7.
Hajójuk, a Cornwall Ékköve, a lassú, kényelmes óceánjárók közé tartozott, amik cikk-cakkban keltek át Amerikából Európába, megállva a Karib szigetvilágon, Floridában, Bermudán, majd az Azori-szigeteken, hogy onnan Portugálián át végül Angliában vessenek horgonyt.
Szükségük volt erre az időre. A friss, sós illatú tengeri levegőre és a gondoltan napokra, az átéltek után.
Émelie érzelmei ellentmondásosak voltak azzal kapcsolatban, ami történt. Helyesen cselekedtek, ezt tudta, hiszen megszabadították a deltát, Morton rontásától és megmentették Delphine életét, akit fivére az apjuk prédájául vetett, az pedig feltehetőleg egész életében aljas céljaira használt fel.
Mégsem tudott szabadulni az újra és újra felmerülő gondolattól, hogy a királynők mégis csak kihasználták őket. Hanyagok voltak, óvatlanná váltak saját hatalmuktól, és még a bizonyosság tudatában is nehezükre esett beismerni hibájukat, és vállalni érte a valódi felelősséget. Ha így lett volna, ők maguk mennek el a mocsárba, és néznek szembe Mortonnal. Ám nem így történt.
Bizonyos értelemben persze nem vádolhatott volna senkit. Ők vállalták el a feladatot, amiért megfizették őket, mégpedig nagyvonalúan, de legbelül úgy érezte mégsem érte meg mindez számukra. Voltak ilyen pillanatai. Többször is, mint szerette volna.
Harry gyakran látta Émelie-t elégedetlennek kapcsolatuk során. Kedvese alapos volt, tervező jellem, aki nem szerette a valóban váratlan dolgokat és az elvarratlan szálakat. Már pedig itt akadt jó pár.
Daniel Morton két fiát nem tudták kézre keríteni a hatóságok, pedig biztosak voltak benne, hogy nekik is részük volt abban, ami történt, hiszen kétségtelenül tudtak az apjuk visszatértéről éppen úgy, mint arról, hogy mik voltak a szándékai a húgukkal. Mi másért állította volna az ifjabb Daniel Morton, hogy szanatóriumba vitette Delphine-t? A lány pedig nem szólalt meg, a külvilág sem jutott el hozzá, csupán a királynők delejes erejének köszönhetően sétálgatott egy keveset San Alban grófnő városi rezidenciájának kertjében, ám anélkül a székéből sem kelt ki magától.
Juliette rákérdezett az ifjú Macarthurnál, mikor térhet magához ebből az állapotból, de a mágus csak a fejét rázta, mondván talán soha.
Még egy dolog, ami nem hagyta nyugodni Émelie-t, aki folyvást azzal vádolta magát, hogy hagyta, hogy a sok okkult esemény és bizonyíték elvonja a figyelmét a kézzel fogható nyomokról és az emberi természetben rejtőző indítékok alapján folytassa a vizsgálódását. Korholta önmagát, mert korábban nem volt ilyen hanyag.
A hermetikus szerint felesleges volt.
New Orleans légköre hatott az emberre, kire kevéssé, kire jobban, ám sohasem jó irányban. Miként is maradhatott volna ennyire észrevétlen a világ számára igazán egy ilyen hely, ez a varázslat uralta mocsárvidék, ha nem efféle elmét elbódító, érzékeket tévútra csaló módon, sokszor szégyenérzetet, és önmarcangolást hagyva maga után, hogy az ember magát hibáztassa léhasága, hűtlensége, és botrányos tettei miatt, és még véletlenül se kutassa a város valódi titkait.
– Van, kire sohasem hat – mondta Simon Harry-nek -, főként azokra, kik máris olyanok, mint amilyennek a város akarja őket. Másokat elkerül, akikről tudja, nem találna rajtuk fogást, ám jól tudja azt is, egy-egy embernek senki sem hinne, mondhatna bármit. S vannak olyanok, mint Ms. Barbeau, kik sokkal többet láthatnának meg a csillogó felszín alatt hömpölygő valódi esszenciából, mintsem e hely szeretné. Ezért bánt vele a delta úgy, ahogy, s most ezért okolja elsősorban önmagát, s nem a várost, vagy a mocsárviékdet. Elmúlik – biztosította erről.
– Mikor? – kérdezte Harry.
– Mikor majd egy másik hely, melyet igazán a magának érez, ismét befogadja, és kimossa belőle New Orleans szennyét.
Ezért is határozta el, hogy visszatérnek Londonba. London, világuk fővárosa és a ködös, ősi Albion. Otthon.
Juliette minden alkalommal, mielőtt kilépett volna a kabinjából gondosan ellenőrizte a kesztyűjét, finoman a könyökére igazítva azt. Hozzá kellett szoknia, ahogy a fűzőhöz is, még sem sajnáltatta magát miatta. Élt, s volt keze.
Az első napokban csak ült az ágyában, mert megtiltották neki, hogy felkeljen, és hol a kezét nézte, hol egy tükör segítségével a mellkasát. Átfutott rajta az a képtelen gondolat, hogy Charlie Lacroixot leszámítva, még soha senki előtt nem vetkőzött le szándékosan és most már aligha fog. Hétszer hét öltés kellett a kezéhez és hétszer ennyi a többihez.
Simon sajnálattal tudatta vele, hogy bár a selyemcérna mely most összefogta a sebeit idővel eltűnik majd, de a hegek már sohasem, örökre elcsúfítva őt. Összeroncsolódott jobbjával feltehetően képtelen lesz ismét írni, eső és fagyos idő esetén pedig fájdalmai lesznek, amikre részletesen leírt receptek alapján javasolt orvosságot és fájdalomcsillapítót, külön az ő számára kikevert adagolásokban Akkurátus volt, pontos és figyelmes. Akár egy hermetikus. Akár egy úriember. Mikor finoman, s cseppet sem gúnyosan megjegyezte, hogy immáron hasonlít Shelley teremtményére, a férfi elpirult és suttogva szabadkozott, mert ilyen rossz munkát végzett. Zavarát tovább fokozandó Juliette megcsókolta. Aztán a férfi is őt.
Simonnak igaza volt, az első, kurta vihar során sajgott minden tagja, mégis úgy tekintett erre, mint egyfajta szerencsére. Hiszen mégis csak élt és volt keze, a férfi pedig megígérte, hogy amint módja lesz rá, eljön hozzá Londonba.
Megigazította a kesztyűjét, majd feje fölé emelve a napernyőjét, kilépett a fedélzetre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése