Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

***

 

Juliette talán még sohasem vetkőzött le más előtt. A Hyde Parkban történtek végén Émelie és Harry természetesen ruhátlanul talált rá, de akkor öntudatlanul hevert a földön, kábán a szérumtól, és az átalakulás szűnni nem akaró kínjaitól. De szándékosan soha.

 Most mégis ott ült Charlie Lacroix szentélyében, vele szemben egy hatalmas, hosszúkás ragadozó koponyájával, önszántából, meztelenül.

– Dédnagyanyám harmincegy, Jé rouge szellemét zárta ebbe, hogy megóvja a helyet ahol élt. Ha az ember elég bátor, hogy belepillantson egy egykor élt üres szemgödrébe, olykor különleges tudásra tehet szert. Ez éppen úgy igaz az emberekre, mint a szellemekre – locsolta meg rummal kevert vérrel a koponyát, majd rá is loccsantott egy keveset.

– Lásd! Halld! Érezd! Tudd! – markolt fel némi port egy tálkából és az arcába fújta.

 

 Nem volt álom, sem rémlátomás, csupán mély, hörgő hangzavar, egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt a fagyos téli éjben. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték.

 Hangja nyomán férfiak és nők borultak térdre, testük megrázkódott, bőrük megrepedt, csontjaik recsegve formálódtak át. Medvék, farkasok és hollók sokasága…

… egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt a hideg szavannai éjben. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték…

…oroszlánok, leopárdok, krokodilok, sakálok…

… egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt a párás őserdő sötétségében. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték…

…tigrisek, jaguárok…

…egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt a préri felett ragyogó telihold alatt. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték…

…pumák, medvék és farkasok…

…egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt egy óceánra néző sziklafokon. Ima, mantra, vagy akár ítélet egyaránt lehetett, szavait pedig dobok kísérték…

…cápák…

Egy nő ritmustalan, dühös szavainak éneke, aki véres, festett arccal állt vele szemben, olyan közel, hogy megérinthette volna. Tekintetében megszállottság tükröződött és végtelen elszántság. Arcán érezte forró leheletét.

– Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…

Vézna, fekete karjai kinyúltak és megragadták.

– Hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…

hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá… hkávú rakathu eke rílasz, okfuvílasz ipaj dírasz rá…

 

Szavai hangja elnyomta megvetemedő csontjai recsegését, bőrének fülsértő szétrepedését, ahogy a saját sikolyát is.

 

***

 

 Émelie-nek nem volt kedve nevetni Harry ábrázatán, pedig az arcára rajzolt formák, iskolás évei geometria könyveit juttatták az eszébe. Kedvese legalább nem volt rum és dohány szagú, és nem tömködött gris-griseket, meg temetőföldet minden zsebébe, és nem volt még mindig nagyon bizonytalan az egészet illetően. Ő nyomozott, olykor újságcikket írt, s ha került is szembe igazi szörnyetegekkel, akkor egyetlen kivételtől eltekintve sohasem önszántából. Most mégis itt ült, és befelé csónakázott a deltában.

 Nem, Harry arckifejezése nagyon is elszánt volt, pont, mint az összes vadászata előtt. Ez megnyugtatta, hiszen akkor volt kedvese igazán elemében, mikor prédát hajszolt. Őt nézve, a siker nem is tűnt már annyira lehetetlennek.

 Csónakosuk, Remy Lacroix egyik embere, jóval napnyugat után indult el velük, és már fennjárt a hold az éjszakai égbolton, mire kikötött egy sziget partjánál. A holdfényben Émelie észrevette a távolban futó River Roadot, ezért nem értette, miért nem azon jöttek idáig. Mikor szóvá tette a férfinak, az válasz helyett az út felé mutatott, egy bizonyos pontra. Fekete, szinte a fák árnyékába vesző alakok álltak, egy laza csoportban. Nyilván őrszemek, s még ha őt el is rejtették a királynő praktikái, Harry-re ez nem volt igaz.

 Hamarosan kettesben maradtak a mocsártól ölelt szigeten. Remy elmagyarázta neki, hogy a Morton ház egy jókora természetes dombon áll, magasan a víz felett, nem messze egy rabszolga temetőtől, nyilván az szolgált alapanyag forrásként az élőholtakhoz. Ahogy lassan haladtak az aljnövényzetben, átvágva egy fákkal sűrűn benőtt területen, Harry megtorpant egy pillanatra.

–        Nézd! – suttogta és eléjük intett.

Hasonló alakok álltak a fák között, mint amiket korábban láttak. Laza csoport voltak, tíz-tizenöt lábnyira egymástól. A legközelebbi pár lábnyira. Teljesen mozdulatlanok voltak, és mocsárszag áradt belőlük, ezért sem vehette őket észre Harry korábban. Ám bármilyen közel is voltak hozzá, úgy tűnt az a legkevésbé sem törődött velük, csupán állt, szorosan a fa mellett, kissé ég felé fordított arccal, opálosan fehér szemekkel. Émelie némi sarat, és pár indát vett észre a lábai körül, amik körülfonták és belefúrták magukat az aszott végtagba. Lassan, a lehető leghalkabban lépkedve eltávolodtak tőle, majd gondosan kerülgették a többit is.

– Szerintem nem tudják, hogy itt vagyunk – suttogta Harry fülébe.

– Az jó. Most jó – ingatta a fejét kedvese, és tudta arra gondol, hogy mikor az élőhalottak ráébrednek a jelenlétükre, akkor majd tucatjával tódulnak utánuk és ki tudja, milyen gyorsan futnak.

 Daniel Morton egykori otthona valóban egy kisebb dombon állt, egy másik, jóval magasabb árnyékában, s mostanra már vastagon benőtte a moha, tetején indák tekeregtek, felnyomva a deszkákat, és bekúszva alájuk. Egyetlen dolog árulkodott arról, hogy mégis lakják, s ez a ház felől érkező enyhe füstszag. Harry-t követve Émelie lassan megkerülte a lakot, úgy hogy az végig közöttük és a feltételezett temetődomb között maradjon. Felléptek a verandára, ő pedig finoman meglökte az ajtót. Nem volt bezárva. A ház belsejét torokkaparó füst- és szárított növények szaga ülte meg.

– Nézd! – intett előre a puskacsővel Harry suttogva.

A ház valóban nem volt lakatlan, a bútorokat nem lepte por, a konyhából még hallatszott a tűzhelyen hagyott üst rotyogása is. Lassan átóvakodtak a földszinten, de annak minden helysége üres volt, kivéve egy a konyhából nyíló szűk folyosó végén talált kamrát, melyben majd a mennyezetig teleraktak ketrecekkel, bennük csirkékkel, nyulakkal, és más kisebb állatokkal.

– Nyilván a szertartásokhoz – pillantott körbe odabent, de nem nézett a férfire. Tudta mit látna az arcán.

  A ház továbbra is csendes volt körülöttük, így az emeletre vezető lépcső felé vették az irányt. Annak fokai minden lépésüknél megreccsentek, ezért Harry fel is hagyott az óvatoskodással és két gyors szökelléssel odafent termett, majd miután körülkémlelt, intett Émelie-nek, hogy ő is jöhet.

 Itt is viszonylagos rend volt, a lent uralkodó füstszagot elnyomta egy émelyítően édes illatfelhő, de nem a rothadásé, inkább parfümöké.  Női parfümöké.

 Émelie emlékezett rá, hogy Mortonnak volt egy lánya, Delphine, aki az apjuk eltűnése után zavart elmével került elő, majd mikor már kezdett igazán kínossá válni a családjának, fivére egy intézetbe vitette. Feltehetőleg. Bele sem akart gondolni, hogy a nő valójában ennek a háznak a fogja volt akkor is, mikor az apja még ember volt, és most még inkább azzá vált, ahogy abba sem, mire kellhetett neki. Nem akart. De muszáj volt.

Meg kellett tanulnia, hogy világuk tele van rettenetes dolgokkal, ám a legtöbbje a közelébe sem ér az embernek.

Sorra nyitották az ajtókat. Üres hálók, roskatag bútorokkal teli szobák, s a folyosó végén két zárt helység. Harry lecsapott a puskatussal, és kitárta őket. Az első, a lány szobája lehetett. Takaros volt, széles kényelmes ággyal és hatalmas, három tükrös pipere asztallal, rajta rengeteg tégellyel és parfümös üveggel. Elképzelte, hogy mennyit ülhetett itt a lány, újra és újra kikészítve az arcát, talán egyfajta menekülésként a valóság elől, talán tébolya jeleként.  Szekrények tele ruhákkal, a szoba végén pedig, több részre osztott ablak, így nyilván nem tudott kiszökni rajta. Nem tudta nem észre venni, hogy a két szekrényt, úgy állították fel az ágy két oldalán, hogy a szomszéd szobával közös fal java szabadon maradjon. Émelie-nek önkéntelenül is rossz érzése támadt ezzel kapcsolatban.  Óvatosan végigkopogtatta és sajnos most sem kellett csalódnia. Volt egy pont a deszkák között, amit ha megnyomott az hátra mozdult, és erről az oldalról kissé ügyetlen módon ugyan, de félre tudta tolni. Mögötte a folyosó végi hálót látta, az indákkal benőtt ablakokon átszűrődő kevés fényben. Nem, számára egy voodoo zombi vagy egy harminc láb hosszú szellemkrokodil sohasem vehette fel a versenyt az emberi természet gonoszságával.

– Menjünk! – szólt Harry-nek.

 A háló más volt, mint Delphiné. Tiszta volt és rendezett, de látszott rajta, hogy régóta nem használták. Valaha talán Mortoné és a feleségéé lehetett. Más esetben azt gondolta volna, hogy azért üres, mert miután Morton testben és lélekben is szörnyeteggé vált már nem volt szüksége rá. Más esetben.

 A lány szobájában talált les nyílásnak, ezen az oldalán meg volt a maga párja és a kialakítás nyilvánvalóvá tette, hogy leginkább erről az oldalról használták. A gomb körül, mellyel ki lehetett nyitni, karmok hagyta nyomokat talált a fal fájában. Lett légyen akár ember, akár szörnyeteg, Morton nem hagyott fel ezzel az ocsmány leskelődéssel.

– A királynők otthonában, és Macarthur sanctumában is rengeteg jelét láttam a hitüknek, rendjüknek, ám ez majdhogynem üres – jegyezte meg Harry. – Ha nem lennének azok a furcsa szagok odalent, meg az a rakás állat, szinte bárki otthona lehetne.

– De nem az, hanem egy aljas állaté – sziszegte Émelie és odébb lökött egy takarót. 

Ez a ház rossz hatással volt rá, nem tudta tagadni. Egykoron azért lépett erre az útra, hogy elveszett gyerekek, főleg kislányok után nyomozzon, akiket csupán a koruk miatt raboltak el, sokszor az utcáról, hogy eladják. Ott volt Ms. Orleans, aki felkötötte magát, mert ez a mocsok így akarta és a lánya…

 Harry kezei a vállán. Kedvese ismerte már. Tudta mikor nem képes úrrá lenni ezeken az emlékeken, és mindazon amit ma benne keltettek.  Már szégyellte, hogy a királynők szemére vetette, hogy velük akarták elvégeztetni a piszkos munkát.

– Megtaláljuk, Émelie – ígérte a férfi.

– Azt hiszem az már nem lesz elég – rázta meg a fejét. – Sajnálom…

– Nem kell – suttogta Harry –, tudom. Tudom.

Az évszázadnyi évtized: Árnyak a delta felett

 

6.

 

 Mindhármuk hajtincseit, emberi csonthamuval, és porrá tört aligátor fogakkal együtt, többfajta rumba áztatott és dohánnyal füstölt bőrzacskókba tették, Émelie, La Croix bárónak, a holtak nyugalma és a temetők csendje felett őrködő loának mutatott be rum, dohány és kávé áldozatot Remy segédletével.

 A név azonossága pár pillanatra elgondolkodtatta, majd sebesen visszaterelte figyelmét a szertartáshoz, hiszen akár hit –, akár nem hitbéli kérdés is volt az oltáron ücsörgő, cilinderes, hosszú kabátot viselő szellem miben léte, akár nem, ez a föld kétségtelenül az övé, és a hozzá hasonlóké volt, meg kellett hát adni neki a kellő tiszteletet.

– Figyel majd önre, s megóvja majd mindazoktól, akiket erővel kényszerítettek visszatérni ebbe a világba – térdelt mellette Remy. – Nem látják majd, nem hallják majd, míg el nem jön a hajnal és kukorékolni kezd a fekete kakas.

 

 Juliette irigyelte Émelie-t, mert lett légyen akármilyen bizarr is a bezárt szentélyben zajló szertartás, sokkal kellemesebb lehetett, mint ami rá várt.

Valamivel elmúlt dél, mikor Simon lovon megérkezett a voodookirálynő otthonához, ám egy illedelmes kézcsókon és néhány kurta, futó mondaton túl nem jutott több ideje rá. A fiatalember láthatóan zaklatott volt még a hajnalban történtektől, de szavaiból annyit kiértett, hogy ő volt az, aki az ikrek szolgálójának adta a talizmánt.

 Ezt követően ő, és a hotelből frissen visszatért Harry elindultak San Alban grófnőjének városi rezidenciája felé, Juliettet-et pedig Charlie fogta kézen, s előbb kocsiba, majd csónakba ültette, hogy kijussanak mocsárbeli otthonába.

– Jeux rogue-nak, Vörös Szeműnek lenni, akkor sem könnyű, ha az ember beleszületik, vagy van ideje beletanulni természete e részébe – kezdett bele mondandójába Charlie-, ha valaki, pedig mint ön, tagadja ezt, akkor szinte elviselhetetlenül nehéz.

 Nem felelt, tekintetét elfordítva a mocsarat szemlélte.

– Nem közönséges módon, jutott a birtokába, igaz? – folytatta a királynő. – Nem ennek született, s nem is harapták meg. Olyasvalakitől, vagy valamitől kapta el, amit szeretett, ám ma már képtelen rá.

 Juliette kényszerítette magát, hogy ne figyeljen a szavaira. Főleg, mert igazak voltak.

Korábban még rajongott a kutyákért, sok örömét lelte a londoni ebeknek létrehozott nőegyletben, melyet Lady Eugenie Redwood alapított és patronált egész életében, s még halála után is gondoskodott annak anyagi biztonságáról. Aztán rátalált arra szerencsétlen bordeauxi dogra és az abban gyökeret vert kórság őt is megfertőzte.

A kutyára, mely Harry állítása szerint egy volt Lord Redwood londoni otthonának házőrzői közül. Az a példány, melyet nem terítettek le, Dr. Long udvarában, azon a ködös estén.

Az ismeretlen kór, minek forrása Dr. Long szerint a fiatalon elhunyt Lady Redwood volt, egyszerre emésztette fel a testét és az elméjét, hogy végül a Hyde Parki Szörnyetegévé tegye, ahogy az akkori újságok emlegették.

 „Felgyógyulását” követően több alkalommal megpróbált visszaemlékezni arra, ami történt, azokon az estéken, ám ritkán járt sikerrel. Emlékezni és bűnhődni akart azért, amit tett, hogy mindazok, akiknek ártott ne csupán üres, súlytalan nevek legyenek az újságok lapjain. Arcokra, emlékekre, érzésekre, de leginkább bűntudatra vágyott velük kapcsolatban, hogy ha már ember el nem ítélheti azért, amit tett, legalább ő tehesse ezt meg önmagával. Ám az elméje, lényének monstrum oldala makacsul ellenállt neki. Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde története jutott eszébe, melyben a főszereplő személyiségei folyamatosan távolodnak egymástól, egészen az elkerülhetetlen összeomlásig.

– Lénye e részét megtagadni, éppen olyan, mint azt mondani, ez a kar – érintette meg a jobbját Charlie -, nem magához tartozik.

– A kezem nem kel önálló életre, hogy embereket öljön – pillantott rá végül.

– Mert magához tartozik, és nem maga őhozzá – mosolygott a fiatal nő.  – Ám míg képtelen szembenézni vele, s elfogadni, míg azt hiszi, majd a gyógyszerek megteszik maga helyett, addig hozzá fog tartozni. Attól persze nem irtózik, hogy kihasználja, hogy megrabolja az erejét, de adni nem hajlandó neki, nem lakatja jól, hogy úgy mondjam.

– Elégszer engedtem már szabadon ahhoz, hogy ne akarjam ismét – jelentette ki. – Mégis mit akar tőlem?

– Akarni? – hajolt előre Charlie és két, meleg tenyere közé fogta az arcát. – Igazán semmit. Miként maga se akarjon semmit önmagától. Vágynia kell rá csupán.

 

***

 

 Harry egyszer tett, egy futó látogatást egy angol hermetikus sanctumában, és ha sok más nem is, annak szigorú mértani formákra épülő világa megmaradt benne. Megannyi szabályos sokszög, téridom, és azok tökéletes metszetei. Simon Macarthur szentélye sem volt más, óhazai rendtársénál, csupán kisebb és leginkább a háromszögek valamint az azokból formált szimbólumok uralták.

– Az ártó erőknek, így a holtakat engedelmességre szorító igének is Hermész Rendje adott hatalmat az időszámításunk előtti 343-as év hetedik havának hetedik napján a hetedik óra, hetedik percében hatalmas szégyenünkre, a világra szabadítva mindannak borzalmát, amit emberi elme csak formába önthetett.

 Bizonytalan volt benne, hogy az ifjú valóban hozzá intézi szavait, sem nem inkább magához, majd kurtán utána számolt. Hét hetes, s ez a szám különös jelentőséggel bírt az óvilági mágusok számára.

 Simon bevezette egy levegőtlen, vastag falú helységbe, majd mielőtt magukra zárta volna az ajtót, egyik oldalról nyitott, háromszögletű piramisra emlékeztető maszkot nyújtott oda neki, majd felöltötte a sajátját. A maszk szűrőitől lélegzete reszelős lett, és fanyar szagú anyagba áztatott géz borította be az orrát. Ezután jött, a szemüveg, aminek lencséit, Harry szerint, inkább valamiféle fekete fémből, sem üvegből öntötték, és végül a kesztyű, olyan bőrből, amit korábban még soha egyetlen állaton sem látott.

– Szerencsére – szörcsögte Simon -, bár az entrópia örökkön való, és az emberi elme csupán utat mutat neki, utóbbi képes arra, hogy időnként járatlan ösvényekre tévedjen, s ha úgy tetszik, fellelje a contrarium malumot a fordított gonoszt.

– Fordított gonosz? – recsegte.

– A Hold fényes arca átváltozásra kényszeríti a bőreváltókat így hát megszületett az ezüsthigany, az argentum mercurium, köznapi nevén a holdezüst, mely elpusztítja őket. Az ősi legendák vérszopói csupasz faágakra nyársalták fel áldozataikat, hogy vérük lassan, szenvedéssel fűszerezve folyjon el, így a tőlük rettegők…

–… saját fegyverüket fordították ellenük. – fejezte be Harry. – Azt akarja mondani, hogy amit az ember elképzel, az valóra válik?

– Tán nem így van? Amit akarunk, s amiért teszünk, legtöbbször el is érjük. Világuk számos kultúrája évezredek óta hisz az entrópiában, a falánk gonoszban, s annak ezerféle formájában. Létezésnek egyetlen célja és értelme, hogy felfalja magát a létezést, a mi létezésünket. Millió és millió tudatban lapult már ott a félelem a sötétségtől és mindattól, ami benne kísért, míg végül az, Hermész Rendjének bűnei nyomán, formát öltött.

Simon fémdarabokat és porokat szórt egy nagy kerámia tégelybe, majd lezárta és betette egy kisebb kemencébe.

– Meteoracél, magnézium, nitrogénben hűtött, porrá őrölt higany, és egy kis alkímiai fém csak az íze kedvéért – magyarázta, majd tovább lépett egy másik asztalhoz.

– Az élőhalottakat olyasmi fonalak hálózzák be, mint ahogy az erek az élő testet, s hasonló célt szolgálnak, biztosítják az életerő áramlását. Minél nagyobb, vagy minél összetettebb feladatokra alkalmas egy ilyen szolga, annál több kell belőlük, s így lesz mind sűrűbb a hálózat.

– Tehát egy ostoba tetemhez nem sok kell belőle, míg olyannak, aki a konyhában szolgál, teszem azt, már annál inkább, ahogy egy aligátorhoz is több kell, mint egy emberhez – gondolta végig Harry.

– Hibátlan konklúzió. A több fonaltól okosabbak lesznek, de sérülékenyebbek is. Egy harcost darabokra is szabdalhat, akkor sem biztos, hogy megáll, míg egy belső szolga biztosan elpusztul a feje elvesztésétől. A töltények ötvözete arra szolgál, hogy meggyengítse, és végső soron elpusztítsa ezt a hálót.

 Viasszal lezárt fiolákat nyitott fel, majd öntötte tartalmukat egy öblös lombikba, és valamilyen maró folyadékkal fölengedte, végül zöld lángú forralóra helyezte.

– Magnézium, nitrogén hűtött nitroglicerin, némi főnixhamuval, a lőpornak.

Harry a maszk ellenére is kissé szédült a kigőzölgésektől és a hallottaktól, így egy viszonylag üres asztalnak támaszkodott.

– Miért… - nyögte ki, ami először az eszébe jutott.

– Miért? – fordult felé, Simon, s így teljes ornátusában Harry-t H. G. Wells egyik szereplőjére emlékeztette. – Sok az ok, s egy sem – ingatta a fejét. – Mind, ki Hermész útját járja, s él annak hatalmával, éppen úgy felel annak összes bűneiért, mint a sajátjaiért. Nekem pedig Mr. Divine van miért vezekelnem. Nagyon is van miért. Emellett tartozom ezzel házigazdámnak éppen úgy, mint Ms. Hamingsworth-nek, hiszen én találtam önökre, és én javasoltam a grófnőnek, hogy hívja ide hármójukat. Emellett…

 Harry leintette. Émelie beszélt neki róla, milyen illedelmesen, mégis meghitten sétálgattak ők ketten az előző éjjelen, hát meg tudta érteni. Ő is alig-alig ismerte jobban Émelie-t, mikor annak idején a fiatal nő segítségét kérte az Elza Magdalena Jovanovich-ot érintő trónfosztási kísérlet ügyében, és ő is habozás nélkül beleegyezett.

 Hermész mágusa aprólékos munkával jeleket vésett minden hüvelyre, majd varázsigét mormolt latinul és kézzel összeillesztette őket. Arasznyi, vaskos, gömbölyded csúcsú miniatűr ágyúlövedék volt mindahány.

– Modicum Mortem – nyújtotta végül Harry felé az egyiket. – Kis Halál.

– Köszönöm – recsegte a maszkon keresztül.

– Még ne köszönje, csak ha már túl leszünk ezen. Amúgy sem végeztünk még – nyúlt egy ezüstszín tintába mártott, kihegyezett toll felé.