Az évszázadnyi évtized: Eredet

 

***

 

Visszatérni a tudományos munkához, ismét a jól megszokott nyugalommal, és elégedettséggel töltötte el. A következő órákban, miközben a gipszöntvényt tanulmányozták, Sir Edward szerencsére igen sokrétű és bőséges természettudománnyal, zoológiával kapcsolatos könyvgyűjteménye segítségével, kiválóan elterelte a figyelmét arról, ami a kriptában lezajlott közte és Carnacki között.

A gipszöntvény formája a kezdetektől fogva zavarba ejtetett. Hiányos volt és torz ahhoz, hogy az egész állkapocsról képet alkothasson általa, s ámbátor széles volt, hosszú is egyben, Ami azt jelentett, hogy magának a koponyának is annak kellett lennie Egészen más az albumokban szereplő, metszetekkel, valamint fotókkal ábrázolt medvék, erős, tömzsi koponyájához képest.

A fogak nagysága és elhelyezkedése ugyancsak nem vallott medvére. A száj elején kizárólag nagyméretű, kúp formájú tépőfogak sorakoztak, egymástól olykor fél-egy hüvelyk távolságra. Ez és az állkapocs szélessége biztosította a fogak birtokosának, hogy  erősen megragadhassa az áldozatot, amit aztán feltehetően, metszőfogak hiányában nem szétharapott, inkább a feje rázásával kisebb darabokra marcangolt. Hátul, vaskos, széles őrlőfogak ültek, melyekkel az állat feltehetően könnyedén szétmorzsolta akár a csontokat is.

Tépő- és őrlőfogak kusza sora volt az egész, összesen harminchat darab. A medvéknek ellenben negyvenkét foguk volt, sokkal rendezettebb, „praktikusabb” módon.

Mivel a támadás ejtette sebek jobbára nagytestű ragadozóra vallottak, ezért tovább kutatott, számba véve a nagymacskákat, ám ott sem talált még hasonlót sem.

Különös módon, egyedül a krokodilok mutattak némi egyezést a gipszmintával, ám azok állkapcsából teljes egészében hiányoztak az őrlőfogak, és akárcsak a Minótaurosz esetében, itt is felettébb valószerűtlennek tűnt, hogy egy ilyesféle hüllő előfordulhatott volna Észak Yorkshire-ben.

Talán valami aberráció – gondolta. Az afrikai és indiai faunával foglalkozó kötetetek több esetben is megemlítették, hogy azoknál a példányoknál, melyekről, bizonyították, emberevő mivoltukat, többször találták nyomát különböző deformitásoknak. Ennél fogva tartotta magát a nézet, hogy az efféle aberrált példányok, nem pusztán külsejükben, de ösztöneik szintjén is különböznek normális fajtatársaiktól, így például abban is, hogy szándékosan vadásznak emberre, mit a hétköznapi példányok sohasem, vagy csupán nagyon ritkán tesznek.

Tudományos értelemben, ez embert „csupán” az intelligenciája emelte az állatok felé.  Testi erejük, és érzékszerveik terén is messze elmaradtak tőlük. Ha Darwin elmélete, mely szerint az ember a majomtól ered, igaz volt, akkor az egykori majom ősről kimondható, hogy sok mindent „feláldozott” az emberré válás során. Ennél fogva egy felnőtt ember sokkal könnyebb préda volt egy ragadozó számára, mint egy felnőtt főemlős, akár egy csimpánz, akár egy gorilla

Egy afrikai beszámolóban olvasott róla, hogy annak írója úgy tapasztalta a legtöbb ragadozó, ha csak nem rendkívüli éhségében végez az emberrel, ritkán falja fel azt valójában. Pontosan úgy, ahogy nem eszi meg a többi ragadozót sem, amelyekkel, ha úgy hozta a szükség, végzett.  A beszámoló hosszan fejtegette, hogy milyen sok, tartósan fennálló, külső és belső körülmény szükségeltethet ahhoz, hogy egy állat valóban rászokjon az emberi húsra.

 

***

 

Oly annyira belemerült a vizsgálatokba és a tudományos értekezésekbe, hogy sokáig észre sem vette, hogy Carnacki hiányzik mellőle. Barátja bár széles körű ismeretekkel és nem kevés képzelő erővel rendelkezett, hogy az esetleges tények közötti hézagokat, szelleme kreativitásával áthidalja, a monotónia tűrés, mely az igazi, alapos tudományos kutatások alapja volt, nem tartozott az erősségei közé.

A könyvtár távolabbi sarkában pillantotta meg, ahogy egy, az ablak elé, állványra kiakasztott térképet tanulmányozott.

– Talált valami szórakoztatóbbat? – kérdezte, mindennemű gúny nélkül.

– Azt nem mondanám – felelte Carnacki továbbra is a térkép felé fordulva. – Csupán, látva mennyire elmerült a vizsgálatokban, arra gondoltam, én magam is végzek némi önálló kutakodást, hogy úgy mondjam, felfedem a fehér foltokat a térképen. Ám egyelőre úgy látszik, kudarcot vallok vele. Elsőre úgy tűnt, alapos munkáról van szó, a megboldogult Sir Edward és az intézője, az az Alistar Moore, gondosan feljelölt mindent, ám idővel rá kellett jönnöm, hogy csak azt tüntették fel rajta, amihez Sir Edwardnak köze volt valamilyen formában. Itt van Hartlington, a falu, amit a munkásoknak építettek, a tehervágány, a vágóhídhoz és az épülő konzervgyárhoz, amott Grassington, jó néhány tanya, Sir Edward egykori bérlői, pár fontosabb tájékozódási pont, a Thorpe magaslata. Más semmi. Ha ez a térkép meg is mutatja a helyet, ahová Bartokhall ura elindult azon a végzetes éjszakán, nos, akkor makacsul elrejti előlem. Logikusnak tűnik, hogy ez és az, ahol az azóta kereket oldott külhoniak éltek, egy és ugyanaz. Tudja abban reménykedtem, hogy talán feltüntették. Mint holmi jellegtelen, másoknak jelentéktelen pontot, amit csak olyasvalaki lel meg, aki tudja, mit kell keresnie. Ám tévedtem. Bár az is lehet, hogy csak mélyebbre kellene ásnom. Tulajdon levelek, jegyzékek, könyvelések, naplók… - tűnődött el barátja. – No de, ön mire jutott? – fordult felé.

– Arra, hogy a támadó nem lehetett medve, sem pedig nagymacska, a fognyomok alapján. Ez, közvetve ugyan, de tisztázza a cigánykaravánt a gyanú alól. Emellett az állat, talán nem egyszerűen csak megtámadta Sir Edwardot. Azt kell feltételeznem, hogy határozottan az volt a célja, hogy megegye.

– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Carnacki kérdőn.

– Valóban. Rengeteg sebet ejtett az elhunyton. Leszakította két végtagját, belakott a belső szervekből és bizonyára többet is elfogyasztott volna. Joggal kérdezi, miért hagyta félbe? Azt hiszem, ennek köze lehet Sir Edward nyomtalanul eltűnt alkalmazottjainak. Talán megzavarták, vagy elijesztették valamilyen módon, ám biztos, hogy az állat végül nem falta fel teljesen Bartokhall egykori urát.

– Sir Edward megtermett ember volt – tűnődött el Carnacki. – Szép nagy adag hús, csont és zsír, ha megbocsát a profán hasonlatért. Meg volt vagy kétszáz font. Milyen állat az, mely se nem medve, se nem nagymacska és ilyen falánksággal kezd neki egy ekkora testnek? – tette fel a kérdést.

– Attól tartok, ennek megállapításhoz, nálam nagyobb tudású emberre lenne szüksége – felelte.

– Azt hiszem, itt nem a tudás mérete, mint inkább irányultsága a döntő – vélte Carnacki. – Ön, ott kereste a válaszokat, ahol az ön ismeretei szerint lenniük kellett volna. Ennél fogva azt kell hinnem, hogy a támadó kilétére, a köznapi tudomány talán nem is tud választ adni.

– Ám, ha így van, akkor miként leljük meg, azt, ami ezt tette?

– Úgy, hogy olyan területre merészkedünk, ahová az önhöz hasonló logikus és racionális elmék nem szeretnek belépni – közölte barátja. – Feltételezésekbe fogunk bocsátkozni. Elsőként, feltételezzük, hogy az, ami végzett Sir Holbruckkal, bár valós, léte mégis valótlan, mert a tudomány nem tudja magyarázni. Egy lény, mely nem medve, nem nagymacska, és emberhúsra éhezik s mely egyszeriben felbukkant itt, Észak-Yorkshire-ben. Bár, mint tudja, meglehetősen járatos vagyok az albioni legendákban, és nem igazán emlékszem egyetlen népi hiedelemre sem, mely Angolhon e vidékén élő szörnyetegről szólna.

– Vagyis ennek a földnek, nincs meg a saját Fenevadja, mint Gévaudannak, ha jól értem, erre akar célozni.

– Igen, erre – biccentett Carnacki. – Nincs, legalábbis eddig nem volt. A Fenevad sem volt mindig része a francia tájnak, csupán három évig tartotta rettegésben azt, sem előtte, sem utána nem bukkant fel többé. Voltak, kik szerint, mert leterítették, mások szerint, mert az, aki teremtette, elérte vele a célját.

– Célját? – csodálkozott el. – Mégis miféle célt szolgálhatott volna egy ilyesfajta vadállat? Akkor vagy éppen most?

– A 18-ik század második felében Franciaország, lassanként szétszaggatta önmagát. A régi rend recsegett-ropogott és a Bourbon uralkodók mind nehezebben lettek úrrá rajta. Sokan, az elkerülhetetlenül utat törő fejlődést, a gondolatok szabadságát látták a legnagyobb mételynek. Ez, azt hiszem jellemző kórsága, a kivénhedt rendszereknek. Ennek fényében van értelem annak, hogy szárnyra kaptak bizonyos pletykák arról, hogy a bestia egyfajta, Isten rendelte büntetése az országnak és az uralkodónak, azért, mert hagyja terjedni az „eretnek” nézeteket.  Ám a tény, hogy a fenevad mindösszesen három évig és csupán egyetlen tartományban pusztított, arra engedett következtetni többeket is, hogy talán nem volt több, mint emberi koholmány. Egy eszköz, mellyel valaki, az isteni igazságszolgáltatás és büntetés szerepében tetszeleghetett.

– Arra gyanakszik tehát, hogy ezúttal is emberi kéz van mindezek mögött? Elismerem, hogy Sir Edward nem volt éppen közkedvelt ember, ám az efféle módja a bosszúnak…

– Eltorzult és beteges elmére vall? – fejezte be a mondatot helyette Carnacki. – „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”  - idézte Hamletet. – Ezt, sajnos már magam is tapasztaltam nem egyszer. Számomra így nem elképzelhetetlen, hogy a Sir Edwarddal végző fenevad emberi kéz alkotta rém, egy elborult elme szüleménye, melyet bosszúra szomjazva hoztak létre. Ám, mint mondtam, fejtegetésem elején, ez csupán hipotézis.

– Elfogadom, hogy van logika abban, amit mondott. Egyáltalán nem áll távol az embertől a gondolata ennek, hogy ölésre neveljen állatokat, főként, melyeknek egyébként is természete az ilyesmi, ám miért nem választott valami köznapibbat? Miért hozott létre valaki egy ilyesféle aberrációt, egyetlen bosszúszomjas pillanat kedvéért?

– Mert az eltorzult elme nem úgy gondolkodik, mint ön, kedves Philmore. Ön egyértelműnek találná, hogy egy olyan állatot használjon fel, melyet csupán trenírozni kell, mint holmi vadászebet. Egyszerű és értelemszerű döntés. Ám a bosszú, még akkor is, ha jogos sérelem szüli, ha kielégítetlen marad, idővel megszállottsággá válik, abban pedig hiába való bármi logikát is keresni.

Carnacki elővette a zsebóráját.

– Egek! Attól tartok barátom lemaradtunk mind az ebédről, mind az ötórai teáról, nagy buzgalmunkban! Micsoda modortalanság a részünkről, a házi gazdánk felé! Azt hiszem, illene legalább a vacsoránál tiszteletünket tennünk mindezek után!

Igen, Carnacki ilyen volt. Oly hirtelen fordult, mint a szél. Tette mindezt olykor zavarba ejtően, és Philmore számára, mégis oly irigylésre méltó könnyedséggel, hogy nem tudott rá haragudni érte.

 

***

 

Mint az hamarosan világossá vált előttük, szerencsére, Bartokhall ifjú ura, elmondása szerint nem igazán töltötte otthon a nap javát. Moore-ral az intézővel Hartlingtonban járt, majd ellátogatott a Thorpe halmon álló cigánykaravánhoz, hogy személyesen is biztosítsa őket arról, hogy a birtok uraként továbbra is élvezik jóindulatát és nem kívánja távozásukat.

– Szükségesnek érzetem, hogy megtegyem – magyarázta házigazdájuk. – A karaván mátriárkája, ravnie-ként alig két éve tölti be ezt a posztot, és bár a régi vezető, kijelölt és felkészített utódja, azt hiszem ez az első olyan válság, mikor ebben a tisztségében helyt kell állnia. A karaván nemzedékek óta része a vidéknek, itt telelnek, a helyiek szerint csaknem két évszázada már és néhány szélsőséges hangtól eltekintve, a helyiek békésen meg vannak velük. Tudják az itteni csoportra egyáltalán nem jellemzőek azok a szokások, melyekkel a legtöbb helyen a cigányokat azonosítják. A karaván férfijai igazi ezermesterek, akik őszönte és telente sokat segítenek Grassingtonban, vagy mióta a nagybátyám ideköltözött, idénymunkát vállaltak nála. Nem éreztem rendjén valónak, hogy történtek miatt, a kelleténél nagyobb konfliktus támadjon közöttünk.

– Igazán nemes gondolat – vélekedett. – Főként most, hogy kimondhatjuk a nagybátyja támadója, semmiképpen sem lehetett, a karaván egyik medvéje. Ismeretlen vadállatról van szó, melyet lehet, hogy nem is ismer a tudomány. Ezt, készséggel elmagyarázom majd a rendőrségnek is.

– Igen – forgatta meg a poharában a bort Jonathan – valóban az.

Kérdőn pillantott Carnackira, vendéglátójuk tűnődését látva, ám barátja finoman türelemre intette.

– Van egyetlen dolog, amit nem osztottam meg, a konstáblerekkel, vagy a grassingtoniakkal – folytatta ifjú házigazdájuk. – Olyasmi, amit magam sem vettem komolyan mindeddig. Úgy véltem, csupán a vidék egy számomra ismeretlen jelenségéről van szó. Ám most, hogy beszámoltak erről, már nem tűnik teljes képtelenségnek, vagy éppen jelentéktelen dolognak – állt fel Jonathan és az étkező ablakához lépett. – Nagybátyám halálának éjjele óta hallom ezt a hangot az éjszakában. Torz, hörgő, reszelős, melyet a szél sodor magával nyugatról, a Barden-láp felől. Olyan, melyet, mintha nem is evilági torok szült volna, s melyhez hasonlót soha sem hallottam még. Én nem vagyok sem oly tudós, mint ön Philmore doktor, sem pedig elég szellemdús, és képzelet gazdag ember, mint ön Carnacki, ám hiszem, hogy az, amit hallottam igazi. Valami jár odakint a ködben, valami, mit, mint ön is mondta doktor, talán nem ismer a tudomány. Valami szörnyű dolog.

– Cao Hszüe-csin szerint, annak, aki nem fél a kísértetektől, annak számára nincsenek kísértetek – kortyolt bele italába Carnacki. – Hogy az ismeretlentől való félelem megmérgezi és tévútra vezeti, az amúgy is zaklatott elmét.

– De William! Házigazdánk bizalma jeleként, éppen most osztotta meg velünk kétségeit. Igazán nem illik élcelődnie rajta! – méltatlankodott Carnacki szavait hallva.

– Eszembe sem jutott az ilyesmi – tette le poharát a barátja. – Főként, mert nem teljesen osztom, a kínai bölcs szavait. Sokszor egy dolog léte, bármilyen kellemetlen is számunkra, nem hit-, hanem ténybeli kérdés. Létezik, függetlenül attól, félünk-e tőle. Azt, hogy tisztelt házigazdánk eddig várt azzal, hogy megossza velünk ezt a tapasztalatát, nagyon is racionális lépésnek tartom. Ön is szigorúan a tényekre fókuszálva tudta elvégezni a vizsgálatait, melyek végül a végkövetkeztetéshez vezettek, anélkül, hogy azt befolyásolták volna az ifjú Holbruck tapasztalatai. Korábban ön, aberrációnak nevezte a lényt, mely a sebeket ejtette. Úgy hiszem, ez több, mint találó, főként, hogy Jonathan, ennek ismerete nélkül is hasonló következtetésre jutott a hangja alapján.  Ennél fogva a tézis, hogy szörnyeteggel van dolgunk, azt hiszem, immáron több, mint holmi elmélet. A kérdés pedig már nem az, hiszünk-e, félünk-e tőle, hanem, hogy mihez kezdünk e „majdnem ténnyel”.

– Majdnem ténnyel? – fordult el Jonathan az ablaktól. – Hiszen az előbb fejtette ki, hogy mennyire valószerű az, ami elmondott, az imént.

– Számunkra? Igen – biccentett Carnacki. – Mi hárman, hihetünk a lény létezésében, s komolyan vehetjük a fenyegetést, melyet jelenthet, ám attól tartok e tudás, jelenleg csak ránk korlátozódik. Ha csupán ennyivel állnánk oda az emberek elé, aligha hinnének nekünk.

– Mit tehetünk akkor? – kérdezte házigazdájuk.

– Ön, kedves Jonathan, egyelőre pontosan azt, amit eddig. Állhatatos marad a témába, bárhogyan is szorongatják. Fontos, hogy kitartson azon álláspontja mellett, hogy a Thorpe-on tábort vert karavánnak, nincs semmi köze a nagybátyja halálához. Én, mint módom nyílik rá, felkeresem a tábort és elvégzek még néhány vizsgálatot. Ahogy, Philmore barátom mondaná, próbálom kitölteni a fehér foltokat. Nem utolsó sorban pedig teszek egy talán nem is reménytelen kísérletet arra, hogy megtaláljam az eltűnt medvét.

– És mit vár én tőlem?

– Öntől, drága Philmore-om? – pillantott rá Carnacki. – Hiszen máris eleget tett annak, amiért arra kértem, hogy szakítsa félbe fontos, oxfordi munkáját. Igazán nem kívánnám tovább tartóztatni.

Elsőre rosszul esett ezt hallania Carnackitól, ám ahogy ismét végiggondolta, volt igazság abban, amit mondott. Ő elvégezte, amiért jött és immár ez a rövid távollét is hiányérzetet ébresztett benne, a megszokott dolgok iránt. Énje egy része valóban hazavágyott, sőt igazán arra, hogy ismét távol legyen Carnackitól, ki, mint korábban sokszor, most is a hiányosságaira emlékeztette. Hol udvariasan, hol temperamentumosabban, de így volt.

Újra elfogta a bizonytalanság. Pontosan úgy, mint mikor megkapta barátja levelét, melyben elhívta otthonról.

„– Engem erre a harcra kényszerített az élet, Philmore. Másként nem is tudnék létezni. Ám, mert kényszer szülte, ez a harc dics- és gyümölcstelen, csupán önmagáért való, semmi másért. Önnek viszont volna miért harcolnia. Másokkal, önmagával. Volna kiért.”

Így mondta neki, Carnacki, odalent a kriptában.

„– Menj el! Menj el, és gyere vissza hozzám, sokkal boldogabban, mint most!”

Boldogabban térne vissza Wilhelminához, ha most visszamenne Oxfordba, vagy csupán a megszokás vezetné vissza hozzá? Ahhoz az élethez, melyet eddig és úgy élt, amiként?

– Nem – mondta végül – igazán nem tartóztat.