Adamante notare

 

***

A Könnyek Kapuját rejtő hegység öreg volt, kopott és sivár. Az évezredeken át tartó fakitermelés, majd a rabló földművelés az eredetileg gazdag földet terméketlenné szikkasztotta, fáit kiirtotta, állatait elüldözte. Semmi sem maradt, csak az ősi, megalitikus sziklák egymáson heverve és az ég felé nyújtózkodva, mély és széles szakadékokat határolva a halott tájban. A szállító az egyik ilyenbe ereszkedett alá.

– Kezdhetnek kigombolkozni! – közölte a pilóta, miközben bemanőverezett a leszállóhely fölé. – Odalent már várják magukat. Onnan autóval mennek tovább, mert a hasadék teljesen kiszívná az energiát a gépünkből.

Csikorgás, zökkenés és a gép végül talajt fogott. A forró nyár ellenére fázósan húzta össze magán a kabátot.

– Maga is így fázik? – kérdezte a századost.

– Attól tartok a hely teszi, asszonyom – mutatott a sziklafalakra Nicos. – A rúnák kivonják a környezetből a mágiát, aztán, annak hiányában, az éltető energiát is. Ön mágus lévén sokkal érzékenyebb rá, mint én – közölte, és készséggel a vállára terítette a saját kabátját. – Ha lehet, ne használjon itt mágiát.

– Fájna, gondolom – didergett.

Nicos bólintott. Igen, fájna. Ez a hely, hatalmas, elburjánzott daganatként kapaszkodott a világba, éhesen kutatva az új, felfalható darabkák után. A Halhatatlanok java valósággal izzadta magából a mágikus és életenergiát, így a Könnyek Kapujához hasonló börtönök ezzel táplálkoztak, ám ahogy teltek a századok úgy váltak egyre falánkabbá. Belőle mágusként, picit mindig is szivárgott a mágia, erre már most felfigyelt a hely, és ezért fázott. Ha varázsolna, acsargó fenevad módjára vetné rá magát és addig „falná”, amíg semmi sem maradna benne. Szerencsés lenne, ha csak a mostaninál is fáradtabb és gyengébb lenne a végén. Nagyon szerencsés.

A szakadékot a természet alkotta, de a Birodalom mérnökei alakították tovább. A Halhatatlanok börtönéül szolgáló egy mérföld mély aknát Konstantin maga vájta ki a sziklából, így ez volt az egyik legrégebbi ilyen célú létesítmény a Birodalomban. Háromszögletű bejáratát nem őrizte senki, nem volt szükség rá. A Könnyek Kapuja nem szerepelt térképen, valódi neve csupán a tábornokok számára elérhető iratokban szerepelt, ott is mindösszesen két alkalommal. A legközelebbi lakott település csaknem ötszáz mérföldre volt tőle. Mágiával megostromolni lehetetlen volt, hagyományos fegyverekkel pedig értelmetlen. Emellett pedig, nem akadt olyan épeszű ember a világon, aki megpróbálta volna.

Nem csak Bizánc rendelkezett ehhez hasonló börtönökkel. Volt belőle majd minden nagyhatalomnak világszerte. Ahogy az ember uralma alá hajtotta a bolygót, úgy maradt egyre kevesebb hely benne más dolgoknak. Dolgoknak, melyek közül egynéhány majd egyidős volt a földi élettel, és az eltelt eónok alatt hatalmasra nőtt, éhsége pedig csillapíthatatlanná vált. Az embernem birodalmai, a civilizáció hajnala óta harcoltak ellenük, ezer és egy nevet adva nekik a történelem során. Leviatán,  Yormungand, Mictlan, Apep.

Talán nem a Könnyek Kapujának mélyén őrzött Halhatatlanok voltak a legfélelmetesebb fenevadak, melyeket valaha megszült e föld, ám az igazság ugyanaz maradt. A mélybe űzött szörnyeket nem volt ildomos felzavarni.

  Bent villanyfény világított. Az alagutat simára csiszolt kőkockák hermetikus alakzataiból emelték. Feltekintve a tábornokot elöntötte az az érzés, ami feltehetően már sokakat előtte. Hatalmas kövek mérhetetlen tömege, melyeket mintha nem is emberek hordtak volna össze. Eszébe jutott minden legenda melyet Konstantinról és hatalmáról mondtak neki még gyerekként, hogy hegyeket simított el, völgyeket emelt ki, termékeny földet csinált az emberemlékezet óta halott Szaharából, így békítve meg egymással az ott háborúzó törzseket. Magasabbra gyűrte a Kárpátok roppant hegyláncát, hogy még jobban elszigetelje a Birodalomtól a Heget. Elképzelte, ahogy a császár akaratának engedelmeskedve az alagutat alkotó sziklatömbök táncba kezdenek, egymáshoz csiszolódnak s végül a helyükre kerülnek. Különös bizonyosság kerítette hatalmába, olyan, mint mikor először látta a piramisokat. Ott álltak az emberi civilizáció hajnala óta és állni fognak feltehetően azután is, hogy az ember kifakul a világ emlékezetéből. Akárcsak ez a hely.

Tíz perc múlva a sofőr lefékezett egy már zárt kapu előtt.

– Bhramos ezredes már várja önöket, tábornok – közölte, miközben behajtott a kapu lassan nyíló szárnyai közé. – Ő fogja elkalauzolni őket odabent.

Leereszkedtek a létesítmény mélyére. Nem lifttel, hanem egy hosszan elnyújtózó, gyéren megvilágított  rámpán. Befelé jövet még látta, hogy a kaput is csupán hatalmas ellensúlyok mozgatták. Úgy tűnt ezen a helyen nem csak mágiából, de gépekből is kevés volt.

Bhramos ezredes irodája, rideg, már-már kényszeresen rendezettnek és tisztának tűnő helység volt, hideg, kékes fényű lámpákkal. Sokkal inkább keltette kórterem, sem mint katonai dolgozószoba benyomását. Maga a létesítmény indiai származású parancsnoka is inkább tűnt holmi különös, emberi díszletnek, sem mint igazi katonának. Pontosan olyan volt, mint amilyennek a propaganda plakátok alapján elképzelte az átlagember az indiai tiszteket. Gondosan ápolt szakáll és bajusz, vörös turbán, orrán csontkeretes szemüveg.

– Rham Bhramos, ezredes szolgálatára! – kínálta őket hellyel, majd teát hozatott a tiszti szolgájával.

– Nagyon meglepett minket, hogy a tábornokasszony látogatóba jön hozzánk – fogott neki a tiszt. – Ritkán kapunk látogatót. Nem is csoda, a Halhatatlanokat nem könnyű elviselni. Ami még jobban meglepett, hogy a 64–essel akarnak beszélni.

– Azt mondták a 64–es számú fogoly segíteni tud nekünk – kortyolt bele a teába Sarafan. Erősnek találta, még a tej sem sokat lágyított rajta.

– Jobban szeretjük bentlakónak hívni őket. Tudja elég sértődékenyek és érzékenyek az ilyesmire. A józan belátás pedig nem szokásuk, így ami azt illeti a segítséget sem szó szerint kell érteni az esetükben. Kicsit nehéz szót érteni velük.

– Megoldom. Felhatalmazásom van rá, hogy beszéljek a bentlakójukkal, neki pedig, ha folytatni kívánja a kiváltságokkal teli kis életét, érdekében áll felelni nekem.

– Igen, ez így is lenne rendjén – bólogatott az ezredes – másutt. De nem, a mi kis, zárt világunkban.

Volt valami különös csengés a hangjában. Egy sötét árnyalat, egy apró remegés, bizonytalanság egyes szavaknál, ami zavarta Sarafant.

– Ezt, hogy érti? – vonta fel a szemöldökét, majd letett teáscsészét az asztalra.

– Bentlakóink némelyike vénebb, mint maga a Birodalom, s mint ön is jól tudja, ha egykoron emberek is voltak, ma már aligha tekinthetők annak. Megváltoztak, sokak szerint eltorzultak, mások szerint csupán alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Mindenekelőtt azonban unatkoznak, így élnek-halnak a változásokért. Még a rosszakért is. Én mégis inkább a pozitív ösztönzésben hiszek. Bevett szokás, hogy az ilyen esetekben mindkét fél ajánl valamit a másiknak. Kiváltságot az információért, tudást az együttműködésért. De ezek csupán apróságok. Ön viszont, a rádióüzenet alapján, komoly dolgot szeretne. A Halhatatlanok jogait az Örök Konstantinnal kötött szerződések szavatolják, már közel egy évezrede, és annak értelmében e senkinek sincs joga változtatni Konstantin örököseit leszámítva. Jelenleg ezt csak a Thymokrytos dinasztia pár tagja teheti meg. Ennél fogva egyáltalán nem biztos, hogy bármit is mond majd maguknak.

– Azt akarja mondani, hogy feleslegesen jöttem ide? – tette keresztbe lábát és fonta össze maga előtt a karjait a tábornok. Önkéntelen, de jól bevált mozdulat volt ez, hogy ezzel akadályozza magát abban, hogy felpattanjon és kiabálni kezdjen.

– Ennek sem én, sem Konstantin nem a megmondhatója, csakis a bentlakó – emelte fel bocsánatkérőn a kezét az ezredes. – Ha nem akar beszélni önnel, akkor nem fog. Ha közlékeny lesz, akkor tudással gazdagon térhet haza. Ennyit mondhatok.

– Erről miért nem tájékoztattak?

– Azt hiszem, mert nem jutott eszükbe. Mint mondtam nagyon ritkán fogadunk itt látogatót. Évenként, félévenként fordul meg nálunk egy tábornok, vagy magasabb rangú tiszt, és legtöbbjük nem tesz jelentés senkinek. Mint ahogy gondolom ön sem.

Nem, határozottan nem tetszett neki valami a férfi hangjában. Nem volt sem tiszteletlen, sem tolakodó, csak különös. Zavaró. Tudta, hogy itt nem használhatná a hatalmát, de egy pillanatra mégis késztetést érzett rá.

– A parancs értelmében, természetesen találkozhat a bentlakóval, ebben nem gátolhatom meg, de, ha javasolhatom, vegye figyelembe mindazt, amit elmondtam. Így alkalmasint nem éri majd túl nagy csalódás – állt fel a székéből az ezredes és kezével az ajtó felé intett. – Kérem, kövessenek!

 

***

Gyéren megvilágított folyosókon haladtak végig, lépcsőkön ereszkedtek alá, a mélyebb szintekre. A falak, és a padló egyre durvábbá váltak, a vakolat alól mind gyakrabban bukkantak elő a sziklába vésett hermetikus szimbólumok. Némelyikről az az érzése támadt, hogy nem is vésővel, hanem karmokkal, netán emberi körömmel vésték bele a szerencsétlenek, akiket arra kárhoztatott a sors, hogy ide voltak bezárva. Mágia nélkül is tudta, hogy az a rengeteg szenvedés nyomot hagyott a falakban, beléjük ivódott, mint víz a szivacsba. Ott visszhangzott közöttük, rejtve, vagy éppen nyíltan gyötörve az utánuk következőket. Mint ahogy szemmel láthatóan az ezredest is, aki hátul összefont kézzel lépdelt előttük a folyosó labirintusban. Nyomott hagyott rajta, a kínzó sötétség, a mélység, és maguk a lakók jelenléte is.

Végül kiértek a széles sziklateraszra, ebből nyílt a Halhatatlanok igazi börtönéül szolgáló akna. Falai, és alja a homályba vesztek, ahogy körbepillantott. Itt már egyáltalán nem voltak lámpák, az kőzet egyes rétegi fluoreszkáltak csupán különböző színű halvány fényekkel.

 Irdatlan tömeg mozdult meg odalent, csikorogva, mely visszahangozva a falak között, éles, fájdalmas sikollyá vált. Forró légáramlat csapott fel odalentről.

– Akarják látni? – kérdezte az ezredes, majd válaszra sem várva lángra lobbantott egy alkímiai fáklyát, és széles ívben meglendítve elhajította. A kék láng, bizonytalan gömbje sebesen hullt alá, fénye megvilágította a gigászi, gyöngyházfényű csigaházat, mely lassan tovább forgott embernyi méretű láncain.

– Ebben laknak? – vonta fel a szemöldökét mellette a százados.

– Nem csak minket köt a Konstantinnal kötött szerződés, de őket is. A váz orihalkun és meteorfém, a burkolat olvasztott nemesopál. Kifelé tökéletesen szigeteli, befelé pedig hibátlanul vezeti a mágiát. Az egyetlen hely az egész létesítményben, melyben  valamelyest működik a mágia, ám csak nagyon korlátozott mértékben. Csakhogy a bentlakók ne unatkozzanak. Ebben kell élniük, csak azok hagyhatják el időről időre, akik még képesek testet cserélni, ők is csak a meghatározott időpontokban, kísérettel.

A csigaház végül befejezte az emelkedést, és nyikorogva megállapodott előttük.

– A 64-es bentlakó lakrésze – lépett hátra az ezredes. – Ha megengedi tábornok, én nem tartok önökkel. Nem lépek be a szerkezetbe, ha nem feltétlenül muszáj.

Ezzel egyet tudott érteni. Orihalkun és meteoracél ide, olvasztott nemesopál máza oda, amitől biztonságossá vált, a csigaház börtön nyomasztó volt. Ám feltehetően bármi az lett volna, ami ugyanezt a célt szolgálja.

– Rendben van - vett egy nagy levegőt. –  Százados, maga is itt marad. Felesleges lenne bejönnie velem – lépett előre.

Igen, meglehet, hogy feleslegesen jöttek. Meglehet, hogy alulmarad majd a Halhatatlannal szemben. Nem, ehhez nem volt szüksége tanúkra. Még Nicosra sem.

– Már megbocsásson, asszonyom! – ellenkezett a férfi.

– Parancsot adtam, százados! – förmedt rá.

– Engedelmével, asszonyom, de jobb volna, ha a százados önnel tartana – jegyezte meg az ezredes. – Talán már olvasta a 64–es jellemzésében, hogy nem tanácsos egyedül maradni vele. Egy nőnek főként nem.

– Gondolja, hogy nem tudnék elbánni vele? – pillantott az ezredesre.

– Bántani semmiképpen sem bántaná, én inkább a női nemre gyakorolt hatásától féltem - magyarázta a börtönparancsnok.

– Éppen az imént mondta, hogy a szerkezet erősen bekorlátozza a képességeiket!

– Ez nem mágia, tábornokasszony – csóválta meg a fejét a férfi. – Gyakorlat. A 64–es, mindegy milyen testben van, rajong a nőkért, és ért is hozzájuk.

Megkeményítette az arcvonásait, aztán visszafordult Nicos felé és a fejével intett neki, hogy kövesse.

 Gyakorlat? Nos, majd meglátjuk.

Adamante notare

 

15.

Heliopolistól a Könnyek Kapujáig, a Birodalmi időszámítás 1604. éve, szeptember 17. 10.00.

 

Majrévas. Találó név. Abba kapaszkodik az ember, ha nem bírja. Mintha az a szemmagasságban futó, vízszintes fémcső valójában segített volna.

Sarafan mégis kapaszkodott belé. Nem igazán tehetett mást. A Birodalom számos dologban világszinten élen járt, ám legalább ennyi mindenben vak, maradi csökönyösség is jellemezte. A mágia egyszerre volt e kettő.

Az ötven évvel ezelőtti gőz és dízel korszak vadhajtásaként épített óriási gólemek után, a világ java valami békésebbe fogott a megszerzett tudással. Repülőgépek. Utazott már velük. A Birodalom talán elutasította az idegen technológiát, ám a magas pozícióban lévők szabadon rendelkezhettek vele. A repülőgépek leginkább magántulajdonban fordulhattak elő, méregdrága játékszerként a tehetősek számára. Az első alkalommal, még őrnagy volt és az út egyáltalán nem volt éppen hivatalos. Az üzletember, aki elreptette Bombaybe és vissza, hadipari megrendelésekre vágyott és úgy gondolta jó benyomást tesz majd rá az úttal. Annyira, hogy a családja kapcsolatait felhasználva hozzásegíti majd a vágyott profithoz. A gép kényelmes volt, a férfi pedig, nos, ő kiválóan megfelelt az akkori igényeinek. Elég jóképű, elég művelt, és kitartó az ágyban, ám ahhoz mégis kellően ostoba és szűk látókörű, hogy nem vegye észre, hogy kettejük útja annyira sem hivatalos, vagy fontos, mint a férfi szerette volna. Nem volt az, mert nem vitte magával Nicost.

Ezúttal viszont igen.

A százados hatalmas alakja ott tornyosult mellette, és bár a gép rázkódása miatt neki is szüksége lett volna arra, hogy két kézzel kapaszkodjon abba a bizonyos majrévasba, a férfi inkább őt igyekezett egyenesben tartani. A szörnyeteg szállító, aminek a gyomrában voltak ugyanis rázott, rángott, és zsibbasztó hangon zúgott. Nem arra tervezték, hogy kényelmes legyen. Hanem, hogy gyors.

Telefonon közölte az öccsével, hogy nem akar ünneplést és semmi ilyesmit, csak egy tábornoki csillagot a vállára és kész. Mikor megkapta, átvette a díszes hengerbe zárt kinevezését, amire felírták a teljes nevét. Sarafan Augustina Ino Kosmo Omeritos. Anyák, nagyanyák, évszázados felmenők nevei. Fintor futott végig az arcán. A Kosmo afféle ízelten tréfa volt az apja részéről. Az ő nagyanyja viselte dacból, mikor szülői szigor elől szökve, fiúnak adta ki magát. Ízelten tréfa volt az apja részéről. Az volt, hiszen dédanyába akkor szeretett bele későbbi férje, igaz abban a tudatban, hogy valójában egy kamasz fiú.

Fogta hát a díszes hengert, rajta a nevével és Nicos kezébe nyomta. Ő maga a telefon után nyúlt és rendelt egy szállítót.

Szörnyetegnek tartotta ezt a gépet és valahol az is volt. A biztonsági övek inkább tűntek kacsoknak és csápoknak, amikkel a fenevad a belsejéhez láncolta őket, a légzőmaszk pedig egyenesen groteszk volt, vagy inkább obszcén, ahogy a vége benyomult a fogai közé. Ám szükség volt rájuk.

Heliopolist kétezer mérföld választotta el a Könnyek Kapujától, és a mélyén húzódó börtöntől, ahová Örök Konstantin, a Birodalom alapítója a Halhatatlanokat zárta. A szállító pedig a hangsebesség háromszorosával repült. Már ha ezt repülésnek lehetett nevezni.

– Kapaszkodjon, tábornok!  Hamarosan itt a feltöltés! – kiáltott bele a rádióba a pilótájuk.

A szállító átszáguldott az Al Hamad homokdűnéibe vésett rúna felett, mire egy fordított villám csapott a szerkezetbe. A föld méhéből indult, és teljes erőből telibe találta a gépet. Az megperdült, szikraívet hányva maga után bukfencet vetett az égen, majd rövid ideig zuhanni kezdett. A feltöltés okozta sokkot, azonban gyorsan kiheverték a rendszerek és újra száguldani kezdett.

– Ezt még élek, gyűlölni fogom! – mordult fel, ahogy a maszk légző csöve a fogainak ütődött.

A szállítót úgy építették, hogy elviselje a mesterségesen gerjesztett villámcsapás irdatlan erejét, és maradéktalanul el is nyelje azt, ám tervezőit látszólag a legkevésbé sem érdekelték az utasok. Olyan volt, mintha minden csontja kimozdult volna a helyéről és összekeveredett volna odabent.

– Még egy félóra és megérkezünk, tábornok!

Félóra. Lehunyta a szemét és vett egy hosszú lélegzetet. Félóra. Konstantin segít!

 

***

Az idő és annak számítása a hermetika tudománya szerint egyetemleges és egzakt törvényekhez kötött. Szabályokhoz, melyek az azokat megérteni igyekvő emberek felett álltak. Ezért az, megalkotta a saját értelmezéseit.

A golgotai egyház nagy prófétája születésétől számította annak kezdetét. Hasonlóképpen tett az összes állam, mely a múltban, vagy a jelenben is az ő hitüket vallotta. Keleten, Japán a golgotaiak előtti első évezredben, Kína a másodikban kezdte a sajátját. Születések, hódítások, uralkodások kezdetei.

Így volt ez Bizáncban is.

A golgotai időszámítás kezdete utáni 337-ben a Kelet–Római Birodalom császára Konstantin, miután megszilárdította a Keletet és pusztulni hagyta a káoszban fuldokló Nyugatot, öregen és betegségektől gyötörve tért vissza a róla elnevezett szülővárosába, Konstantinápolyba. Urak ura volt, máguskirály, aki nem kívánt meghalni. Dacolva a golgotaiakkal, és azok hitével, az eleven istenek útjára lépett a hermetikus tudomány és a mágia révén. Úgy mondják egy millió ember élete kellett hozzá, hogy az isteni császár, csaknem örök testet nyerjen és kereken további ezer éven át uralkodhasson az addigra a világ leghatalmasabb államává váló Bizánc felett.

A golgotai naptár szerint 337. éve május 22-ike, a Birodalmi időszámítás kezdete, az új világrend hajnala lett. Mert új rend köszöntött be, vallottak bármit is a nyugatiak. Kontinensek arculata változott meg, másfelől fújt immáron a szél és talán a Nap is másként ragyogott az égen. Csupán azért mert Konstantin így akarta.

Az ő akarata hozta létre a Birodalmat behálózó rúnákat is, ezeket a mérföldeken át húzódó, annak földhúsába és kőcsontjába vésett rajzolatokat. Holt és mágikus, mégis nagyon eleven bizonyítékai voltak ezek hatalmának és tudásának. Aligha akadt ugyanis halandó ember, aki ismerte volna a rúnák minden, vagy akárcsak legtöbb titkát. Egyszerűen azért, mert senki sem foghatta fel egy eleven isten téren és időn átívelő terveit. Idővel a legtöbben megelégedtek azzal, hogy itt voltak és szolgálták a Birodalmat és annak lakóit.

Utolsó, eddig ismert funkciójuk, hogy éltessék azokat a fémszörnyetegeket, melyek egyikben most ők ketten utaztak.

A nyílhegy formájú gépek gyorsabbak voltak bárminél, amit ember valaha épített, és Sarafan biztos volt benne, hogy kényelmetlenebb utazási módot sem találtak még ki soha. Gyomra újra és újra elindult fölfelé, csontjai képtelen módon, mintha elmozdultak, sőt összekeveredtek volna odabent.

Mégis ez az út volt annyira bizarr, hogy illett hozzá ez az utazási forma.

 

***

A Halhatatlanok annyival voltak többek egy embernél, mint amivel kevesebbek egy Konstantinhoz mérhető hatalmasságtól. Tele voltak önzéssel és kapzsisággal, ám hiányzott belőlük, az igazi, isteni ambíció. Az igazi NAGYSÁG, ahogy a történelemkönyvek írták.

A Birodalom nemeseként Sarafan csodálta az alapító császárt és annak örökségét, egyszerű emberként mégis örült annak, hogy csak kevés, valóban hozzáfogható akadt az embernem történelme során. Konstantin volt a megmondhatója mivé lett volna általuk a világ!

Sokuk varázsló volt, a szellemvilág lényeivel paktáló sámán, félőrült alkimista, ám akadtak közöttük királyok és egyszerű katonák is. Voltak, kik Konstantinhoz hasonlóan ezrek életével váltották meg az öröklétet, így téve szert romolhatatlan testre, mások tudatukat és minden alkalommal egyre jobban elkorcsosuló lelküket költöztették testről testre a századok során.

Ez utóbbi vezetett végül a bukásukhoz. Vándorlásukat elősegítette a vérrokonság, így minden alkalommal, igyekeztek minél több utódot nemzeni. A Golgota szerinti 963-ik, a Birodalmi időszámítás szerinti 626-ik évben ez odáig terjedt, hogy immáron a császári vérvonalban is akadtak a leszármazottjaikból. Ez a veszély fenyegetett, hogy a Birodalom egyes részei, melyeket az uralkodóház tagjai irányítottak, titokban a testüket elfoglaló Halhatatlanok uralma alá kerülnek.

Máig vitatkoztak azon, vajon erre mindenképpen sor került-e volna, vagy a Halhatatlanokban lett volna annyi bölcsesség, hogy ne szánják magukat ilyen drasztikus lépésre. Nem tudta senki és talán nem is számított igazán. Csupán az eredmény.

Sarafan tudta, hogy a hermetika törvényei szerint minden hatásnak, egy vele egyező mértékű ellenhatást kell kiváltania, a világ csak így maradhat egyensúlyban. Ám sem halandó, sem talán maga Konstantin sem látta előre, mekkora is lesz ez valójában. Mi lesz, ha Bizánc, ez akkor még csak terjeszkedő, de már így is roppant birodalom, élén istencsászárával hadat üzen a rejtőzködő Halhatatlanoknak?

A félelem, hogy az uralkodóházba született utódaikon keresztül magukhoz ragadják egyes tartományok felett a hatalmat, valósággá vált. Ellenségeik, kik korábban egymást is nehezen tűrték meg, most összefogtak, szövetségbe tömörültek és abbéli félelmükben, hogy másutt is ez a sors várna rájuk, kikiáltották saját országukat és voltaképpen hadat üzentek az egész Öreg Kontinensnek.

Sajátságos részlete volt a történelmének, hogy bár a Birodalomból indult ki az egész konfliktus, a frankok, germánok és szlávok fizették érte a legnagyobb árat, ahogy magát a háborút is javarészt ők vívták meg kényszerből. Nem lehetett másként, hiszen ez az új állam alig három, kisebb tartományt érintette végül Bizáncban, ám elnyelt két másik királyságot és tucatnyi hercegséget.

Voltak, kik azt mondták az isteni császár szándékosan rendezte így. Kikényszerítette a háborút, másokkal fizettetve meg az árát, s így tisztítva meg saját birodalmát. Talán így volt. Talán másként.

Annyi bizonyos, hogy hat évvel később az újonnan létrejött államból, és szomszédjai javából semmi sem maradt, az Európa húsába és csontjába vájt, eltorzult mágia táplálta, mételyes sebhely pedig megszületett. Rákos sejtburjánzás módjára terjeszkedett az Öreg Kontinensen, mérföld széles, dögszagot árasztó „kacsokkal” nyújtózva a még érintetlen területek fel, magába olvasztva az élők testét és tudatát. Az volt, ami a Halhatatlanok, csak éppen országnyi méretben.

Így esett, hogy a háború hatodik évében, augusztus tizenkettedik napjának éjjelén Örök Konstantin, az istencsászár elhagyta az Aranyszarv-öböl fölé nyúló tróntermét és a krónikák szerint leszakította az égről a Perszeidák három legfényesebb szilánkját, és azokat használva pörölyként, véget vetett ennek a burjánzásnak. Ennek nyomán született a Heg, Európa, fertelmes, rothadó, ám legalább határok között maradó, elátkozott szíve.

Azon Halhatatlanoknak, akik túlélték, az isteni császár alkut ajánlott. Együttműködhetnek vele, vagy végleg kipusztítja a fajtájukat. Azok, akik a tudást keresték közülük, elfogadták az ajánlatot, míg a többiek, akik korlátolt módon csupán önnön hatalmukat látták látszólagos öröklétükben, egymás után pusztultak el.

 A megmaradókat, hogy könnyebb legyen őrizni őket, s hogy megnyugtassák Európa koronás főit, a Birodalom távoli pontjaira zárták és külön az ő számukra tenyésztett héjakkal biztosították számukra a folyamatos létezést.

A héjakat, a testeket, amiket nekik szántak, egész életükben tanították, hogy a tudásszomj hajtotta Halhatatlanok általuk, tehessenek szert új ismeretekre.

Sarafan, korábban, míg szembe nem került Szet vallásával sohasem szembesült a Konstantinéhoz hasonló, kiismerhetetlen isteni akarattal. Eddig, védelmező, teremtő, ha kissé távoli lényként is gondolt a birodalom alapító istencsászárra, ám most, hogy látta az óegyiptomi halandó isten híveinek hatalmát, s úgy vélte, valamelyest érti a tetteik mögött munkáló akaratot, megértette milyen nyilvánvaló a hasonlóság kettejük között. Emberidegen logika és érzelmek kellettek ahhoz, hogy valaki ilyen döntéseket hozzon. Olyanokat, melyek előbb könyörtelen eszközökkel felépítik, majd később szétzilálják a saját vallását, vagy melyek előbb háborúba kényszerítik az akkori Európát, hogy utána embereket tenyésszen az döntéshozó által is szörnyetegnek tartott Halhatatlanok számára. Olyan okból melyet ugyancsak ő maga értett egyedül.

Az azóta eltelt évszázadokban a Halhatatlanok részei lettek a Birodalom rémtörténeteinek, horrorfilmjeinek és tudományos életének. Sarafan is hallott, olvasott és tanult róluk, de csak most, hogy tábornok lett nyert jogosultságot arra, hogy betekintsen a róluk készült hivatalos anyagokba és, hogy találkozzon is eggyel.

A mellette tornyosuló Nicosra pillantott. A férfi aludt. Tartása egyenes volt, az őt átölelő, megtámasztó karja pedig meg sem rezzent, ám mégis aludt. Katonás merevséggel, az alvás csupán az orvosi képzésen átesettek számára ismert módján. Végtelen irigyelt most ezért a tudásért.