Az évszázadnyi évtized: Eredet

 

5.

 

Gyakorlat. Orvosként Robert Philmore számára a halott szemle, alapvető gyakorlat volt. Rideg, tárgyilagos, megszokások alapján működő folyamat, mely segített távolságot tartani az elmúlás ténye, és a holttest állapota miatt érzett borzadálytól.

Gyakorlat. Sovány reggeli, feketekávé és egy pipányi dohány az egész előtt.

Gyakorlat.

 

***

 

Carnacki előszeretett nevezte a halottszemlét és az ehhez fűződő tudományt morbid patológiának, s ebben az esetben valóban volt valami igazság a szavaiban.

Bartokhall egykori építői ismeretlen okból, családi kriptájukat, nem az udvarházhoz közel alakították ki, hanem mélyre, az épület alá ásták, feltehetően keserves munkával vájva ki termeti és folyosóit a kemény kőzetben. A kamrák és osszáriumok sokasága, a Párizs utcái alatt rejtőző katakombákra emlékeztette, ám míg azokat a szükség, a kényszer hozta létre, Bartokhall egykori urait úgy tűnt inkább a szándékosság vezette. Minden lábnyi felületet gondosan faragtak és dísztettek, némely családtagot valóságos szentélyben helyeztek örök nyugalomra.

Sir Edward Holbruck maradványai, a katakombák mélyén, egy hideg, „lakatlan” sírboltban feküdtek. Hivatalosan nem így kellett volna lennie, ám tekintettel az elhunyt magas státuszára hogy mennyire egyértelműek voltak a halála körülményei a hatóságok nyilvánvalóan megkímélték az elhunytat és családját a formaságoktól és nem szállították Harrogate-be, egy hivatalos halottszemlére.

Az ifjú Jonathan nem tartott velük, így Carnacki segített neki behordani a kriptába a vizsgálathoz szükséges kellékeket.

A holttest állapotáról, még így a lepel alatt is, sok minden árulkodott. Hiányzott a bal kar és láb, a mellkason is egyenetlenül hevert a fekete szövet. Az idelent uralkodó hideg szerencsére sikeresen meggátolta a test romlását, ám enyhe bomlás szag azért megülte a kriptát.

Felöltötte okuláréját, vett egy nagy levegőt és elhúzta a leplet.

 

***

 

Lehetséges, hogy Sir Edward hírhedt volt rossz természetéről, és olykor úriemberhez nem illő életet élt, ám ezzel együtt is fehér emberhez méltatlan módon érte a halál.

Testét ügyetlen kezek valamelyest megtisztították, ám még így bőséggel maradt rajta önnön, mostanra megbarnult véréből. Carnackira pillantott, ki ceruzát jegyzetfüzetet vett elő.

– Az elhunytat, mint azt első látásra is meg lehet állapítani, egy nagy, és erőteljes állat támadt meg – kezdett bele. – A támadás első sorban a test bal oldalát érte, itt a legjelentősebb a szövetveszteség – hajolt közelebb. – Mind a váll-, mind a medenceöv erősen sérült és torzult. Jól látható, miként fordultak ki ízületeikből a végtagok. Lehetséges, hogy a támadó ráharapott az adott testrészre és annál fogva cibálni kezdte az egész testet. Ehhez, igen nagy erő kellett, tekintve, hogy az elhunyt megtermett, erős férfi volt, becsült testsúlya kétszáz font körül lehetett.

Pillanatnyi szüntet tartott, majd folytatta.

– A támadó a lágy szövetet sem kímélte, a hasat és belső szerveket is beleértve. Ezek jelentős része teljesen hiányzik.  Gerincen és a medencén további sérülések láthatók, feltehetően az állat fogazata ejtette őket. Feljebb a mellkason, viszonylag tiszta, elnyúló harapás nyom, mely a kezdeténél… tizenhét inch széles és összesen huszonhét hosszú.  Erről érdemes lenne gipszmintát vennünk.

Megkerülte a testet.

– A jobb oldal jobbára sértetlen, mind a végtagok, mind a mellkas érintetlen, csak felületei sérüléseket látok, horzsolások, véraláfutások nyomait és az ujjak deformálódtak. Ugyanakkor – emelte fel a jobb kezet – a csontok eltörtek, és nemcsak az ujjak esetében, de végig a végtagban.

Továbbhaladt.

– Ugyanez igaz a bordákra is, melyek számos ponton szilánkosra, vagy éppen morzsalékosra törtek, és feltehetően felsértették a mellhártyát, és a tüdőt is. Ez vagy a testet ért erőhatás közvetett következménye lehetett, vagy a Sir Edwardot ért támadás közvetlen eredménye, mikor az áldozatot megragadó állat rángatta, fel s alá csapkodta. Az előző esetben viszont a támadás ereje lehetett akkora, hogy a földre zuhanó testben a csontok, a becsapódáskor összezúzódtak.

Szünetet tartott és elhátrált a testtől.

– A nyomok, két, nagyon eltérő jellegű állatról árulkodnak – dörzsölte meg a szemét. – A nyilvánvalóak, egy nagyragadozóra utalnak. Elég termetesre, hogy képes legyen kitépni az ízületéből, egy felnőtt férfi karját, vagy lábát, vagy akár arra is, hogy felemelje Sir Edwardot. A többi, azokra a kórrajzokra emlékeztet, amiket spanyol orvosok jegyeztek le, akik a viadalokon, bikák által felöklelt torreádorokat kezeltek. Ők írtak arról, milyen hatással jár mindez az emberi testre. Hiányos a tudásom a zoológia területén, ezt beismerem, így elképzelni sem tudom, miféle állatra illik mindez így együtt.

– Élőre, talán egyre sem – vette kezébe Carnacki a tégelyt és keverni kezdte a gipszet -, ám eszembe juttatta a Minótauroszt. A lényt, aki Pasziphaé királynő hozott a világra, miután Poszeidón fehér bikájával hált.  Az eposzok szerint, az a szörnyeteg sem vetette meg az emberhúst.

– Bocsássa meg, hogy kétkedem, ám alig hiszem, hogy Sir Edwardot, egy mitológiai teremtmény gyilkolta volna meg! – sóhajtott fel.

– Magam sem hiszem – keverte tovább a gipszet barátja. – Mert bár az, hogy ily vágy ébredjen valakiben egy állat iránt, ugyan nem idegen az embertől, ám a természet szerencsére bölcsebb annál, hogy hagyja az embert és az állatot keveredni – közölte szenvtelen hangon. – Sir Edwardot viszont egy nagyon is élő, létező állat gyilkolta meg – kezdte óvatos mozdulatokkal belekenni a gipszet a sebbe Carnacki.

Sokéves ismeretségük ellenére újra és újra megdöbbentette, barátja mennyire másként, egyes dolgokat mily szenvtelenül, másokat pedig mily érdeklődéssel kezel. Mennyire másként, mint az átlagos emberek. Ő ma is az izgalmat, a kalandot, a rejtélyt látta az egészben és nem a halált, a tragédiát. Sokszor nevezte az ő tudományát „morbidnak”, ám a maga módján éppen Carnacki volt az, ki bár vitathatatlan eleganciával, ám mégis végtelen „morbiditással” és zavarba ejtő érdeklődéssel kezelt közös kalandjaik egyes részleteit.

Ismét eszébe jutott, hogy rejtély kedvelő barátja, valójában maga is eleven rejtély, még számára is.  Szépsége időtlen volt, akár csak Dorian Gray-é, Oscar Wilde művében, energiája és lelkesedése, mint egy fiatalemberé, ám tudása és szomorúsága, melyet időről időre felfedezni vélt hangjában, ám még inkább tekintetében, egy sokat, túlontúl sokat látott vénségé volt. Tudósként, ez utóbbit, annak az életnek a velejárójaként fogta fel, melyet Carnacki élt, hiszen maga is ismerte az érzést, hogy miként fosztja meg a tudás lépésről lépésre az embert naivitásától, illúziótól, majd legeslegvégül a hitétől. Ezért is csodálta barátját, hogy mindennek ellenére is megőrzött valamit gyermeki lelkesedéséből.

– Azt kell hinnem, hogy kedves házigazdánk szerelmes – váltott hirtelen témát Carnacki.

– Erre mégis miként, honnan… – rökönyödött meg barátja szavaitól.

– Jonathan erős akaratú, határozott fiatalember, legalábbis Edinburgh-ben így ismertem meg – kente tovább a gipszet Carnacki. – Egyedül a szerelem dolgában naiv végtelenül. Hisz benne és éppen ezért hiányzik belőle minden józan meggyőződés, vagy valódi tudás szülte tapasztalat. Ellenben önnel vagy velem, kik több ésszel és kevesebb szívvel szeretünk.

– Ön elfelejti, hogy házasember vagyok Carnacki – fortyant fel e szavak hallatán -, és, hogy…

– Ön barátom, nem szerelmes – vetett rá, szúrós pillantást a másik férfi.  – Vagy hát, ha az is, nem úgy, miként az ifjú vendéglátónk. Az igazi szerelem érzése nem tűri a megalkuvást, vagy éppen az önzést önmagunk felé. Nem tűri és nincs is rá szüksége. Nem, mert megleljük benne… önmagunkat, önfeladás és önző ragaszkodás nélkül is. Mert helye van benne mindennek, amik vagyunk, voltunk és leszünk, kedves Philmore. Tartsa csupán hipotézisnek mindezt barátom, ám mi, egy vénember rigolyáival és megfásult lelkével élünk és szeretünk csupán, míg az olyan ifjak, mint Jonathan, ők tudnak igazán izzani, befogadni és tagadni is akár, szerelmüknek hála. Ezért sem egyezett bele egyből abban, hogy nagybátyja örököse legyen és nőül vegye azt, kit ő választott ki számára – végzett munkájával Carnacki.

– Tartok tőle, hogy ezúttal is elragadtatja magát barátom – mondta csak nagy sokára. – Még akkor is, ha Wilde tollára illenek gondolatai, akkor sem többek találgatásnál, és már megbocsásson, de hallatlan gondolat, hogy nem azt feltételezi, nem szeretem a feleségem!

– Azt nem mondtam, csupán azt, hogy nem szerelmes belé. Én magam… nos, én magam képtelen vagyok erre az érzésre, immáron hosszú ideje, ám mert valaha megvolt bennem az erre való képesség, felismerem jeleit, vagy éppen azok hiányát. Mondja csak! Sokat adott fel korábban megszokott életéből, mióta megnősült?  Kevesebb időt tölt praxisával, vagy éppen az egyetemi katedrán? Szentel neki elég időt? S ha nem, elfogja-e miatt még a bűntudat?

Carnacki szavai fokozatosan elhalkultak, elhaltak a boncteremmé vált kripta falai között, végül ő maga is elfordult tőle. Dühítenie kellett volna annak, amit mondott, ám szavai nyomán nem maradt más csupán a bizonytalanság, bűntudat és szomorúság. Carnacki az igazsággal vádolta és szomorú volt, mert meg kell tennie.

– Egy jó ember, most a bocsánatát kérné a szavai miatt, ön pedig elnéző lenne vele, mert tudja, hogy valójában jó ember, és a barátja, kit elragadott a hév – szólalt meg ismét Carnacki – Én azonban… nem vagyok jó ember Robert, csupán a barátja, kit olykor jobban érdekelnek a kérdésére kapott válaszok, sem mint az, hogy mennyit árt velük.  Engem erre az útra kényszerített a sors barátom, arra, hogy ilyen legyek, hogy rigolyáim és skrupulusaim között ne legyen helye sem szeretetnek, sem egyéb önzetlen érzésnek – fintorodott el. – Olykor még azt is önzésnek érzem, hogy a barátomnak merem nevezni önt. Ez egy ilyen pillanat. Ne! Ne is akarja tagadni! Olyasmibe ártottam magam, amihez nincsen közöm.

Pedig nagyon is volt hozzá köze, és ezt Philmore kelletlenül ismerte be. Visszafogott volt ugyan, de nem naiv, a valóságot illetően. Carnackit megnyerő külseje, műveltsége és az őt körüllengő titokzatosság vonzóvá tette a nők és irigyelté a férfiak szemében s bár mindig diszkrét volt-e téren, biztos volt benne, hogy szép számmal akadtak hódításai. Ha akarta volna, ha úgy hozta volna kedve, Wilhelmina is egy lehetett volna közülük. Ám nem akarta. Nem, mert számára nem jelentett volna semmit. Nem úgy neki. Emellett pedig mindent, minek köszönhetően végül elnyerte Wilhelmina kezét, Carnackitól tanult.

– Nem. Nincs igaza – közölte. – Én valóban csak a magam, visszafogott módján tudom szeretni a feleségemet és ez, meglehet… sőt biztos, hogy kevés ahhoz képest, amennyit egy ilyen asszony érdemelne.  Talán, mert, mint ahogy mondta, hiányzik belőlem az erre való, igazi készség.

– Nem hiányzik, csupán eltemeti magában. Mert így nevelték, mert erre kényszeríti a kor szelleme, ez a fáradt és dekadens teadélutánja a léleknek, melyet élünk. Ez fojt meg minket lassacskán, s ez ellen küzdünk, ameddig csak bírjuk erővel – sóhajtott Carnacki.

– Úgy vélem, ez inkább önre igaz, kettőnk közül. Ön ágál mindörökké a konvenciók ellen, szóval és tettel egyaránt.

– Engem erre a harcra kényszerített az élet, Philmore. Másként nem is tudnék létezni. Ám, mert kényszer szülte, ez a harc dics- és gyümölcstelen, csupán önmagáért való, semmi másért. Önnek viszont volna miért harcolnia. Másokkal, önmagával. Volna kiért.

Carnacki visszalépett a testhez és óvatosan megtapogatta a gipszet.

– Azt hiszem végeztünk itt – közölte.