A lefelé vezető, korlát nélküli lépcsősor, melyet mintha a ház alatti kőzetből vágtak volna ki ismeretlen kezek, zavaros emlékként maradt meg Matthew-ban. 1969-ben kevés híján legurultak rajta Betthany-val, ahogy lefelé rohantak, Dorothy hangját követve. Fogalmuk sem volt róla, a vékony, gyengécske lány miként volt képes kinyitni a nehezen járó, súlyos pinceajtót, vagy mi vitte arra, hogy lemerészkedjen, a ház többi részéhez képest is sötét alagsorba.
Egyedül a rémült kiabálása számított, ahogy a nővérét szólongatta.
Azt, aki idehozta, majd magára hagyta.
Matthew miatt.
Nem! Nem így volt! Elszakadtak egymástól, minként a srácok is, de csak a véletlenen múlt, hogy Betthany és ő előbb találták meg egymást, mert egészen biztos volt benne, hogy a lány elsőként a húgát kereste volna. Nem őt.
Ebben egészen biztos volt. Másban viszont már nem annyira.
„A félelem és sokkhatás során született emlékek, ritkán megbízhatóak, jobb elengedni őket.” Ezt a mondatot, még 1981-ben hallotta egy rendőrségi terápiás foglalkozáson Los Angelesben. A jamaikaiak akkoriban vették át a város gazdátlanná vált marihuána piacát, miután a többi szervezet a keményebb drogokra és a szintetikus anyagokra váltott. Volt már piacuk, pénzük és hatalmuk a városban, csupán területük, „helyük” nem. Így háborút hirdettek. Rituális gyilkosságok, mészárszékszerű helyszínek, és csupán néhány, súlyosan traumatizált túlélő jelezték merre jártak. A féléves hadjárat végére az üggyel foglalkozó rendőrök javának kötelező volt pszichológushoz járnia és erősen ajánlott volt megfogadni, amit mondtak, ha az ép eszüknél akart maradni. Ott hallotta többször is, ezt a mondatot. „A félelem és sokkhatás során született emlékek, ritkán megbízhatóak, jobb elengedni őket.” A baj az, hogy sokszor mása sincs az embernek, csupán ennyi. Torzult emlékek, melyekkel rettenetes mivoltuk ellenére is csupán védeni akarja magát az elme.
Matthew, a terapeuta szerint egészen jól viselte. Nem azt, amit átélt, hanem ami utána következett. Sok kollégáját a tanácsadás ellenére is rémálmok kínozták, így többen a gyógyszerekhez és az alkohol nyúltak, vagy addig hajtották a munkát, amíg teljesen ki nem égtek tőle. Matthew, egészen jól viselte. Ő viszont nem egészen tudta mit jelent mindez. Ha csak nem azt, hogy nincs már benne több hely az efféle rémes emlékképeknek. Ez a ház itt, simított végig a durván megmunkált kőfalon, ez nem engedte, hogy „vetélytársa” legyen. Bármit is jelentsen ez.
Megállt a lépcső aljában. Olyan érzés volt, mintha nem csupán testileg szállt volna alá a mélybe, az egykori Harker-kúria mintha mindenestül ránehezedett volna. Körbepillantott. Mikor még lakták a házat, a pincét deszkafalakkal több, kisebb helységre osztották, mivel az egyszerre töltötte be a raktár, lomkamra, valamint a fa- és szenespince szerepét is. Ám a fa mostanra elkorhadt és az elválasztók saját súlyuk alatt roskadtak össze, tovább növelve a padlót borító hulladékhalmot, leginkább szálkákkal és néhány száz rozsdás szöggel. Rettenetes ötletnek tűnt itt elbújni.
Zajt hallott a sötétségből. Motozást, elfojtott suttogást. Arrafelé irányította a lámpát.
– Én vagyok az, kölyök. Matthew Johns! – szólalt meg nyugodt hangon. – Biztosan rémült vagy, de nincs már semmi baj. Elindulok feléd.
A legtöbb lomot félrerugdosta az útjából, de néhányra kénytelen volt rálépni. Korhadt deszkák, rongyhalmok, felismerhetetlen kupacok. Lassan haladt, közben folyamatosan ide-oda járatta a lámpafényét. Nagy ez a pince, de azért nem ennyire! Hol lehetsz kölyök?
Valami koppant és végig perdült a lépcső kőfokain, a háta mögött. Sokszor. Hússzor is egymás után, míg végül leért az utolsóra. Vagy inkább az elsőre. Az egyesre. Odafordult. A „szerencsekocka” a lépcső alján hevert.
– Itt – szólalt meg mellette egy hang.
Nem Andrew volt, sem Harvey, vagy Nathan. Hanem Dorothy Marston.
Erre a lépcsőre Betthany jól emlékezett. Széles volt, mély és alacsony fokkal, téglából, nem pedig fából, mint a legtöbb ház esetében. Így aztán nem nyikorgott vagy recsegett, csupán a használattól elkopott szőnyeg kárpitban csikorgott a por a lába alatt.
Tágas, bútorokkal teli helységbe vezetett fel, melyből számos ajtó nyílt. Mögöttük, emlékei szerint, újabb, szobák, és további ajtók labirintusa. Folyosók, és közlekedők nélkül. Mintha csak azért lett volna ez az egész, hogy a ház lakóinak ne lehessen soha egy pillanatnyi nyugta sem egymástól, hiszen szobáik örökös átjáró házként is szolgáltak, mindenki más számára. Zsúfolt és zaklatott lehetett az egész.
Előbb egy lány, aztán egy fiú nevetésére lett figyelmes. Egy lány? Miféle lány?
Sorra kitárta az ajtókat. A hangok felerősödtek, egyre tisztábban hallotta őket, a nevetés pedig átfordult valami másba. . Suttogás, fúlt sóhajok és nyögdécselés. Mintha egy pár szeretkezne odabent.
Képtelenség, gondolta, és lenyomta az utolsó kilincset is.
Ami kevéske holdfény beszüremlett a piszkos ablakon és a korhadt zsalugáterek résein, az mind a padlóra vetült, az egymásba görcsösen kapaszkodó, összefonódó alakokra. Egy lányra és egy fiúra.
– Beth – suttogta az egyikük, akiben Betthany, Matthew Johnsra ismert. – Én még sohasem csináltam…
–… így – fejezte be helyette a mondatot, Betthany háta mögött egy kisírt, karcos, vékonyka hang.
Megpördült. A húga állt mögötte. Az ő apró, vézna, a „bányászkórtól” és az apjuktól elszenvedett bánásmódtól, örökösen betegeskedő Dorothy-ja.
– Egyedül hagytál! – sikította a húga, eltorzult arccal és nekirontott. Olyan erővel, hogy hanyatt lökte, be a szobába, a továbbra is egymásba gabalyodó páros közé.
Valahol a szoba poros padlóján egy húszoldalú kocka koppant. Pattant és perdült párat, majd az egyesre fordult és megállt.
– Egyedül hagytál! – vetette rá magát Dorothy.
Matthew akaratlanul is hátrált pár lépést, észre sem véve, hogy immáron egy ingatag deszkahalmon áll.
Dorothy volt az, de nem a felnőtt nő, akit az intézetben látott, mikor Betthanyval együtt meglátogatta, hanem a lány, aki 1969-ben beszökött velük a Harker-házba.
– Itt vagyok – folytatta. – Itt, ahol hagytatok. Magamra hagyatok, mint mindenki. Azért, hogy azt csinálhassátok, amit az apám csinált velem.
A lány közelebb lépett hozzá. Máskor oly sápadt arca, mintha láztól, szeme pedig sírástól vöröslött volna. Kurta, agyonmosott pizsamát viselt, mely ez utóbbitól, színtelenné és szinte áttetszővé vált
Nincs itt, próbált úrrá lenni Matthew a félelmén, Dorothy, nincs itt!
Ám az egykori kamasz lány alakja, lámpája fényében, éppen úgy árnyékot vetett a pince falán, mint a nagyon is valóságos, roskatag szekrény, és az övét is ugyanúgy magukba itták a kövek, mint minden és mindenki másét is ebben a házban.
– Magamra hagytatok, hogy kúrhassatok! – kiabálta Dorothy. – Hallottam! Hallottam az egészet!
– Ez nem igaz, Dotty – kereste a szavakat Matthew. – Elveszettük egymást, de kerestünk téged.
– De csak miután kikúrtátok magatokat!
Kátrányszerűen sűrű, fojtogató rémület kezdett úrrá lenni rajta. Bármi is volt az, mi előtte állt Dorothy Marston rémálommása volt, aki újra és újra megvádolta, és szörnyű volt hallani, ahogy kimondja ezeket a szavat, máskor kedves, most sírástól rekedt hangján. Olyasmivel vádolta, amit nem tett meg.
Nem! Megcsókolta Betthanyt, ez igaz, de ő sohasem…
„Ebben egészen biztos volt. Másban viszont már nem annyira… nincs már benne több hely efféle rémes emlékképeknek. Ez a ház itt… ez nem engedte, hogy „vetélytársa” legyen.”
Valaki hátulról megtaszította. Az ingatag deszka halom meglódult a lába alatt, ő pedig nekitántorodott Dorothynak. Ám ő ekkor már nem volt ott. Esését vékony, inas kezek állították meg.
– Sohasem basztad meg a lányomat, Johns? – hallotta a sötétségből Ezekiel Marston alkoholtól bűzlő szavait – Ne hazudj nekem, Johns! – ragadta torkon a férfi. – Elvetted tőlem, ami az enyém?! – ordította.
Matthew érezte a szájából áradó rothadás szagot, azt, ahogy a másik karmokká görbült bütykös ujjai belemélyednek a bőrébe és a torkát marcangolják. Valóságos volt. A rohadt életbe, Ezekiel Marston valóságos volt!
Izzadt, meztelen testek közé esett, Dorothy pedig rávetette magát, apró öklével, dühtől elvakultan csépelve, a karját, a mellkasát, vagy éppen a fejét.
Dorothy nincs itt, kiabálta egy hang Betthany tudatának mélyén, ám a húga ütései mégis fájtak.
– Egyedül hagytál! – kiabálta sírva a fiatal lány – Hogy vele légy!
– Nem! – rázta meg magát. – Nem hagytalak.
Karok nyúltak elő a sötétségből, csupasz, izzadtságtól síkos, a hidegtől mégis lúdbőrző karok. Megragadták és a padlóra szorították. Egy pillanattal később a karokat, arcok követték. Előbb egy fiúé, majd egy lányé.
Matthew-é és az övé. Kaján, élveteg vigyor mindkettejük képén.
– Nem? – csapott le rá ismét Dorothy. – Nem? Nem?! Vajon Nathan is így tudja?
Nathan? Zavaros, fekete áradatként csaptak át rajta az emlékek. Arról az éjszakáról amikor… amikor megtalálták egymást Matthew-val. Ahogy a fiú a kezét fogta, ahogy magához ölelte, megcsókolta. Az, ami utána következett.
Mi következett utána?
– Vajon Nathan is így tudja? – hajolt előre a húga és mosolygott. Ám az nem Dorothy mosolya volt, hanem az apjuké.
Matthew megvetette a lábát, elejtette a lámpáját, majd felrántotta a karját, és lecsapott Marston könyökére. A másik arca eltorzult a fájdalomtól, és fogása meglazult. Kihasználva a pillanatot, két kezét Martsoné karjai köré fűzte, egyszerre szorítva és csavarva meg őket, úgy, ahogy a rendőrségnél tanították, majd ahogy a másik férfi ujjai végre engedtek, lefejtette őket a torkáról, és lefejelte. Ezt viszont,egy utcai bunyóba fordult intézkedés során tanulta.
– Apa! – kiabált valahol a lámpa fénykörén túl Dorothy. – Nem bántsd az apukámat! Apa…
– Apa! Apa! Apa!
Ez a szó visszhangot vert a lommal teli pincébe sötétjében.
Akármilyen valóságos is volt a keze között vergődő Marston, annak két karja egyszerűen kicsúszott a szorításából, mintha az, nem is lett volna, a férfi pedig eltűnt a sötétségben.
Matthew fél kézzel felkotorta a földről a lámpát. Nagy, vaskos jószág volt, ha a szükség úgy hozta, ütni is lehetett vele. Most úgy hozta. Körbesöpört a lámpafénnyel. Marston és Dorothy nem volt sehol. Miként a kocka sem.
– Apa! Apa! Apa! Apa!
Dorothy hangja a homályból, mely a falak között visszaverődve valaki másévá torzult.
– Apa!
Marston előrontott a semmiből. Vagyis valami, ami rá emlékeztetett, ám csupán borzalmas karikatúrája volt egy embernek. Felhasadozott bőrén, zöldes-fekete, sejtburjánzás terjedt szét, mely görcsösen vonaglott, alattuk a csontok megvetemedtek, kifordultak. Valószerűtlen helyeken, szürke, vak szemek nyíltak a testen. Olyan volt, mintha valamelyik horror filmből, vagy éppen a srácok egyik történetéből lépett volna elő.
Matthew meglendítette a lámpát.
– Vajon Nathan is így tudja? – ismételte immáron három hang ugyanazt a kérdést, Betthany pedig újra és újra megpróbálta lerázni őket magáról.
Nincsenek is itt, nincsenek is itt, győzködte magát. Hiába. A hangok nem tágítottak, a karok sem tűntek el. Sőt, mintha egyre több lett volna belőlük, s már nem csupán a padlóhoz szorították, ráfonódtak a nyakára, átölelték a mellkasát és a lábát, ám nem érték be ennyivel. Kutakodtak, tapogatóztak, ő pedig ütötte, rúgta, és néha még harapta is őket, amíg csak bírta.
– Mi a baj, Betty? - kérdezte gúnyosan Dorothy, immáron az apjuk hangján. – Nem esik olyan jól, mint amikor Matthew csinálta? Most nem érzed úgy, hogy inkább itt maradnál, ahelyett, hogy engem keresnél? Ahelyett, hogy megvédenél engem?
Húga keze a hasára tévedt, majd elindult az öve alá.
Betthany megpróbálta fellökni magát, hogy megszabaduljon tőle, de sikertelenül. A kicsi, kérges kéz tovább csúszott lefelé. Érintése hideg volt és nyirkos.
Zaklatott elméje mélyéről ezer és egy másik után, végül felmerült valami. Egy őrült ötlet, ebben az eszelős helyzetben. Az, amit Howard Slocombe, és Arthur Roylott együtt tanított neki.
– Nem – közölte amennyire csak lehetett nyugodt, színtelen hangon. – Nathan nem tudja – kapaszkodott ebbe a kérdésbe. – Nem tudja az igazat, Dorothy. De neked, tudnod kellene. Ha ő lennél, tudnod kellene! Minden hibám, botlásom ellenére, amiket nem bocsátok meg magamnak, mert nem védtelek meg, amikor kellett volna, én nem hagytalak magadra. Őt sem hagytam magára!
Húga kutakodó mozdulata abbamaradt, előbb felemelte, majd elfordította a fejét, mintha hallgatózott volna, majd elégedett vigyorral előrehajolt, így arcuk szinte össze ért. Dorothy jól ismeret vonásai, recsegve, a szeme előtt formálódtak át, önmaga és Betthany arcának keverékévé.
– A legjobb hazugságok azok, amiket magunknak mondunk – suttogta kettejük hangján.
Matthew lámpája olyan erővel csapódott a Marston-lény képébe, hogy a rendőr tisztán hallotta miként reccsennek meg tőle az arccsontok. A korábban érzett félelem és zavarodottság helyét, most valami más vette át benne. Az ősi, emberelődöktől örökölt ösztön, mely az elkeseredett pillanatokban is küzdésre bírta őket. Mikor a kérdés végtelenségig leegyszerűsödött. Vagy ő, vagy a másik.
Az ütés követő pillanatnyi megingást kihasználva ellépett a rémalak elől, és a padló egy viszonylag tiszta pontján, ismét nekihuzakodott. Lendítés, ütés, oldalazás. Lendítés, ütés, oldalazás. Lendítés, ütés, oldalazás.
Egy csapása a lény tarkóját találta el, mire az megrogyott és előrebukott. Két kézre kapva a lámpát, Matthew odasújtott, ahol a lapockákat sejtette. Reccsenés, és a groteszk test elvágódott a földön. Rávetette magát, részben a hátára és a csípőjére térdelve, hogy lent tartsa, majd ismét lendített.
A lefelé zúduló lámpafényében hirtelen, egy sírástól és veréstől vöröslő, gyermekarc bukkant elő a homályból.
– Apa! – sikoltotta.
Ezúttal azonban nem Dorothy, hanem Nathan Marston volt az.
Matthew ütése félbemaradt.
A Dorothy-Betthany arc megvonaglott, előbb elégedetlen grimaszba, majd vicsorba torzult. Ezekiel Marston jól ismert, kéjesen gurgulázása tört fel a mellkasából, mire a Betthany-t szorongató, fogdosó kezek, karmokká görbültek, és a ruhája ellenére, elkezdték belé vájni magukat.
Összeszorított fogakkal tűrte, nem adta meg nekik az élvezetet, hogy lássák a kínjait, éppen úgy, ahogy az apjának sem annak idején.
Nehezen volt szavakba önthető.
Súlyos léptek döngtek a sötétségben, a ház falai recsegve-ropogva felnyögtek, mintha egy hatalmas test tört volna utat magának közöttük.
Betthany elméjében valamiképpen tudatosult, hogy a Harker-ház küzd ez ellen az erő ellen. Nekifeszült, ellenállt neki, megpróbálta kitaszítani magából, miként egy szervezet is küzd az őt megtámadó fertőzéssel. Minden félelem mely valaha ezt a helyet övezte, minden rémtörténet, vélt vagy valós szerencsétlenség és tragédia, most fegyverként szolgált a számára, amit a betolakodó ellen fordíthatott.
Mindhiába. Olyasmi közeledett, mely legyűrte és a sarka alá hajtotta a rettenetet, melyet Harker-házként ismert a város.
Tintaként ömlött be a sötétség a nyitott ajtón, megfojtva azt a kevés fényt is, ami a szobában maradt, és vele érkezett a nedves, ragacsos bomlás, valamint az égett hús bűzét árasztó forróság. Olyasféle, mint amilyennek Howard Slocombe és Arthur Roylott leírta a vietnámi dzsungelt.
A még mindig Betthany-n ülő Dorothy-Betthany sikoltva foszlott semmivé, majd sötétségből egy alaktalan tömeg lódult előre, elborítva őt. Az a sok kar, melyek csáokp módjára mindeddig köré tekeredtek, leszakadtak róla. Elégedetlen morgás szakadt fel egy nem-emberi torokból, majd két kemény csattanás hallatszott, aztán sebes léptek zaja, és két újabb csattanás.
Betthany, nehézkes mozdulatokkal az elejtett lámpája után tapogatózott, ám nem találta.
Újabb mordulás, melyet, egy hang követett. Egy hang, mely félelmetesebb volt, mint maga a rájuk boruló épület.
– Most már elég legyen!
Ujjai végül ráakadtak a lámpára. Bekapcsolta.
Bizarr jelenet olvadt ki a homályból. Howard Slocombe, amint egyik vaskos karjával a földön tartja Harveyt, a másikkal pedig magasba emeli Andrewt. Mindkettő vérzett, tele voltak verés- és fognyomokkal. Mintha… mintha… Betthany elsápadt.
– Azt mondtam, elég legyen, fiú! – dörögte a rendőrfőnök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése