Adamante notare

 

 Adamante notare

 „Örök tanulságul”

1.

Heliopolis óvárosa, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 12. 22.00

 

Az ősi templom észrevétlenül húzódott meg az óváros mélyén, eltemetve az évezredek hordalékában. Még a legmagasabban fekvő pontja sem érte el a felszínt, a többi pedig, mint valami szörnyű polip, majdnem kétszáz méter mélyre nyúlt. A csapóajtó mögött, ami az egyik bejáratot rejtette, durván faragott alagút nyílt, melynek falába hevenyészett kapaszkodókat vágtak újra és újra, a századok során. A járat először erős szögben ereszkedett alá, majd száz méter után széles spirálban folytatódott lefelé. Készítői nem vesződtek felesleges fényforrásokkal, csupán a meleg és szokatlanul nedves levegőn tenyésző mohák fluoreszkáltak halványan a falakon.

 Lehúzta a kesztyűjét és ujjhegyeit végighúzta a köveken. Vén volt ez a hely, mérhetetlenül vén. Emlékezett arra, mit mondtak az ilyen helyekről a golgotai Vatikánban. Istentől eltávolodott, pogányok fészke, és tévelygők rejteke. Az ostobák! Amióta ezt az utat koptatta, sem istent, sem ördögöt nem látott soha. Istentől eltávolodott tévelygők? Hogy lehet eltávolodni valamitől, ami nincs?

„Hogy halad?” – kérdezte Rosette.

– Meleg van, és bűz. Lassan elérem a fészket. Ott még melegebb lesz – állt meg egy pillanatra. – Mi a helyzet odafent?

„A felszíni erőket folyamatosan figyeljük, ahogy a geomanták által feltárt összes bejáratot is. Zavarjuk a rádióállomásukat is, így sehogy sem tudnak jelezni a lentieknek.”

– A hírszerzés előállt valami frissebbel? Miféle népségek ezek?

„Nincs egyértelmű álláspontjuk. Feltehetően egy, az errefelé divatos anarchista kultuszok közül. Azokból pedig sok ezer van. Zavaros eszmék, ostoba elképzelések, véres kések. Sajnálom asszonyom, de így fogalmaztak!”

– Elhiszem. Tovább mászom.

A spirális alagút, egy függőleges aknában végződött. Rozsdás, régi fémkapaszkodók, elvásott vésőnyomok, és emberi karmok sekély nyomai a kemény kőzeten. A geomanták jól választottak, ezt régóta nem használta senki. Az akna mélyéről kántálást hallott. Helyben vagyunk, a bolondok éneke messzire száll, jutott eszébe egyik oktatója mondása. Kitámasztva magát a szűk járatban, pókként kezdett lefelé araszolni, míg végül rálátása lett a csarnokra.

– Huszonhét ember – számolt magában. – Fekete és vörös ruhákban, egy oltár körül. A teremben csak mágikus fények égnek. Se füst, se szag, se légáramlat. Kántálnak, de nem értem a nyelvet. Rögzítsék és fogják munkára a fordítókat! Végezzük el a hírszerzés munkáját, ha már nekik nehezükre esett.

Érezte, hogy a jobb szeme magától mozdul, és akarata ellenére tekint körbe a földalatti szentélyen. Tüzetesen szemügyre vett bizonyos részleteket, a rajzokat a falakon, a mintát a szektatagok kámzsáin. Párszor oda-vissza cikázott, mintha nem volna biztos benne, mit is keres. Mindez gyorsan abba maradt, de kellett még egy kis idő, amíg visszanyerte a szinkronkoordinációt.

„Elnézést asszonyom, az előbbi beavatkozásért a thaumaturgiai részleg kérte – szabadkozott az operátora. – Nem lesz több ilyen, ígérem.”

Tudta, hogy szükséges volt, hiszen éppen ez volt a dolguk, észrevenni mindazt, ami felett ők elsiklottak, de ettől még nem kevésbé utálta, ha belemásznak a fejébe. Ezekben a pillanatokban, a részleg emberei, elmerülnek a számukra kialakított tudatkádakban, hogy az előbb látottak alapján, kutassanak a bennük felhalmozott tudásban.

„Azt mondják, a hanghordozás és a kézmozdulatok alapján, ez már a szertartás vége lehet – szólalt meg egy perccel később az operátora. – Ajánlják, hogy lépjen közbe”.

– Azt gondolták, hogy kivárom? – élcelődött fanyarul.

Elengedte magát és kurtán átfordulva a talpára érkezett. Behúzódott az egyik szikla mögé és fegyvert rántott, majd egy rövid elemzést követően tüzet nyitott. A két kis méretű, de annál nagyobb tűzerejű géppisztoly véres aratást végzett a szektások hátsó soraiban. Kiürítette mindkét tárat, majd futni kezdett. Szabály, hogy soha se maradj ott, ahonnan a csapást mérted, mert oda fog először koncentrálódni az ellenség figyelme. A terem falát  ősi, egyiptomi hieroglifák díszítették, nem lepte volna meg, ha eredetiek lettek volna, a középső nyílt teret pedig durván faragott oszlopok határolták. Még el sem ért az első mögé, amikor ismét tüzet nyitott, nem hagyva időt ellenfeleinek rendezni a soraikat. A nehéz idomlövedékek nyomán újabb szektások tértek meg teremtőjükhöz, leszakadt végtagokkal, és szétrobbant mellkassal.

Válaszként izzó gömbök tucatjai porlasztották szét körülötte a köveket. Ismét végigsöpört a mindjobban szétszóródó kámzsások csoportján, majd tovább vetődött egy másik vaskos oszlop mögé.

„Gondja van?” – érdeklődött Rosette.

– Oh, dehogy! Békés egy banda ez. Ájtatos pofával szórnak meg a béke üzenetével. Szeretnének megbékíteni, majd örök nyugalomba helyezni – élcelődött, miközben ismét tárat cserélt.

Az egyik izzó lövedék belemart a homokkőbe és forró cseppekké olvasztotta, amik beterítették a bal karját. Fájdalmat ugyan még nem érzett, de a végtagon végigfutó rándulások sorozata jelezte, hogy a szövetek hamarosan meg fogják adni magukat, és onnantól fogva egy kézzel kell majd boldogulnia.

„Hallom, humoránál van, asszonyom.”

Az oszlopon repedés futott végig és dőlni kezdett. Felé.

– Már a sírkövemet is kijelölték. Most fektetnének alá.

Ugrott. Elmerevedő baljával suta sorozatot engedett el a felé nyomuló szektások irányába, míg az ép jobbal a földnek támaszkodott és tovább perdített magát. Ellenségei, talán elunva az eddigieket, új taktikához folyamodtak. Kékes energia kévéktől sistergett az ózon szagú levegő. Eddig voltak az izzó billogok, most jönnek a rabszolga korbácsok, gondolta magában.

Balja teljesen elhalt, érzéketlen fadarab módjára csapkodta az oldalát. Az akció végén lesz pár fejlesztő jellegű javaslata a tervezőjéhez, és kicsit sem lesz diplomatikus vele. A legkevésbé sem. Futott, tüzelt, ám fél kézzel lassú, de még inkább körülményes volt a tárcsere, így az egyik oszlop mögül elé lépő szektást, térddel–könyökkel–pisztolymarkolattal szerelte le. Az ernyedt testet, a többiek felé taszította, majd kihasználva a pillanatnyi szünetet befejezte az újratöltést.

 Harctéri szabály, hogy a mágusokat a legkönnyebben úgy győzheti le az ember, ha nem hagyja őket szóhoz jutni. Úgyszólván nyomás alatt kell tartani őket, hogy ne varázsolhassanak. Kész szerencse, suhant át rajta, hogy ezek a szektások a régi dolgokban hisznek, így a mágia mellett, a  botokat, késeket – elhajolt egy felülről lefelé zúduló kard elől, – no meg kardokkal részesítik előnyben. Kilőtte az utolsó töltényt is, majd kést rántott. Előbb az  egyik álla alá döfött, majd a még álló testen megtámaszkodva mellkason rúgott egy másik támadót.

„Fogyatkoznak?”

– Nem érek rá számolni őket! – csikorogta miközben beletaposott a földre került szektás gégéjébe.

Hasznavehetetlenné vált balját vállból meglendítve, sikeresen fejbevert egy óvatlan támadót, majd tovább perdülve mögé került és a gerince mellé döfött. Aztán megforgatta a pengét a sebben.

– Granrag hmaura! – harsant egy mély, gerinckaristoló hang.

A szektások elhátráltak tőle. Az oltár mellől egy eddig észrevétlen alak emelkedett fel. Más volt, mint a többiek, határozottan más. Kék-aranyból öntött felismerhetetlen állat fejet viselt, jobbjában egy jó méteres ankh-kal.

– Kesrah ankotra Setumon dhercam! – bömbölte fémmaszkja mögül a szektavezér és rámutatott. Az ankh-on vörösen izzott fel egy ékkő. A karattyolásából csak egy szót értett meg, pontosabban csak egy részét. Szet. A vörös ékkő pedig rosszat jelentett. Nagyon rosszat.

– Na, bassza meg! – szakadt fel belőle.

Elemi erő csapódott a mellkasának, hogy aztán egy oszlopnak csapja. Jól hallotta, hogy sok minden, feltehetően túl sok minden törik, hasad, mállik szét odabent. Egy végtelenül hosszúra nyúló pillanatra kiesett a ritmusból.

„Asszonyom! Válaszoljon!”

– Azt a kurva…! – gurgulázta, miközben zöldeskék, higanysűrű folyadék tódult a szájába. Tehát nem csak „mintha” tört volna össze benne minden.

– Rögzítést! – csikorogta miközben kiköpte.

Tudta, hogy nem lesz jó vége. A szektavezér közben megint áthajította a csarnokon. Úgy ért földet, hogy már azt is fájt hallani. Most adta meg magát a gerince? Kipróbálta, még mozgott a jobb keze. Egyedül az.

„Ezredes? Ezredes!”

– Fájok? – nyúlt a ruhája alá.

„Igen asszonyom. A szíve, mint a kolibrié, a pulzusa pedig…

Elnémította magában az operátora hangját. Már nem akart hallani. Nem itt és nem most. Nos, igen, ennek itt a vége. Még akkor sem jutna ki innen, ha nem egy istenverte féregüregen kellene kimásznia, hanem lifttel mehetne. Sóhajtva nézett a közelgő szektásokra. Tetves banda. Ökölnyi robbanószereket rántott elő az egyik zsebéből, melyekre érző kezek vésték thaumaturgikus jelek százait és töltötték meg a megfelelő alkímiai porral.

– Nos hát uraim– búcsúzott el egy „véres” mosollyal –, egy élmény volt!

 

***

A robbanás ereje megmozgatta a negyedet. A templom felett a föld felhorgadt, széthasadt és szétvetette, majd a romokat magával rántva elnyelte a felszíni épületet. A feladathoz kirendelt rendvédelmi erők thaumaturgjai birokra keltek az elszabaduló energiákkal, átformálták, megkötötték, és visszairányították őket a mélybe. A maradék, még így is tekintélyes mennyiségű mágikus energia, akaratuknak megfelelően, egyetlen fényes villanással sült ki a városrész felett. Tudták, hogy ennek mellékhatásaként a kerületben egy darabig nem lesz áram és zavar lesz a kommunikációs rendszerekben, de a Birodalom biztonságát érintő mágikus fenyegetés elhárítása mindig is elsőbbséget élvezett, lakossága pillanatnyi kényelménél.

A formaszállító elektromágneses légpárnáiból kiszökött az energia, ezért a nehéz jármű csikorogva süllyedt a homokba, sok száz méterre a ház után maradt krátertől.  A teherautó sofőrje miután ismét sikertelenül megpróbálta beindítani a hajtóművet, nem vesződött tovább vele, inkább odaugrott a fülkéjét a hátsó szállítótérrel elválasztó vaskos generátorszekrényhez és gyorsan újrarendezte a benne található tekercseket, hogy a vészhelyzetre tartogatott energiának legalább egy része eljusson a kristálykapszulához. Sebesen pörgetve a manuális indítót, fél szemmel azt figyelte, hogy felizzanak-e végre az irányítókonzol fényei.

Rosette hanyatt esett a székével, ahogy a formaszállító földet fogott, s bár végig a vezérlőpultot bámulta, hallotta, ahogy a sofőr megpróbál életet verni a gépekbe.  Az ezredes életjeleit kijelző kristály előbb vörösen villant, majd kialudt. Tekintete egy pillanatra a belül mind jobban elhomályosodó kristályformára siklott, majd leperdült a padlón heverő székről és a rádió után kapott. A formaszállító különleges kialakítása miatt csak egy bizonyos irányban lehetett használni benne a kommunikációs mágiát, és ez a csatorna éppen most némult el. Maradt a technika. A háta mögött, a sofőr még mindig vészhelyzetei generátorral küzdött

– Orvosi egységet kérek a formaegységhez. Ismétlem, életveszély lépett fel, azonnali segítséget kérek! – hadarta a rádióba, háromszor egymás után, majd vételen hagyva a készüléket a kristályformához ugrott. Akárhogy is alakult, ki kell szednie belőle a felettesét. Hol van az orihalkun szerszámkészlet? Ezzel a mágikusan halott helyeken bányászott fémmel meg lehetett törni a legtöbb varázslatot egyben tartó energiahálót, még akkor is, ha az bedöglött. Hol van? Hol? Félig vakon kotorászott a világító kristályok gyenge fényében.

Gyenge kopogást hallott a kapszulából.  Az ezredes asszony, aki magzati pózba gömbölyödve hevert a mind jobban elkásásodó tejfehér folyadékban, bárgyú kisgyerek módjára vigyorogva rá, miközben a levegőt böködte. Rosette előbb elsápadt, majd a szája elé kapta a kezét, hogy elállítsa annak remegését, majd befogva az orrát,  és egy nagyot fújva, egy pillanatra túlnyomást okozzon a saját orrüregében. Szükséges, összpontosítást elősegítő fájdalom volt ez, ami elfojtotta benne a hirtelen kelt pánikot. Mert volt oka rá.

 Tanult erről, látott is már ilyet, persze más volt, ha az ember közvetlen felettesével történik meg, de minden esetben kizárólag csak az azonnali cselekvés számított. Az, hogy a formaszállító volt túl messzire, amikor a dobbantás megtörtént, vagy a mágikus robbanás okozta interferencia játszott közre, esetleg a korábban szerzett sérülések, ez nem számított. Csupán az, hogy az ezredes tudata nem talált vissza a testébe.

– A fenébe is, asszonyom! – nyögött fel elkeseredetten, és végre meglelte a készletet. Megragadta a rúnavésőt és hegyes végét a kristályburkolathoz nyomva először a „nyitás” majd a „törés”, végül a „pusztítás” szimbólumait rótta fel rá. A finoman csiszolt hegyikristály, főként, ha át volt itatva mágiával, borzalmasan kemény volt, de harmadjára engedett az orihalkun erejének. Nekifeszülve a pecsétjeit vesztett fedélnek, a formaszállító padlójára lökte a burkolatot. Könyékig nyúlt a sűrű anyagba és kapszula széléhez húzta felettesét. Hasra fordította, és a hátára rajzolta a „tisztulás” jelét, hogy a szervezete erővel szabaduljon meg a folyadéktól, így szakítva meg a kapcsolatot teljesen a formával. Rettenetes volt látnia, ahogy felettese csodálkozó, már-már gyermeki tekintettel bámulja az alatta terebélyesedő fehér tócsát. Konstantinra és a császárnőre! Mi lesz így vele?

Dörömbölni kezdtek az ajtón, mire egy pillanatra értetlenül kapta a fel a fejét. Mi a fene…? Oh, az orvosi osztag. A helyzet, és a felmerült probléma megoldása annyira lekötötte a figyelmét, hogy kiment a fejéből, hogy ő hívott segítséget.

– A császárnő nevében, kinyitni, vagy én töröm be! – kiabált egy hang odakint ingerülten. – Hát legyen!

Nicos százados, az ezredes szárnysegédje szavának állt, nem várta meg, hogy kinyissa, inkább rájuk törte a formaszállító ajtaját. Rosette-hez, de a legtöbb katonához képest is hatalmas, fekete férfi volt, aki egy pillanat alatt elállta az odakintről betóduló sivatagi fényt, így arca sötétben maradt, mikor meglátta felettesüket, de az operátornő tökéletesen hallotta, ahogy jobb keze ropogva ökölbe szorult. Gyakori szokása volt a századosnak, mikor dühbe gurult. Elsősorban és leggyakrabban az ezredes miatt.

A százados, egy erélyes mozdulattal kiemelte a kapszulából felettesüket és a hátára fektetve kitapintott egy pontot a melle alatt,  aztán két injekciót is beadott neki, végül az oldalára fordította, hogy tovább öklendezhessen.

Nicos, határozott fellépése és az ezredessel való sajátos viszonyának tudata valamiért még ebben a képtelen helyzetben is megnyugtatta Rosette-t. A százados nem félt, ő nem aggódott, egyszerűen csak dühös volt és cselekedett. Mint mindig, mikor felettesüket valami baj érte. Ő volt biztos pont, rendíthetetlen bástya, melyre gyenge pillanataiban támaszkodhatott, ahogy az ezredes olykor utalt rá. Vártak egy percig, mire felettesük teste vadul rángatózni kezdett, és kiadta magából a maradékot, végü pedig nyögve felkönyökölt a fehér anyagban.

– Nem csinálnám meg még egyszer. Nem itt és nem most, az hétszentség. Hatszákilencven méter a formától a testig. Vesszek meg, ha ez nem új rekord – nevetett keserűen.

– Elég kétes értékű, ha közben belehal – segített neki felülni Rosette.

– Akkor nem lenne rekord, zászlós. Segítsen talpra, Nicos!

A százados látszólag  segítőkészen elfogadta felettesük felényújtott kezét, ám ahelyett, hogy felhúzta volna visszanyomta a padlóra.

– Inkább maradjon ülve, asszonyom, amíg elvégezzük a vizsgálatot! – közölte rimmáron rideg, színtelen hangon és elkezdett kipakolni táskájából.

– Jól vagyok Nicos… - próbált ellenkezni az ezredes.

– Engedelmével, ezt én döntöm el. Hozzanak ide egy státuszelemezőt! – kiáltott a kintieknek a százados. – A sávjaimban fogadok, hogy örömmel fog eldicsekedni vele odabent, milyen nagyszerű mulatság áthágva minden biztonsági előírást a világvégéről dobbantani a formából vissza a testébe. Nem kívánok tiszteletlen lenni asszonyom, de bassza meg! Amíg én viselek gondot az ön egészségére, ne csináljon még egyszer ilyet!

– Rendben, százados – pillantott fel rá törődötten az ezredes – most viszont, hogy kipanaszkodta magát, hagyjon békén!

– Elnézést, azt nem tehetem.

Tűt nyomott a nő vállába, mire az a karjába hanyatlott.

– Sohasem fogok feljebb jutni a ranglétrán. Folyton átugranak majd, mondván erőszakot alkalmazok a felettesemmel szemben – sóhajtott tettetett keserűséggel a százados. – Hogy megmentem az életét, vagy éppen az ép eszét, az sehová sem kerül be. Na, szedjük össze. Zászlós, kezdje meg a letöltést, a kristályokból, hátha maradt bennük valami használható a dobbantás után!