, felé fordította a fejét.

Vagy inkább odatekerte, tette hozzá magában a nő Rendben, hagyjuk most ennyiben a dolgot.

Nathan, jó házigazda módjára hátra maradt, megvárta, amíg a barátai felöltöznek, majd ő is a cipője után nyúlt.

– Hová-hová? – firtatta Betthany.

– Még csak tíz óra van, anya! – perdült meg a fiú, kezében a cipőjével. – Nem maradtunk soká, ahogy ígértük, és arra gondoltam, hogy elkísérem a srácokat egy darabon. Fél órán belül itthon vagyok, ígérem!

A máskor halk szavú, visszahúzódó Nathan, aki a maga módján éppen úgy kapaszkodott a klub másik három tagjába, mint Matilda, az utóbbi napokban sokkal impulzívabb és magabiztosabb lett. Betthany szerint azóta, hogy szert tett a „szerencsekockára”.

Nem tudta pontosan miért van ilyen jelentősége annak a holminak, ám önbizalmat kölcsönzött a fiúnak, az elmúlt több, mint másfél hétben, és ami azt illeti, nem csak neki. Howard említette, hogy mostanság sikerült megbeszélniük pár dolgot Andrew-val, aminek a rendőrfőnök, a maga visszafogott módján, de őszintén örült. Harvey, akárcsak Judd Nelson John Bendere a tanulmányaival és az iskolai fegyelemmel állt hadilábon, ám ez mostanság változni látszott. Nathan pedig egészen kivirult, még az iskolába is magával hordta, mint valami talizmánt, vagy kabalát.

– Kaptam – felelte a fiú, mikor rákérdezett honnan van a kocka. – Szerencsét hoz – mosolygott. – Látod? – gurította végig az asztalon. – Mindig húszasra fordul. Játszani ugyan nem lehet vele, de – kapta fel és a zsebébe süllyesztette az apró tárgyat –, jó tudni, hogy van.

Kivirultak tőle, egyedül Matilda volt kivétel. Betthany, pedig bár együtt érzett a lánnyal, aki mit sem tehetett a saját állapotáról, összességében örömmel fogadta a jelenlegi helyzetet. Minden igyekezete ellenére, rendőrként inkább helytállt, mint anyaként, és időről időre magát okolta azért, hogy Nathan bátortalan, csendes fiú lett. Ha ebben változás állt be, ő örömmel fogadta.

– Félóra – egyezett bele. – El a Washingtonig és onnan vissza!

Nathan lelkesen bólogatott, majd felajánlotta az egyik sálját Matiladának, hogy kösse azt is a nyakába. Betthany ebből sejtette, hogy a fiú egy kicsit másként tervezi a dolgot, mint amiben az imént megegyeztek. Nathannak tetszett Matilda, bár ezt sohasem mondta ki, és most frissen szerzett önbizalmát kihasználva, alighanem haza fogja kísérni a lányt.

Talán szemet kellene hunynia e felett a kis füllentés felett.

 

Kint állt a verandán, onnan nézte, ahogy a srácok nekiindulnak az október éjszakának. Visszatérése után Matthew sokat aggódott amiatt, hogy egyedül bicikliznek éjnek évadján, és volt, hogy megpróbálta őket kocsival hazahordani. Betthany leintette, mondván túlságosan los angeles-i lett az évek során, és elfeledkezett róla, hogy ez itt Forlorn Falls, szellemekkel és titkokkal teli város, ahogy a „Virrasztók Klubja” hívta a játék során. Egy hely az iowai senki földjén, melynek megvannak a maga démonai, s azokból olyan sok akad, hogy másnak, már nem is marad itt hely.

Ha pedig mégis, akkor ott volt Howard Slocombe. Voltak, akik első látásra bizalmat ébresztettek az emberekben. Nyílt tekintet, őszinte testbeszéd, kellemes hang. Mások óvatosságra késztették a többieket, vagy egyenesen félelmet keltettek bennük. Howard Slocombe a legjobb szándéka ellenére is az utóbbi típusba tartozott, hatalmas termetével, sírmély hangjával, ahogy a fia Andrew emlegette és tekintetével, amitől az emberben újra megelevenedetek élete legszégyenteljesebb pillanatai.

– Valaha más ember volt, tudom – mondta a rendőrfőnök felesége, amikor szóba került a dolog. – Egy egészen másik ember.

 Talán csak Thea tudta egyedül, mennyi időt töltött a férje Vietnámban, mert akárcsak a „taxiszolgálat” térképével kapcsolatban, erre is mindig más volt a rendőrfőnök válasza, ám azt sejteni lehetet, hogy sokat. Túl sokat is Thea szerint, és bár tizenöt évnyi házasságuk alatt Howard önmagához képest finomodott valamelyest, egy része, egy nagyon fontos része, valószínűleg sohasem jött haza a Zöld Pokolból. És ezt tudták róla.

’81 nyarán, a Sullivan-klán New Englandból, a Nagy-Tavak környékére tette át a székhelyét. Terjedtek a hírek, kiégett teherautókról és felkoncolt sofőrökről az államközin, eltűnt stopposokról a mellékutakon. Télre elértek Iowába. Kemény januárjuk volt, méteres hóval és metsző északi széllel egész hónapban. Egy napon csörgött a telefon az őrsön, és a főnököt keresték, két órával később pedig megjöttek a szövetségiek, hogy magukkal vigyék. Azt, hogy pontosan mi történt sem ő, sem Thea nem tudta, de a híradások szerint a nyomozó csoport elszakadt egymástól a hóviharban és Slocombe egyedül talált rá a Sullivan család négy tagjára egy elhagyott faházban, mely hamarosan a földdel vált egyenlővé. A tévének nyilatkozó nyomozó szerint a rendőrfőnök egyedül tette harcképtelenné a négy körözött férfit, bár ő maga is többször megsebesült az intézkedés közben, néhány kiszivárgott kórházi fotó alapján az semmi sem volt ahhoz képest, amit a Sullivanek szenvedtek el.

Az emberek valahogy ennyiből is értettek. Forlorn Falls ez a furcsa, kísértetekkel teli kisváros, valahol az iowai senki földjén, egy olyan ember otthona, akit nem lehet elég messzire elkerülni.

Betthany számára átlagemberként és rendőrként is aggasztó volt belegondolni, hogy ki is lehetett valójában Howard Slocombe, mielőtt a férfi, némi csendre és nyugalomra vágyva elfoglalta a rendőrfőnöki hivatalt, itt Forlorn Fallsban, ugyanakkor akárcsak Thea Slocombe, ő is tudta, hogy valahol mélyen eltemetve, a szótlan komorság és tengernyi, óriás erővel féken tartott indulat alatt rejtőzik egy másik ember is. Az az ember, aki Howard Slocombe egykor volt.

 

Pár nappal azután történt, hogy Matthew Johns elköltözött a városból. Betthany úgy érezte cserbenhagyták, egyedül az egyre jobban magába roskadó Dorothyval és az apjukkal. Hálaadáskor, azon az ünnepen, amit az édesanyja, míg élt, a legjobban szeretett, és amihez annyi kellemes emlék fűzte őket, nem bírta tovább elviselni az apját. Azt, hogy folyton ivott, hogy évek óta nem emlékezett egyetlen napra sem, amikor józan lett volna, azt hogy…

Nekirontott, hiába maradt alul minden egyes alkalommal. Ám mindig kicsivel tovább bírta. Ezúttal elég ideig ahhoz, hogy még Dorothy is, aki a legtöbbször ledermedt a kiabálástól, és a tettlegességtől, felocsúdjon és közéjük ugorjon. Betthany sohasem tudta meg, honnan volt hozzá ereje. Az apjuk egy széles, reccsenő pofonnal a konyhapultnak taszította a húgát, ám mire visszafordult Betthany felé, ő már egy széket szorongatott a kezében. Egy jókora, nehéz széket.

Képtelen volt felidézni, mi történt ezt követően. Sem néhány óra múltán, mikor Slocombe elődje, Peter Norman ki akarta kérdezni a kórházban, sem egy hónappal később a tárgyaláson. Mert, hogy volt tárgyalás. Csak neki természetesen, az apjának sohasem kellett felelnie azért, amit tett. Még azok után sem, hogy…

Először javítóintézetbe akarták küldeni, de látva mit tett az apjával, és mert elmúlt tizenhét éves, egy évre ítélték melyet a Cedar Rapidsben lévő kiskorúak börtönében töltött. A mai napig fülébe csengett a gúny, a bíró szavaiban. „A javára fog válni.”

Keserű volt belegondolnia, hogy így volt.

– Ez volt az egyetlen hibád, hogy nem nyírtad ki – jegyezte meg az egyik cellatársnője kissé cinikusan. – Akkor jobban elhitték volna, hogy önvédelemből tetted. Így most itt ragadtál, mint hallom a húgod kórházban, az apád meg éli világát.

Nehezen tudott volna vitatkozni az állításával.

– Na, gyere, mutatok valamit – intett a fejével a másik lány.

Betthany, a tornácon állva letekintett a kezére. Kicsi volt, bütykei vastagok és laposak, tenyere tele bőrkeményedésekkel. A vékony csukló, erős, kidolgozott izomzatú al- és felkarban folytatódott. Más, korabeli nők aerobikoztak, vagy éppen kocogtak. Ő súlyt emelt, és ha futni támadt kedve hát föl s alá futkosott a Howler Creeken. A börtönben kezdte el, azért, hogy ha eljön az ideje, újra megvédhesse a húgát, és ezt azóta sem hagyta abba. Akkor sem, ha az apja többé nem árthatott Dorothynak. Ám Nathannak még igen.

Odabent volt még, mikor a fiú született, így a gyámhatósághoz került, neki pedig életcélja lett, hogy elhozza onnét. Azonban a szabadulása után éppen csak sikerült leérettségiznie, így alig tizennyolc évesen, ő lett a „megesett” lány, aki kórházba küldte az apját. és egy ilyenért nem igazán kapkodnak egy olyan helyen, mint Forlorn Falls. Alkalmi munkákból tengődött és néha még arra is rákényszerült, hogy ismét egy fedél alatt éljen az apjával.

Ettől szabadította meg Howard Slocombe, mikor 1971-ben, átvette Peter Normantól a rendőrfőnöki címet és felajánlott neki egy raktárosi állást, majd másfél évre rá, behívta az irodájába. Ekkorra már elég jól megtanulta, hogy a rendőrfőnök nem egy társasági ember, aki inkább az eligazításokhoz, sem mint a párbeszédhez szokott.

– Gondolkodtam Betthany – fogott bele. – Illetve, Thea gondolkodott. Tudom, hogy már harmadjára utasítottak el a gyámhatóságnál, annak ellenére, hogy javultak a körülményeid. Fafejű barmok, ha engem kérdezel, de ez van. Viszont – tolt elé egy paksamétányi papírt –, van egy kiskapu, amivel még élhetsz. A rendőrség. Az én ajánlásommal felvennének Des Moines-ben az ottani akadémiára. A járőrképzés csak öt hónap, utána pedig állományba veszünk, itt Forlorn Fallsban. A többi képzést, majd megcsinálod estin, ha akarod. Thea közbenjár a polgármesternél meg a városi tanácsnál, ők is szólnak néhány szót érted, így a következő kérelmet már nagy eséllyel a javadra bírálják majd el. Van kérdésed?

Volt, nem is egy, de mindegyik ostobának tűnt abban a pillanatban. Végül a legkevésbé ostobát sikerült kinyögnie.

– Komolyan gondolja főnök, hogy egy magamfajta, jó lenne rendőrnek? Éppen itt?

Slocombe széles homloka ráncba szaladt. Akárha egy gleccseren futott volna végig egy rianás.

– Nem adtad fel. Akkor sem, amikor az apád még sokkal nagyobb volt nálad, amikor minden egyes alkalommal alulmaradtál vele szemben, ha csontod törte, akkor sem. Nathanról sem mondtál le, akkor sem, ha más már igen – utalt a tényre, hogy csak Betthany küzdött a fiúrért, annak ismeretlen apja sohasem –, és igen, éppen itt nem adtad fel. Forlorn Fallsban, ahol az emberek java az évtizedes kétségekbe kapaszkodik a jelen, vagy éppen a jövő helyett.

Ez különösen hatott éppen Howard Slocombe szájából, aki nem sokat törődött azzal a fajta légkörrel, mely belengte a várost.

– Emellett – folytatta a rendőrfőnök –, ez itt Forlorn Falls, és nem Chicago.

Soha, egy pillanatig sem találta becsmérlőnek, vagy lekicsinylőnek ezt a gondolatot, mondván, hogy ez csupán egy kisváros, és ide az olyan rendőrök is jók lesznek, mint ő. Nem, mert a rendőrfőnök nem is erről beszélt. Neki éppen olyan rendőrök kellettek, mint ő. Akik, saját démonaik ellenére sem adták fel.

 

Rápillantott az órájára. Már majdnem este tizenegy volt. Magában, engedélyezett ugyan némi késést Nathannak, de kellett egy határvonal. Besétált a házba és felhívta Petra Johnst, Matilda édesanyját, hogy Nate hazakísérte-e már a lányát? A nemleges válasz után újra tárcsázott. Sem Harvey, sem pedig Andrew nem volt még otthon.

 

Forlorn Falls a régmúlt idők szellemeinek és titkainak városa.

Nagyjából ez volt a „Forlorn Fallsi Vigyázók Klubjának” jelmondata. Betthany kezdetben aggódott miatta, hogy a srácok előszeretettel játszanak, horror játékokat, de Nathan hamar beilleszkedett a csapatba és jól érezte magát közöttük, így túllépet a dolgon.

Ez a hely a régmúlt idők szellemeinek és titkainak városa. Matthew egyenesen kísértetvárosnak nevezte, egy-egy „taxiszolgálatot” követően. Kétségtelen volt, hogy nagyon csendes és sötét tudott lenni, ha éppen úgy „hozta kedve”. Már csak némi köd kellett hajnalonta, hogy egyenesen nyugtalanítóvá váljon, mintha minden árnyékban, ködfodorban, és félhomályban maradó fa takarásában megbújna valami. Valami vén, éhes, és nem emberi. Többször is hallotta már ezeket a szavakat a srácoktól, a rémtörténeteik kapcsán.

A történetek, és a várost belengő különös érzés annak ellenére is jól tartotta magát az egymást követő nemzedékek során, hogy Forlorn Fallsban igazából nehéz volt eltévedni, és az ember bármerre is indult el, néhány percnyi séta után, mindig valamelyik nagyobb, viszonylag jól kivilágított úton találta magát. Nehéz volt eltévedni, ám de „elveszni?”

Eszébe jutott az „Elveszett Törzs”. A rendőri nyilvántartás 1930. óta vezetett listát azokról, akiknek nyoma veszett a városban vagy annak környékén, a névsor pedig Forlorn Falls népességéhez mérten is elég terebélyesre duzzadt az évtizedek során. Betthany úgy tudta, 1955-ben ragadt rajta a listán az elnevezés, Jozefa Norman, az akkori rendőrfőnök felesége jóvoltából. Ismerte az asszonyt, vallásos, többnyire megértő teremtés volt, így sokáig úgy hitte az asszony úgy gondolta, ha a világ már nem is akadt rájuk, az elveszettek meglelték és segítették egymást. Már rendőr volt, mikor megtudta, hogy Mrs. Normannak, az „A legyek ura” adta az ötletet. A történet, melyben gyerekek válnak félőrültté a félelemtől és a kétségbeeséstől.

Beletaposott a gázba.

Kifordult a Polk Streetre, majd onnan az Oakra. Hivatalosan ez volt ugyan a 65-ös állami főút, mégis pont olyan üres volt, mint a többi, még az autópályát kerülni igyekvő régi kamionok is elmaradtak. Elhaladt a 1965-ben leégett Foundation Hotel helyén, szükségből kialakított, ám mostanra elvadult Sylvania Park mellett, majd rákanyarodott a Washingtonra. Forlorn Falls nem volt éppen elvárosiasodott hely, de innentől kezdve szinte egyik utcáról a másikra eltűntek a két-háromszintes téglaépületek, hogy nagy, többé-kevésbé gondozott kertekben terpeszkedő könnyűszerkezetes házak váltsák fel őket. A mellékutcákon megritkultak a közvilágítási lámpák, egyre több és több teret engedve a sötétségnek. Andrew valamint Matilda is erre lakott, és ha Nathan tartotta magát a ki nem mondott tervéhez miszerint hazakíséri a lányt, neki is erre kellett jönnie.

Elhajtott egészen a régi Osgood csűrig, ám nyomuk sem volt. Hol az ördögben lehetnek ezek?

A Washington gerincút volt, a belőle leágazó utcák rövidek voltak, az összesbe benézett idefelé jövet és két-három biciklis kamasznak mindenképpen fel kellett volna tűnnie neki. Maradt két utca, amik többé-kevésbé párhuzamosan futottak a Washingtonnal. Az Ellis és a Moorhead. Megállt a kocsival a kereszteződésben és felnézett balra, a meredek moorheadi kaptatóra, ami felkapaszkodott egészen a dombra. Oda ahol a régi Harker-ház állt.

– Ó a fenébe! – mordult fel elégedetlenül és elindult felfelé.

Régi része volt ez a városnak, az első házakat, még a 1880-as években húzták fel, amikor az első bányászok megtelepedtek itt. Felhúzták szegényes viskóikat, hogy ne sátrakban kelljen aludniuk, a férfiak hajnalban elindultak felfelé a bányába, a nők lefelé a folyóhoz, mosni, a gyermekek pedig, nos, ők idefenn maradtak. Fenn a dombon, a Harker-házban.

Betthany nem tudta, ki volt Abigal Harker, mielőtt Forlorn Fallsba hozta az élet, ahogy talán senki sem a városban, mint ahogy azt sem ki volt valójában, amíg itt élt. Tehetős, filantróp özvegyként ismerték, aki iskolát rendezett be a házában az itt élők gyermekeinek, patronálta a bányászok özvegyeit és a fiatal nőket, így a 1930-ban bekövetkezett feltételezett haláláig nagyon sokan fordultak meg a házában. Sokan fordultak meg, de ki tudja, hányan távoztak onnét.

Mai fejjel szinte érhetetlen volt, miként nem tűnt fel senkinek az, ami történt, már ha megtörtént egyáltalán, ám tekintve milyen sokszor élt zavaros időket ez a város, egyáltalán nem volt lehetetlen, hogy mindez, bár az emberek szeme előtt zajlott, mégsem szúrt szemet senkinek. Éppen úgy, ahogy az sem, amit az apja tett Dorothyval és ővele. Bányászok jöttek és mentek, egész családok kerekedtek fel egyik napról a másikra, hogy kiürült házaikba másnapra újak költözzenek, aztán jöttek a ’20-as évek, a vándorló munkanélküliek évtizede, amikor egész városok néptelenedtek el.  Ha valaki eltűnt senkinek sem tűnt fel, vagy senkinek sem volt ideje megkeresni az elveszetteket.

Végül az egykoron híres, ám végül inkább hírhedtté vált Harker-ház is elcsendesült, egy meleg júliusi napon. Megszűnt a nyüzsgés, a gyerekzsivaj, és eltűnt maga Abigal Harker is. A ház ugyan nem maradt sokáig üresen, gazdátlanul, de egyetlen lakó sem maradt meg benne sokáig. Volt, aki látványosan, mások egyetlen szó nélkül távoztak és akadtak, akik látszólag sohasem, így végül a hajdan impozáns épület magára maradt, lassan roskadozó romként a dombtetőn, a városka lakói között pedig terjedni kezdtek a rémtörténetek, a fiatalok között pedig az az ostoba szokás, hogy be-beszökdösnek a Harker-házba.  Sokan csupán azért, hogy a bátorságuk bizonygassák, mondván el mertek tölteni egy negyed, egy fél, vagy akár egy egész órát is abban a „horrorfészekben”.

Így tett Betthany is, 1969. Halloween éjjelén, Dorothyval és Matthew Johnssal az oldalán. Nem akartak sokáig maradni, csak addig, amennyi elég lett volna Dorothy osztálytársainak, hogy leszálljanak róla, ám a tervezett tizenöt percből, egy órányi bolyongás lett abban a nagy, labirintusszerű házban, mely során előbb Matthew-t, majd a húgát veszítette el, ő pedig sohasem bocsátotta meg magának, ami történt.

Végül felért a kaptatón a dombra.

 

A járőrkocsi fényei hosszú árnyékokat rajzoltak a régi házra, az elvadult kert fáira, melyek felkúsztak a falakon, hogy azok, mint a szivacsban a vizet, úgy „igyák fel” őket, majd rávetültek több kisebb, egymásba gabalyodó alakra is, a rogyadozó kerítés előtt. Biciklik hevertek a földön, többen kiabáltak.

Finoman dudált egyet, majd kiszállt a kocsiból. Az eddig összekeveredő alakok két csoportra oszlottak. Hárman pár lépésnyi távolságra az úton álltak, heten pedig közel egymáshoz. Nem esett nehezére kitalálni, hogy egy pillanattal korábban, még komolyabb vita és egy kisebb verekedés zajlott a Harker-ház előtt. Harvey, Andrew és Nathan állt az egyik oldalon, a másikon pedig Peter Verdun, Sean Bayan, valamint Alan és Brian Stakowski, vagy, ahogy többször hallotta már emlegetni őket a „Vadbanda”. Az elbűvölő kompánia élén a még Nathannál is csenevészebb Alan állt, őt egészítette ki izomerő gyanánt hatalmasra nőtt, cserébe végtelenül buta és befolyásolható öccse. Peter közismert petárdabolond volt, felrobbant kukák és halálra rémült kutyák szegélyezték az útját, bármerre ment, Sean pedig a „Bayan-törzs” tagja volt, Howler Creek hegyi emberének a száz éve élt Cliff Bayannak a leszármazottja, akikkel egyszerűen nem stimmelt valami. Elég sok valami, ami azt illeti.

  A rendőrfőnök magyarázta neki nem sokkal azután, hogy belépett a rendőrséghez, hogy a türelem és a nyugalom, milyen hatásos eszközei a rendőri munkának. A megfontolt cselekvés, akkor is, ha indulatok dolgoznak az emberben, és mindenki azt várná tőle, hogy kimutassa azokat, legtöbbször eléri a célját. Megnyugtathatja, de ki is zökkentheti a nyugalmából a másikat, függően attól, mi az intézkedő rendőr célja. Csak jól kell használni.

Howard Slocombe olyan jól használta, hogy félelmetessé és nyugtalanítóvá vált tőle.

Betthany a nadrágja zsebébe akasztotta a két hüvelykujját, így indult meg a srácok felé.

Meglepte a helyzet, holott inkább dühítenie kellett volna. A Klub tagjai mindig is okosan kerülgették a „Vadbandát” és jó okkal. Sunyi kis rohadékok voltak, hatalmas gyakorlattal választott hivatásuk, a náluk gyengébbek vegzálásában, akikkel szemben csak a rövidebbet húzhatta az ember. Előbb vagy utóbb, de mindenképpen. Tűrték hát a kisebb stikliket, mint oly sokan és elkerülték a nagyobb balhét, mint oly kevesen.

Pillantása, a távolabb állókra vándorolt. Matilda és két fiatalabb fiú, talán még általános iskolások, akik védekezőn a lány mögé hátráltak.

Nem esett nehezére elképzelni, hogy a Klub ezúttal is a tanúja volt annak, hogy a „Vadbanda” a kölyköket gyötri és Nate „szerencsekockájából” merített bátorságot, hogy kiálljanak értük, majd önmagukért is.

Máskor biztosan dühítette volna, hogy srácok verekedtek, most mégis elégedettséget érzett.

– Valami gond van srácok? – kérdezte, szintén a rendőrfőnöktől eltanult hangsúllyal, mellyel kérdezett ugyan, de valójában állított. Gond volt, és ő tudott róla, ők pedig bajban voltak.

A Klub és a „Vadbanda” tagjai elhátráltak egymástól. Alan Stakowskin látszott, hogy kikívánkozik még belőle valami, egyszerűen azért, mert megszokta, hogy egy ilyen helyzetben mindig az övé az utolsó sértés, ám kényszerűségből csendben maradt.

Betthany fáradtságot tettetve megdörzsölte az orrnyergét.

Egy újabb fogás, ám ezúttal Arthur Roylottól, a rendőrfőnök kevés barátjának egyikétől, akivel együtt voltak Vietnámban.

 „A türelem és a nyugalom önmagukban kissé kezdetleges módszerek, a sikeres manipuláció ennél valamivel többet kíván. Tettesse, hogy igazából nehezére esik foglalkozni a problémával és legszívesebben szabadulna az egész helyzettől, akkor is, ha ez a másik félnek kellemetlen végkifejlettel jár, ám ez a legkevésbé sem érdekli. Éreztesse vele, hogy a döntés, egyes egyedül magán múlik, neki semmilyen érdemi ráhatása sem lehet.”

Ismét megdörzsölte az orrnyergét.

– Senki? – kérdezte. – Senki sem képes felelni egy ilyen egyszerű kérdésre, hogy mi a gond? Rendben van – közölte kimérten. – Alan, Brian, Peter és Sean. Ti, tűnjetek a szemem elől! Ha az elkövetkező hónapban bármit hallok rólatok, akár egy kigyulladt kukáról, vagy egy vegzált gyerekről – intett a fejével a Matilda háta mögött bujkáló páros felé –, elfelejtem, hogy csupán négy szeretethiányos és figyelemre vágyó kölyök vagytok, akikben a zord külső arany szívet takar – mondta mindennemű gúny nélkül, és hagyta, hadd gondolják csak tovább, mi fog történni, ha nem így tesznek. Hadd győzzék meg őket a saját félelmeik, ha lehetséges egyáltalán az ilyesmi az ő esetükben.

– Tűnés! – biccentett elbocsátóan.

Megvárta, amíg a „Vadbanda” eltűnik a Moorhead hosszú lejtőjén, majd az itt maradtakhoz fordult.

– Andrew, Harvey– rázta meg a fejét, még mindig türelmet és nyugalmat erőltetve magára – nektek is irány haza! Tizenöt percetek van, nem több, és tudni fogom, ha nem így lesz, és akkor, ha nem lesz elég, amit a szüleitektől kaptok, én is hozzáteszem a magamét. Matilda, Nate és ti lurkók, bicikliket a platóra, aztán beszállás, hazaviszlek benneteket. Eleget csatangoltatok mára!