A khor 4. fejezet 5.rész

 ***

A kapu mögött nem találtak semmit, amivel elbarikádozhatták volna, így tovább rohantak, befelé a lassan sötétbe boruló épületbe. A belső udvar hatalmas volt, de egyetlen zárható ajtó sem nyílt róla. Fenébe vele! Az inkvizítor hirtelen balra fordult és átrohant az árkádok között.

– Fényt láttam! Talán a nővér.

A hátuk mögött torz hangon gyerekek kacagtak. Gyerekek? Morriganra még hogy gyerekek! Pedig valaha azok voltak. Kallómiában szenvedő apróságok, azért viseltek piros csuklyát, fehér szegéllyel. A hagyomány szerint elűzte a rontást, mely a kallómiát hozta. Ha elég bolond lett volna megérinteni az egyiküket, érezte volna milyen forróak, annak ellenére, hogy évszázadok óta eltávozott belőlük az élet melege.

– Várjatok! – hallotta a kapu felől. – Apa, anya! Várjatok!

„Állj meg és vess véget neki” – hallotta újra Carmogor hangját. „Tedd, amihez értesz és hozd el számukra a megnyugvást. Az átok elmúlik róluk, ha a kezed által, az óistenek akaratából pusztulnak el, ezt jól tudod. Hiszen Úr vagy az istenekre!”

– Óhitű – kiáltott rá az inkvizítor – Erre!

Tovább rohant. A folyosó végi terem padlóján holtak hevertek, egyenruhás katonák és inkvizítorok. A nővér mellettük térdelt és imádkozott. Középen három ember magas lázlidérc szobor. Ezért tudnak hát bejutni a szentélybe a kis szörnyetegek, mert a város egykori lakói gondoskodtak róla.

– Bassza meg! – köpött ki keserűen.

Balja ujjai a bőrtokra siklottak.

– Anyu! Apu! – sivalkodtak a vörös csuklyás apró rémségek.

A lelke mélyén várakozó szörnyetegnek felkacagott „Ó igen, a gyerekek. A sok gyerek, akik a te gyávaságod miatt nem születtek meg, mert önző és kicsinyes voltál. Magadra gondoltál akkor, mit sem törődve az asszonyokkal, aki éltek, megöregedtek és egyedül haltak meg. Egyedül, mert te nem akartál gyereket. Akkor? Mit törődsz most velük? Szörnyeteg vagy, és egy szörnyeteg nem védi meg a gyerekeket. Megöli őket, ha kell!”

– Ne hagyjatok itt, apu!

Aranykék tűzgömb szállt a homályba, megvilágítva a feléjük özönlő élőholt gyereksereget. Az inkvizítor időközben talpra rántotta a nővért, és egy ajtó felé tartott vele. Valóban nagyon kemény lehet a feje, ha nem hallja meg ezt az angyalhangú könyörgést.

– Jön, vagy marad? – kiáltott vissza rá az ajtóból.

 Balja elengedte a bőrtokot. Ment.

A helység apró szoba volt, talán papi cella lehetett egykoron, egyetlen kicsi ablakkal. A korhadt ágyat és a szekrényt az ajtó elé tolták, majd az inkvizítor teljes súlyával neki feszült. Lábak százainak hangja hallatszott odakintről, ahogy közelítettek, majd megálltak a túloldalon. A könyörgés elhalkult, de nem maradt abba.

– Mire várnak? – suttogta az inkvizítor.

Megrázta a fejét, hogy legalább egy kicsit kitisztuljon a zsongító gyerekhangoktól.

– Ezeknek nem szokása az erőszak – lépett el az ajtótól és leült a fal mellé.  – Nem fognak betörni.

– Ha így van, mi végzett az embereinkkel? Nem láttam rajtuk sebeket, csak fekete foltokat. Bergamonra, hogy ezek végeztek velük, de ha nem tudnak betörni egy ajtót hogyan jutottak be? A kapu zárva volt, valószínű, hogy az ablakokat is elbarikádozták. Hogyan?

– Valaki biztos kinyitotta az egyik ablakot, talán egy nővér, aztán mire észbe kaptak már százával nyüzsögtek idebent. A nőkre sokkal erősebben hat a hangjuk, mint a férfiakra – dörzsölte meg a tarkóját és pipát húzott elő. A lelkében vonyító szörnyeteg pillanatnyilag elhallgatott, de tudta, hogy most, már egyre gyakrabban ébredt majd fel, ha kedvére való dolgot talált, és nem fog egyhamar újra békét hagyni neki. – Igaz, nővér?

 ***

Theresa a földön ült és maga elé bámult. Egészen addig, míg feljebbvalója talpra nem rángatta ima közben, meg sem hallotta őket, miként a belőlük áradó sóvárgást sem érezte, hogy valaki segítsen rajtuk, hiszen ők csak gyámoltalan gyerekek. Fájdalom hasított belé, ott ahol az önkezével ejtett seb volt. Szerencsétlen gyerekek, akikkel kegyetlenül bántak.

– Azt akarják, tudni, hogy mi a nevük, hogy mondjam meg, hogyan hívják őket! – suttogta kétségbeesetten. –  Mennyien vannak, oh Bergamon! – temette az arcát a kezébe.

– Nos, a válasz ezek szerint, igen – gyújtotta meg a pipáját az óhitű. – Nevet akarnak, ami minden gyereknek megadatott, csak nekik nem és egy szerető szívet, aki értük dobog, se mert ezt megtagadták tőlük az istenek átkot mondtak a városra, mert ezzel őket és törvényeiket sértették meg.

Odakintről lassú és halk énekszó hallatszott.

– Altató dal, amit nekik sohasem énekeltek. Üljön le! – intett az inkvizítornak. – Itt leszünk reggelig.

– Én azt addig nem fogom bírni – nyögte Theresa – Nem akarnak elhallgatni!

– Nővér, vegyen erőt magán! – utasította az inkvizítor, de a nő ezúttal nem tudott engedelmeskedni. Kezét a fülre tapasztva zokogni kezdett.

Nem kárhoztatta érte. Mikor egy átokban Morrigannak is része volt, az mindig elemi erővel hatott az emberek lelkére, kérlelhetetlenül fúrva magát a bőrük alá, egészen addig, míg célt nem ért. 

– Ha van, bármi fogalma arról mit csináljunk velük, akkor hallgatom! – fordult az inkvizítor, felé.

 Látta a szemében az indulatot, hát, ha lassan is, de végül hozzá is eljutott az apróságok dala. A dühös, türelmetlen apát látta benne, akivé lehetett volna, ha születnek gyerekei. Az apát, aki derékszíjjal verte volna el őket, ha engedetlenek, ezért is fogott rajta nehezebben a könyörgő dal.

– Vannak nagyon rossz évek, amikor a kallómia egyenesen halálos tud lenni. Nedves, meleg évek, amikor minden második lázas gyerek belehal. Ez, egy akkora városban száz és száz gyereket jelent és megannyi kétségbeesett anyát és apát. Itt is ez történhetett és nem is egyszer, hanem sok, egymást követő évben. Képzeljenek el a várost, melyből lassan eltűnnek a gyerekek. Milyen csöndes, milyen elveszett.

Mélyet szívott a torokkaparó dohányból. Szüksége volt rá, hogy folytatni tudja.

 – Az óistenek olykor kegyetlenek az emberrel, hiszen nem szeretik, sőt néhány egyenesen utálja a fajtánkat. A sok éven át tomboló kallómia maga is egyfajta átok, olyan, amit bármilyen nehéz is, el kell fogadni. Rossz helyen áll a város, ennyi az egész. El kell temetni a gyermekeket és elhagyni, ilyen egyszerű és egyben kegyetlen is. Itt nem így tettek. Nevezzük akár ostobaságnak, akár dacnak, de nem törődtek bele. Addig faggatták az óistenek papjait, amíg azok ki nem találták, hogy a kallómiát terjesztő lázlidérceket be lehet csapni. Ők az élők melegén élősködnek, ők maguk a láz, hát adjunk nekik valamit, amivel jól belakhatnak.

– A gyerekeket – morogta az inkvizítor.

– Őket. Más valaki gyerekeit természeten. Biztos vagyok benne, hogy Eshuronból, és a környező városokból sok gyerek tűnt el annak idején. A szobrok jelölhetik azokat a házakat, ahová zárták őket, így a lázlidércek rajtuk élősködtek, nem a torkvestoriakon. A baj csak az – szívott nagyot a pipából – hogy a lidércek olyanok, mint a rovarok, melyekhez hasonlítják őket és mikor elmúlik a nyár, a vérszívók elpusztulnak, a lidércek pedig visszatérnek az iszapba aludni. Hosszú és nagyon rossz „nyár” volt ez az ittenieknek, de egyszer csak véget érhetett volna, így viszont a lidérceknek mindig bőséges volt az élelem. Ki tudja meddig tartott, egy vagy két emberöltőig is akár, amilyen gyorsasággal az isteneink cselekszenek.  Az igazi tragédia az volt, hogy ha egy gyerek egyszer elkapta az kallómiát és túlélte, többé nem betegedett meg tőle, így haszontalanná vált az itteniek számára. A képzelőerejükre bízom, hogy mi lett velük. Az évek pedig teltek. Fogadni mernék, hogy valamelyik eltorzult elméjű városatyában végül felmerült az ötlet, hogy az elrabolt gyerekek utódai jó szolgálatot tehetnek nekik. Névnélküli, emberszámba sem vett szerencsétlenek lettek, áldozatok az eltorzult szertartások során, míg az egész elborzasztó ötletből szépen lassan szokás vált, a mindennapok része, s mikor pedig valami eléggé természetes lesz, már fel sem tűnik annak igazi mivolta. Így lett lidércodú a gyermekóvó istenek eme templomából is, hiszen a bába is világra tudja segíteni az újszülöttet, de csak a lázlidérc kímélheti meg a kallómiától. Nem tudom mire figyeltek fel az óistenek. A sok halálukban névtelenül bolyongó lélekre, a bemocskolt templomra, vagy egy szerencsétlen gyermek könyörgésére, mielőtt eljött volna az az éjszaka és mindegy is. Azon az éjjelen, amikor magasan jártak és fényesen ragyogtak a holdak, Maeve és Morrigan együtt jöttek a városba. Szinte hallom, ahogy a föld felsír a lépéseik nyomán, és látom, miként szólítják mindketten a névtelen lelkeket, ahogy a város összes gyermeke egyszerre sír fel és hallgat el egy végtelenül hosszú pillanattal később, mindörökre.  Ezer és ezer gyermek lelke száll az égbe, hogy a testük otthont adjon az elveszetteknek, a névteleneknek, a sohasem szeretetteknek. Torkvestor anyáit és apáit, a saját szülötteik pusztították el egyetlen éjjel alatt, a világ pedig dermedten nézte, ahogy a megteszik. Lemerném fogadni, hogy azon az éjjelen vöröslött mindkét hold.

 Kiverte a hamut a pipából.

– Így történt? – kérdezte elkínzott hangon Theresa, de látta, hogy számára valójában mindegy, így történt–e. Szenvedett a gyermekek hangjától, és a megváltoztathatatlan dolgok esetében, mint most ez, a hogyan és miért lényegtelenné válik.

– Talán – vont vállat. – Azt tudom, hogy az élőholtak nem tudnak beszélni, nincs nekik mivel, csak a kintiekhez hasonló átoktól életre kelt szerencsétlenek képesek rá. Talán nem így történt, de mindazt, amit láttam, a sebek, a lázlidércek, a könyörgésük, és amit a többi átokkal sújtott városról tudok, engem erre enged következtetni.

– Meghallgattam a mesét – lépet az ablakhoz az inkvizítor – de mi sül ki ebből? – vette szemügyre a szűk nyílást. – Ülünk és várunk, amíg elmennek?

– Ez volna a legbékésebb – sóhajtott nagyot. – Az isteni átok élteti őket, hiába is gyújtanánk fel, vagy szabdalnánk szét az összest, még ha képesek is volnánk rá, akkor sem történne semmi. Egy éjszakára eltűnnének, de holnap ilyenkor újra a várost járnák. Ha Bergamon maga sújtana le a városra minden tüzével, az sem szabna gátat nekik, akkor a lelkeik kóborolnának tovább a lápon.

– Kecsegetető – telepedett le a fal mellé az inkvizítor.

***

Theresa aludt és álmában Mantenia vöröslő dombjain sétált. Meleg, ősz eleji szél fújt, bele–belekapva a sötétbarna hajába. Ő sohasem növesztette meg ennyire, de az anyja és minden manteniai férjes asszony így hordta.  Furcsán jóleső érzés volt az ujjai közé fogni és végigsimítani rajta. Furcsa, ismeretlen érzés.

A távolból az aquianai székesegyház hét harangját hallotta. Gyerekként, jóval azelőtt, hogy katonanővér lett, szerette volna, ha a szüleihez hasonlóan ő is ott esküdhetne majd. Hiába nem voltak nemesek, az apja családja nagyon tehetős volt, így engedték nekik, hogy a rangosak templomában, Bergamon vikáriusa előtt mondják el az esküjüket. Az anyja mikor oda vitte misére, minden alkalommal megmutatta neki melyik oltár előtt térdeltek.

Apró lábak suhogtatták a domboldalt borító vörös füvet. Megfordult és egy kisfiút látott felé futni. Hat lehetett, vagy annyi se és kezeit óvatosan összezárva maga előtt igyekezett hozzá. Mezítláb volt, és Theresát aggodalom töltötte le, hogy felsérti a lábát, az éles fűvel.  Leguggolt és a karját nyújtotta a kicsinek.

– Na, mit találtál? – kérdezte kedvesen.

– Békát! – kurjantotta fiúcska és Theresa szeme elé emelte a kezeit majd szétnyitotta, hogy megnézhesse magának a kis állatot. Vörös, lápi béka volt, hangos, de ártalmatlan jószág, ő is sokszor kergette őket gyerekkorában.

– Megtarthatom? – nézett rá a gyerek, könyörgő szemekkel.

– Mit kezdenél vele? A békák a tóban laknak, te pedig egy házban. Biztos nem érezné túl jól magát távol a többi békától. Neked is hiányoznak a pajtásaid, ha nem látod őket minden nap, ugye?

– Ó! – vágott csalódott arcot a kisfiú. – Én játszanék vele, mindennap, ígérem, hogy ne legyen egyedül! Akkor megtarthatom?

– Megígérem, hogy eljöhetsz hozzá, amikor csak akarsz, de neki a tóban van az otthona. Te is szeretsz minden este haza menni, és a saját ágyadban aludni a móka után. Szerintem ő is így van vele.

Látta az arcán, hogy ne ilyen válaszra számított, de egy béka nem volt éppen tökéletes gyerekjáték. Ha nagyobb lesz, kaphat egy kiskutyát.

– Gyere – fogta kézen és elindult vele a tavacska irányába.

A parton még három gyerek játszadozott, vizet fröcsköltek egymásra, vagy nádbuzogánnyal kergették a másikat. A dajkája, Deana ült mellettük és feléjük intett, amikor meglátta őket. Öregebb volt, mint emlékezett rá.

– Látom az úrfi megmutatta, amit talált – mosolygott.

– Igen – felelte és az ő arcára is kiült a mosoly.

Az egyik gyerek vörös hajú kislány volt, olyan négy éves forma, rá hasonlított ennyi idősen. Virágok voltak a hajában, és vidáman nevetett.

A tóhoz vezette a fiát és mellette maradt, amíg az nagyon óvatosan visszaeresztette a békát a vízbe, majd szomorúan integetett utána, aztán engedte, hogy visszaszaladjon a többiekhez. Letelepedett dajkája mellé. Bergamonra, de szépek ezek négyen!

– Szépek? – hallott egy hangot a háta mögül. – Mi a nevük?

A vörösbe boruló ég előtt, haragos rőt fellegeket kergetett a hirtelen feltámadó szél. A hang irányába fordult. Megviselt, de mégis tökéletes vonalú ezüsttel futtatott fekete páncélos férfi tartott felé, a feltámadó szél bele–belekapott a vértezetre erősített szavakkal telerótt sárga és bíbor szalagokba.

– Megkérdezem ismét – szólalt meg azon a hangon a páncélos, amint az óhitű, ott, akkor bányában. A hangon, ami nem egy emberhez tartozott. – Mi a nevük?

Visszapillantott gyerekek felé. Előtte álltak mind a négyen, arcukat vörös csuklya takarta. A tóból mintha szúnyogzümmögést hallott volna. Bergamon!

– Nem tudod, ugye? – lépett el mellette a páncélos – Nem adtál nevet azoknak, akik nincsenek is…

 ***

Valaki talpra rántotta. Sebes balkéz nyúlt előre mellette és fáklyát tartott a közeledő rémségek felé. Az óhitű! A fáklya fénye egy számára ismeretlen kicsi, gyermekarcokkal gazdagon díszített falú helységet világított meg. Négy, emberarcú istenség szobra fogta körbe a szobát, középen egy alacsony márványkáddal.

– Hol…

– Nagyon… – ütött balra a fáklyájával a férfi –… nagyon… – rúgott bele valamibe –… nagyon rossz helyen. Vissza! – kiáltott rá a közeledő rémekre.

– Hogyan? – kérdezte még mindig kábán Theresa.

Válasz helyett a másik megragadta és a kád felé vonszolta. Arannyal futtatott fehér sálszerűség hevert benne.

– Én is ezt kérdezem. Arra ébredek, hogy nincs ott, az ajtó nyitva, dögök sehol! – kapta fel a sálat és elkezdte a kezükre tekerni.

– Mit művel? – pillantott rá értetlenül.

– Az egyetlen istenekverte dolgot, ami eszembe jut.

 Hallotta a hangján mennyire rémült. Bergamonra, mit tett? Az óhitű elhajította a fáklyát és letérdelt s mivel össze voltak kötve, kénytelen volt vele térdelni. Az apró szörnyetegek lassan köréjük gyűltek, majd megálltak. A férfi előrenyújtotta mindkettőjük összekötött kezét, szemét lehunyva vette egy nagy levegőt és belefogott.

– Én… Kargyroth Mogoron Mahalnak, Morrigan keze ezen a világon… a bocsánatotokat kérem! – mondta ki nehezen. – Anderi, Myca, Ynka, Zara, Maravid, mert nem szerettelek, nem öleltelek, hogy nem védtelek meg. Nem voltam büszke apa. Megannyi gyávaságáért kérem a megbocsátásotokat! Dis, Hala, Floris, Gunhir! Fiaim és lányaim, ki sohasem születettek meg. Senki se viseli a nevemet, nem hozzá rá többé se jót se rosszat. Legyetek hát gyermekeim és fogadjatok el apátokként!

 Theresa érezte, ahogy a kezükre tekert fehér anyag átmelegedik. Már tudta mi ez, mert ők bergamoniták is ismertek ehhez hasonlót, ebbe tekerték a papok először az újszülöttet, ebben adtak nevet neki. A gyermekóvó istenek szentséget megóvta az anyagot ennyi éven át, talán pont ezért a percért. Azért, hogy jöjjön valaki, aki magához öleli ezeket az elveszetteket. Én lennék az, uram? Én, a gyerekgyilkos?

 A vörös csuklyás apróságok kikerekedett szemekkel figyelték őket. Látta rajtuk, mire várnak. A férfi, aki sohasem volt apa meg tette, amit kellett, most hát rajta volt a sor.

– Mondd, amit érzel – pillantott rá. Nem sürgette, nem is kérte, csupán bátorította.

Bergamon, segíts, könyörgött.

– Nem adtam neked nevet – suttogta. – Nem akartam, hogy a világra gyere, azok után, ahogy fogantál, nem mertem akarni. Te nem tehettél semmiről, se az apád bűneiről, se az én gyengeségemről. Nem tudom, lány, vagy fiú lettél volna, de remélem, ha egy napon Bergamon elé kell állnom, ott leszel a jobbján és a bocsánatodat kérhetem. Legyen a neved Rhú, ha a lányom lettél volna, és Ocra, ha a fiam. Kérem, a Fények Urát engedje, hogy ha csak egyszer is, de magamhoz öleljelek és elmondhassam neked, hogy több szeretett érdemeltél volna, mint amit kaptál, hogy jogod lett volna élni, mert ártatlannak születtél volna, mint minden gyerek.

A körülöttük álló gyerekrémekre emelte a tekintetét.

– Viseljétek gyermekem nevét, és ha a sors engedi, a szóljatok értem pár jó szót előtte, én pedig úgy magamhoz ölellek benneteket, ahogy őt kellett volna. Bocsássatok meg azért, mert eddig nem tettem.

A khor 4. fejezet 4. rész

 

***

Az ódon, palotának is beillő épület ablakából kilógó taraband már az utca végéről is szemet szúrt neki. Vörös volt és fekete, a Rend déli ágának színei. A kapu zárva volt, de több karmolás nyomot is talált a vén fán. A homlokzaton a négy, gyermekóvó isten jelképeit vette észre. Tehát nem palota, hanem szentély, vagy inkább ispotály. A gyermekóvó istenek szolgálói nagy tiszteletben álltak az óhitűek között, mivel uraik és úrnőik óvták a születendő gyermekeket, ők pedig a világra segítették őket. Az óhit azon hatalmasságai közé tartoztak, melyek fajtájuk többségétől eltérően, ha nem is kedvelte, de mindenképpen szánta az embernemet. Ha volt hely ebben az elátkozott városban, amely védelmet nyújthatott még egy bergamonitának is, akkor ez az volt.

 Próbát tett még egyszer a kapuval, de az továbbra sem engedett. Viszont az a ruha nem véletlenül került oda. Szemügyre vette a homlokzatot és némi keresgélés után talált olyan pontot, ahová a lova nyergében állva fel tudta húzni magát. Imát mormolt Bergamonnak, hogy ne egy csapdába sétáljon éppen bele, majd felkapaszkodott a párkányra, aztán szegélyről szegélyre araszolva haladt felfelé. A taraband szintjére nem tudott feljutni, de szerencsére, erre nem is volt szüksége. A bejárat feletti cseréptetőn keresztben széles párkány futott végig, mögötte mélyen a falban ülő, feltehetően befelé nyíló ablaktáblákkal. Végigsétált a gerincen kitámasztva magát, megpróbálta belökni az egyiket. Billentés, majd koppanást hallott, ahogy a táblát benyomta, és az visszacsapódott a helyére. Megismételte a mozdulatot, ugyanaz történt megint. Nem csupán bezárták, hanem el is torlaszolták, hogy zárva tartsák. Zárt kapu, zárt ablakok, de egy jól látható jel egy ablakban. Azt akarták, hogy valaki megtudja, hogy itt vannak, miközben minden más kívül tartottak. A párkány végéhez oldalazott, a lehető legtávolabb ez előbbi ablaktáblától és hallgatódzni kezdett. Semmi zaj odabentről. Az épület elég nagy volt ahhoz, hogy nem feltétlenül hallották meg az előbbi próbálkozását, és bár az ablakok jó behatolási pontok voltak, mégis elbarikádozták őket, és semmi értelme sem volt olyan csapdát állítani, amibe a zsákmány nem tud könnyen belesétálni Merthogy a szentély eddig nem adta könnyen magát az biztos.

 Ismét ablakot váltott és tőrét a táblák közé nyomva próbát tett a zárral, hogy kiderüljön reteszes, vagy kallantyús. Bergamonra, persze, hogy retesz, mérgelődött magában, majd tőreit a kövek közé ékelve beléjük kapaszkodott majd páros lábbal, teljes erőből, kétszer is belerúgott a táblákba és végre odabent volt az épületben.

Az ablak mögé halmozott tárgyak nagy robajjal dőltek a padlóra. Átvetette magát a romokon, hogy takarásban legyen és meglapult az egyik feldőlt szekrény mögött. Magában harmincig számolt, és közben hallgatózott. Semmi, pedig most már akkora zajjal volt, hogy az épület túl végében is meghallották volna. A folyosóról ahová bejutott több ajtó is nyílt, jobbra egy lefelé, balra egy felfelé vezető lépcsővel a végén. Minden ablak elé bútorokat halmoztak, a még néhány ajtót is leemeltek a pántjaikról, és azokat is az ablaktábláknak döntötték. Nagyon nem akarhatták, hogy valami bejusson az ablakokon. Akkor viszont, tekintve, hogy ő bejutott egyáltalán nem végeztek jó munkát. Ha ő is be tudta zúzni az ablak mögött emelt barikádot, egy nálánál nehezebb férfinek nem sok gondja lehetett vele és elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Rend emberei, még a legnagyobb sietség közepette is ilyen hanyag munkát végezzenek, főleg nem, ilyen sok bútorral. Akkor viszont, kisebb és könnyebb dolog elől zárták el az ablakokat.

A falhoz lapulva elindult a folyosó mentén. Hamarosan egy félig zárt körfolyosóra jutott, mely, egy egykor nyilván gondosan ápolt belső kertet futott körbe. Bizarr módon, ellentétben a város többi, kopár részével, ahol a fákat és más növényeket is elemésztette a várost sújtó átok, itt elvadult lugast talált, az ágak végigkúsztak a falak mentén, néhol embermagas rózsabokrokat látott a körfolyosót borostyán futotta körbe. Talán a szentély ereje óvta meg az kertet. A kert nem volt nyitott, ismeretlen, durván megmunkált, részben áttetsző, sárgás anyagból formált, elnagyolt hatszögekből álló kupolát emeltek felé, mely Theresát a lépes mézre emlékeztette. A körfolyosóból nyíló átjárók egyikében egy elhagyott pajzsot vett észre a földön. Szíjai elszakadtak, de a fémet fekete anyag szennyezte, mely jókora foltban fedte az tüskékkel kivert ököl címert. A folyosó falát több tucat penge okozta karcolás nyom borította, feltehetően valaki vadul vagdalkozhatott odabent, de nem talált el semmit. A vágások vonalán túl már homály borult az ablaktalan folyosóra, a növények pedig letakarták a kupolán még átszűrődő kevés fényt is. A levegő lassan meghűlt körülötte, libabőrős lett, tagjai elmerevedtek, és mintha valami figyelte volna őt abból a homályból. Valami, ami vén volt, idegen és éhes, olyasmi, amit az óhitű szemében is látott időnként, ám most ez a megfoghatatlan rosszakarat, rá, az élőre éhezett.

Fél térdre ereszkedett az átjáró előtt és fohászt mondott.

– Fénynek Ura, kérlek, ne hagyd, hogy lelkem és testem a sötétségbe vesszen, árasszal el kegyelmeddel és fényeddel, ahogy a világgal tetted egykoron. Én pedig fényedtől övezve sújtok le minden tévelygőre és bűnösre, nem a magam, hanem a te dicsőségedre!

Forróság járta át, fohászát követően, ahogy testét megtöltötte az isteni erő, bizonytalansága megszűnt, izmai megfeszültek Gyakorlott mozdulattal megcsavarta a buzogányt és fellobbantotta benne a Szelíd Tűz, erőtlen, de fényes mása Bergamon aranykék lángjainak. Elindult.

Sokára akadt rá az első testre. A hátán feküdt, kicsavarodott tagokkal, arcán rémület görcsbe dermedt, torz maszkjával, bőrét pedig sokhelyütt kicsi, féltenyérnyi fekete foltok borították, amelyek körül megkeményedett és kiszikkadt a bőr. A kardja mellette hevert, ökölbeszorult ujjai között megfakult, valaha talán élénkpiros ruhafoszlányokat talált. A testen nem talált vágásnyomot, vagy más sebet, a foltokon kívül, de a kardon száradt rozsdabarna vér sötétlett.

Pár lépésnyire tőle még ketten hevertek, ugyanolyan görcsös pózban. Se vágás, se karmolás, csak a fekete foltok. Rontás, vagy átok lehetett, de miféle? A folyosón tovább lépdelve újabb és újabb testeket talált, összesen tízet, végül félkör alakú átjáróhoz ért, amely mögötti homályból a Szelíd Tűz fényében tágas és igen magas terem körvonalai sejlettek fel. Magasra emelt buzogánya lángjai egy előtte magasodó sokkarú alakra vetültek, talán a szentély isteneinek közös szobra.

– Segíts nekem, Kicsi Fény! – súgta a buzogánynak, és meglóbálta.

Apró lánggömb szakadt el a fegyvertől és repült fel magasra, jobban megvilágítva az aprólékos gonddal kimunkált groteszk inda és rovardomborművekkel teli falú teremt, majd ahogy alá hullott, fénye teljes valójában mutatta meg a szobrot és annak bronzteste torztükör módjára verte vissza a fényét. Bergamon irgalmazz, nem a gyermekóvó istenek közös szobra volt!

Hatalmas lény magasodott a teremben, rovarszerű kezeiben bronz csecsemőket és kisgyermekeket tartva. Lábai előtt pedig, körben, a terem kövén, emberek hevertek. Inkvizítorok, embervadászok egytől egyig, bőrükön a fekete foltokkal. Ott volt, mind, akit nem talált a folyosóban, a kaschát üldöző összes testvére.

– Bergamon légy irgalmas hozzájuk! – suttogta és térdre ereszkedve imádkozni kezdett a holtakért.

 

***

A nap lassan eltűnt a városfalak mögött, mire megtalálták nővér lovát. aki bizonyára eltévedt a városban, mert a szentély, ami előtt a ló várakozott, egy félreeső téren állt, a főbb utaktól távol. Az inkvizítor felmutatott a kapu feletti egyik ablakból kilógó tarabandra.

– Az a miénk, nyilván jelezni akarták vele, hogy itt vannak, vagy voltak – léptetett el lovával a szentélykapu előtt.

– Okos – hallotta a háta mögött az óhitűt.

Több volt ez annál. Mikor felnézett a bejáratra, Rov, Rod, Rovina és Rodicsak négyesét, a gyermekóvó istenek szobrait látta rajta. Szentélyük azon kevés hely egyike lehetett ebben az elátkozott városban, ahol még ők bergamoniták is meghúzhatták magukat. Kiváló választás, ha az embernek menedékre van szüksége. De mi elől kerestek menedéket? Nyomát sem lelték harcnak az utcákon, így aligha csaptak össze a kascha embereivel és nem azok túlereje kényszeríttetett őket oda, ha pedig szálláshely volt, ahhoz túl jól ismerte a csapatot vezető inkvizítort, hogy az hagyta volna magát csakúgy meglepni még itt is, akkor sem, ha a kascha használja ellenük a hatalmát. Nem éjszakai szálláshely volt hát és nem is hevenyészett erődítmény, hanem rejtekhely.

– A nővér nyilván felmászott a falon a tetőre, onnan jutott be, mert a kaput zárva találta – mérte végig a falakat – de én inkább azt választanám. Nem szívesen hagynám kint a lovakat.

Hátrafordulva a nyeregben, visszapillantott az óhitűre.

 Ahogy az alkonyi fény lassan vörösre festette az utakat és a házfalakat, az árnyak nyúli kezdtek, de nem kelet felé. Feléjük. Az óhitű azt mondta, az átok éjjel fogant, s most, hogy a nap fénye egyre csökkent, lassan ismét eljött az ő ideje. Bármi is hagyta azokat a foltokat a halottakon hamarosan felébred és előmerészkedik nappali rejtekéből. Talán éppen itt érte társaikat is az alkony.

Volt még valami, még egy árnyék, amit az óhitű vetett a földre. Hatalmasra nőtt, de ez volt az egyetlen, ami továbbra is keletnek nyújtózott.

– Biztonságos? – kérdezte fennhangon a másik férfitől.

– Nem – csóválta a fejét az –, de a gyermekóvók Kupalának, a Nyár Úrnőjének fiai és lányai, a kascha sohasem vinné a halált a falak közé. A ti embereitek viszont elrejtőzhettek itt, mert nem engedhette volna, hogy Jasha pribékjei vért ontsanak, egy, az életnek szentelt helyen. Felmászunk? – kérdezett vissza.

– Már túl sötét van hozzá. Próbát teszünk a kapuval, vagy keresnünk kell egy mellékajtót – rázta a fejét az inkvizítor, majd visszaugratott a kapuhoz és leszállva a nyeregből mindkét tenyerét a kapuszárnyaknak támasztva megpróbálta belökni azokat, de meg sem moccantak.

– Akkor hát legyen így! – mordult fel. – Betörhetném, de ha ezek a falak valóban megóvnak minket, ahogy társainkat is megóvták, akkor ez egyszer nem teszek kárt bennük – simított végig a fán. – Keressünk egy másik ajtót!

 

 ***

Az óhitű eltöprengett rajta, hogy vajon az inkvizítor eddig csupán jól titkolta, hogy képes az ilyesfajta, már–már eretnek józanságra, vagy a város hatalma benne is éppen úgy félelmet ébresztett, mint benne, és inkább biztonságban akarta tudni magukat.

 Mivel a szolgakapu is a főkapuból nyílt, reménytelennek látszott, hogy azon jussanak be, viszont ez nem egy templomerőd volt, hanem inkább ispotály. Kellett legyen több kisebb bejáratnak is, valahol az épület hátsó és oldalsó traktusán. A szentély előtt álló elpusztult park fáinak, fekete csonkjai recsegve mozdultak meg mögöttük. Ezúttal már nem lopva, szívdobbanásnyi időre, hanem hosszan, céltudatos módon. A halott ágak megvetemedtek, felfelé hajoltak, sőt nőttek is, oldalra, majd a mind jobban sötétedő ég felé. Ahogy az utolsó napsugár még átsütött rajtuk, még jól látta a belőlük kialakuló, bonyolult formát. Kötés volt, isteni kinyilatkoztatás a hétszer hét nemzedéken át tartó büntetésről, valamiért, amit a városlakók elkövettek.

Gyereksírást hallottak a házak közül. A tér túlsó oldalán apró alakok bukkantak fel, előbb egyesével, majd kis csoportokban.  A kevés napfényben azt nem tudta kivenni, hogy hányan lehetnek, de azonnal szemet szúrtak neki, a fehér szegélyes vörös csuklyák. Pont, mint az emlékben, amit a város rászabadított.  Lázlidérc szobrok, vörös csuklyák gyerekeken, egy elátkozott város… óóó Morrigan, hogy basznád meg!

– Ha van mivel betörni a szolgakaput, veselkedjünk neki. Most! – ugrott le a nyeregből.

Az inkvizítor is látta a gyerekeket, hát nem kérdezett. Leakasztotta a nyergéből a nehéz csatabuzogányt és a kapu elé lépett.

– Kegyelmedben bízva cselekszem Fények Ura, nem dühöm vezet! – kiáltotta és háromszor megpörgette a feje felett a fegyvert. Az aranykék lángok fellobbantak a fejben mely, így, mint Bergamon égi ökle csapódott a fának. A kapu megreccsent, de nem engedett. Ő miközben azon volt, hogy minél gyorsabban elkergesse a lovaikat, félszemmel a tér túloldalát figyelte.

Morrigan tudta, hogy ez lesz és azt akarta, hogy ide jussanak, mert még mindig leckéztetni, emlékeztetni vágyta, hogy tegye végre azt, amihez a legjobban ért s, hogy fogadja el végre milyen esetlen és gyenge nélküle. Váljon újra azzá, ami Vertassen előtt volt. Mert neki nem kellett Kargyroth, ő Carmogort akarta visszakapni és lehet, hogy kénytelen lesz engedni az akaratának. Leakasztotta a vörös bőrtokot a nyeregről.

A harmadik csapásra a kapu végre engedett. Az inkvizítor a fejével a benti homály felé intett, majd egy újabb széles mozdulatot téve a buzogányával a tér felé küldte az aranykék tüzet.

– Ez majd lelassítja őket.

Az óhitű tudta, hogy nem.