Adamante notare

 

***

Sarafan eltöprengett néhány pillanatra. Igen, akadt ilyesmi, csupán igen kevéssé vágyott rá. A vérmágiához hasonlóan öreg hagyománya volt a titokzatos tanoknak, mellyel, az írásbeliséggel nem rendelkező kultúrák varázstudói átadták tudásukat az utódjaiknak. Hatékony volt, és maradandó. Annyira mindenképpen, hogy felkeltse ennek a kurafinak az érdeklődését. Emellett nem kellett hozzá hagyományos értelemben véve mágia, csupán két, arra fogékony, és készséges elme.

Vagy éppen felelőtlen, és lépéshátrányban lévő, mint az ő esetében.

Kigombolta tiszti kabátját és felgyűrte az ingujját, láthatóvá téve az alkarjára rajzolt fekete háromszögekbe foglalt hermetikus Vénusz jeleket. 

– Asszonyom! – tiltakozott Nicos.

– Hallgasson, százados! – utasította, tekintetét le sem véve a Halhatatlanról. – Akarom a tudását, és azt, ami ezzel jár. Vágyakat akar maga iránt? Legyen. Emlékeket magáról? Elfogadom őket. Ha megadja, amit akarok, nem állok ellent neki. Ám ha nem…

– Gazember vagyok, de nem hazug, és végképpen nem kicsinyes – gyűrte fel a köntöse ujját a 64-es.

– Asszonyom, beosztottjaként határozottan tiltakoznom kell…

– Nicos!

–… felelős orvosaként, pedig utasítanom…

– Akkor menjen ki! – rivallt rá, hátra pillantva.

Nicos őszintén aggódott érte, ő pedig tisztelte ezért, és dühítette, hogy így kell beszélnie vele.

– Igenis asszonyom! – vágta vigyázva magát a százados. – Ebben az esetben, inkább jelen lennék az átvitelnél – szegezte előre a tekintetét.

Ő a combjaira fektette a két alkarját, és közelebb húzódott a Halhatatlanhoz. Finoman ráfogtak egymás kezére. Tekintetével a másikét kereste. Félt. A katonai akadémián megtanították ezt a technikát nekik, de néhány vad éjszakát, és felelőtlen esetet leszámítva nem igen élt vele.  A varázslók elméje fogékony, és ha védtelenül hagyták, sokkalta sérülékenyebb volt, mint az átlagembereké.

 A férfi mutatóujjaival végigsimított a két Vénusz jelen.

Más érzés volt, mint a korábbi alkalmak. Talán mert akkor a gyönyörre és vad képzetekre vágyott, akárcsak azok, kikkel megosztotta a tudatát. Ezúttal mintha tűkkel szurkálták volna körbe mindkét szemét, hogy ne tudja még csak véletlenül sem elkapni a tekintetét a Halhatatlanról. Az átvitel is inkább hasonlított egy tucatnyi gyilkosméh dühödt csípésére, tele méz-sűrű, ragacsos méreggel, mely végigcsorgott a végtagjain, míg el nem érte a szívét és az elméjét. Izmai görcsbe rándultak, megfeszítve a felső testét. Nyaka élesen ropogva fel, majd hátra rántotta a fejét, ám tekintetét továbbra sem volt képes elszakítani a férfiétől. Torka, mint holmi templomi áldozatnak védtelenül tárulkozott fel előtte.

 Nem, a 64-es nem volt kicsinyes, semmilyen értelemben sem. Testét ugyan fájdalom gyötörte, ám közben elméjét megmerítette száz és száz éjszakában, megannyi fülledt és zavarba ejtő pillanatban, folyamatosan fúrva mind mélyebbre, hogy a saját vágyai után, végül az övéit is kiássa és megmutassa neki. A Halhatatlan akaratából olyasmiket látott, amikről már tudott, amiket maga előtt is tagadott, és aminek jobb lett volna, ha rejtve marad a számára.

Ám ez volt az ára.

Látta, hogyan takarja el a fekete Hold a Napot, ahogy sárga napkorona, előbb vörösre sötétül, majd fekete csápokat növesztve nyújtózik a föld felé. Hideg szél kelt nyugat felől, az emberi isten sírjának mélyéről, felkavarva a fekete homokot és beborítva vele Minden Élet Forrását, a Nílus völgyét. Látta, ahogy a források kiapadnak, az oázisok elnéptelenednek, a városok száraz, forró tömegsírokká válnak. Sakálok vonyítását hallotta, szikkadt csontok ropogását, néma, homokkal teli szájak csikorgását. Vörös hajú, lángtekintetű hívők zsongó imáit.

Szetiták kántáltak az oltár körül, ahol kristályok fényétől megvilágítva a papok a kiválasztott papnőkkel háltak, hogy azok majd világra hozzák Szet új, erősebb szolgáit, az új kor gyermekeit.

Egy rőt világot látott, a fekete ég alatt, melyből soha többé nem ragyogtak le az elveszett csillagok.  Szobrokat látott, Szet kőmásait végtelen sorban, kezükben izzó buzogányokkal, melyek halott Nap helyett ragyogták be az Egyiptomot.

Vörös víz hömpölygött a Nílusban, partján Szet fejű nők és férfiak álltak, énekkel dicsőítve az egyetlent, az utolsó istent.

Érezte a rőt, forró pulzálást, mely őt is éppen úgy átjárta, mint az egész szertartást. Bekúszott a pólusaiba, átitatta a húsát és a csontjait, míg egészen eggyé nem vált vele. Már érezte őket. Rájuk lel, majd ha eljön az ideje, s talán oly könnyedén, mint mikor öntudatlan léptek vezetik hazafelé az embert.

Már megkapta, amiért jött.

Azt hitte, a Halhatatlan is.

Látta a csillagokat, a mindent beborító homok felett, hogy miként tükröződnek a csillagképek égi formái lent, a földi világban. Durván faragott monolitokat látott a sivatagban, homokba süllyedt sztéléket egy elfeledett város mélyén. Épületeket, egész negyedeket, melyek titkon mind az éjszakai égboltot másolták, fókuszálva, visszatükrözve és sokszorosára erősítve a csillagokból áradó hatalmat. Ott voltak mindenütt Egyiptomban, Közép-Amerikában, az Urál keleti lejtőin megbúvó ősi városokban, vagy akár Britanniában. A mára, a Boszporusz fölött is átívelő császári palotában is.

Hibátlanok voltak egytől egyig, önmagukban is, ám az, amit együttesen kirajzoltak az éjszakába borult világ kőhúsában az páratlan volt. Tisztább és hatalmasabb talán bármely más ember alkotta mágikus szimbólumnál.

Egy asszonyt látott. Egy maszkot viselő sámánt, ki madárkoponyákkal teli botját rázza az őszi telihold alatt, mikor az Androméda csillagai a legfényesebben ragyognak odafent.

Az asszony szólt, a világ pedig felelt neki.

 

***

Kipirultan, mégis libabőrösen tért vissza az öntudatba. Vadul kalapált a szíve és szaporán kapkodta a levegőt. Ám még ez is nehezére esett és fájdalommal járt. Eddig görcsbe rándult izmai keserves mereven engedelmeskedtek csak neki, tagjai pedig tompára zsibbadtak.  Verejtékben fürödve hanyatlott hátra a fotelban.

– Nicos – nyögte. – Segítsen fel!

– Jobb lenne, ha ülve maradna még, asszonyom. Ebben az állapotban…

– Segítsen fel! – nyelt nehezet, megismételve önmagát. – Ne kelljen harmadszor is kérnem!

– Igenis, asszonyom – támogatta ki a karosszékből a százados.

Szédült a feje és hányinger kerülgette. A világ körülötte eltompult és távoli lett.

– Lenyűgözőnek találom, hogy ilyen önfegyelmet gyakorol, még a kínálkozó hatalom árnyékában is. Sejtette mindig is, de most már biztosan tudja – közölte a Halhatatlan.

– Micsodát asszonyom? – hallotta Nicos hangját messziről.

– Hogy egy világban, ahol a természet az igazi hatalmat a férfiaknak adta, mégis egy nő, egy női mágus ül egy három kontinens felett uralkodó birodalom trónusán – szólalt meg ismét a 64-es. – Olyan útját az ismerte meg felemelkedésnek, melyről mások nem is álmodnak. Immáron csak rajta áll, mit kezd vele.

Sarafan nem értette minden szavát, azok kásává folytak össze a tudatában, szétmállva a még mindig kántáló szetiták hangja, és az ezernyi, sötétvörös vágyba fulladó pillanat súlya alatt. Nem értett sem a szavakat sem azok értelmét, de most nem is érdekelte. Nem tehette.

Hagyta, hogy Nicos kitámogassa a helységből, végig a folyosókon, el a kínosan rendezett és tiszta ezredesi iroda mellett. Engedte, hogy beültesse az autóba, és ellentmondást nem tűrően magához ölelje, amíg a sofőr visszahajtott velük a felszállóhelyre.

A szállító fájdalmas hangon csikordulva, rázva rugaszkodott el a földtől. A hangnak kijózanítóan kellett volna hatnia rá, de igazából még ez sem jutott el a tudatáig. Bágyadtan felpillantott a mellette ülő századosra. A férfi nem nézett rá, de hagyta, hogy továbbra is a vállának dőljön, a karjába kapaszkodjon. Nem nézett rá, de szemmel tartotta. Éppen úgy, ahogy tette minden áldott nap, mióta alatta szolgált. Rá vigyázott. Nem szólt, ha nem kellett, de ott volt mindig, ha szüksége volt rá. Néha gyűlölte érte, néha pedig mindennél hálásabb volt neki. Énje jobbik feleként gondolt rá. Bremen Nicos, a makacs önfejű alak, aki minden szabályt és rendeletet betartott, kivéve akkor, ha róla volt szó. Rengetegszer kockáztatott érte. Hadbíróságot, börtönt, és az életét is nem egyszer. Zokszó, vagy panasz nélkül. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne tette volna szóvá, ha szerinte ostobaságot csinált. Megtehette. Ő volt az ember, aki vigyázott rá.

– Azt hiszem – forgott nehezen a nyelve –, az ezredesnek igaza lesz. Erről nem készül majd jelentés. Maga azonban emlékezzen rá, Nicos, és emlékeztessen engem is. Ha ostobaságra készülnék.

– Igenis asszonyom.

Adamante notare

 

***

A bejárat zajosan csúszott odébb, ahogy beléptek a 64–es lakrészébe.  Gazdagon, art déco stílusban berendezett helység volt, amiből több ajtó is nyílt. Kényelmes kanapék, karosszékek, egy bárszekrény és Sarafan látott egy lemezjátszót is. Női hangokat hallott az egyik, félig nyitott ajtó mögül, kacajt, egy franciául mondott pikáns vicc után.

– Attól tartok, tartanunk kell egy kis szünetet, hölgyeim – szólalt meg egy férfi, feltehetően a 64-es.

Mélykék, selyem köntöst viselő, húszas évei közepén járó fiatalember lépett ki a másik szobából. Feltehetően nem régen eshetett át a testcserén. A thaumaturgok igencsak kitettek magukért, mikor a héját tenyésztették. Külseje, az antik görög ideál szobrokat idézte, napot sohasem látott, mégis barna bőre makulátlan volt, akárcsak szakálla, melyet mintha Tiziano ecsetje festett volna meg. Kortalan ifjú volt, kinek szürke szemeivel egy matuzsálem mérte végig.

– Üdvözlöm – hajolt meg felé. – Bár korábban már értesítettek róla, hogy jön, arról nem tettek említést, egy igazi birodalmi nemes hölgy keres majd fel – nyúlt a keze után, feltehetően azért, hogy megcsókolja.

A tábornok erőt vett magán és hagyta neki.

– Igazán nem volt tisztességes tőlük, hogy eltitkolták. Egy hús-vér Omeritos, az Elbukottak Temploma megostromlójának vérvonalából. A bőrük, még ennyi nemzedéken át is megőrizte füst és égett hús illatát. Hajukat az antiókiai nap szívta fakóra, szemüket, az ősüknek az Elbukottak, gyémánt börtönére vetett pillantása csiszolta élesre és kékre. Hibátlan, egyedülálló női szépség, melyet oly ritkán van alkalmam élvezni.

A férfi még mindig az ujjai között tartva a kezét, leheletével, beszéd közben, újra és újra végig bizsergette a bőrét. Családja történetéről beszélt, ahogy mástól még sohasem hallotta, közben a külsejét dicsérte, ám a hangja, igen a hangja hozta leginkább zavarba. Figyelmét elterelendő, felidézte magában a kacajt, amit a belépéskor hallott. Még hogy ritkán van alkalma élvezni a női szépséget!

– A Császárnő figyelmes ajándékai, semmi több – folytatta a 64-es, mintha csak olvasott volna az elméjében. – Gondoskodnak a kényelmemről, de közben ügyelnek rá, hogy semmilyen ősi fondorral ne juthassak ki innét.

Ősi fondor, hallott már ilyesmiről, s milyen szép, kényelmes kifejezés volt ez a vérmágiára. A módszer segítségével egy fejletlen, gyermeki testbe lehetett plántálni egy másik tudatot. Ha a befogadó test és a beültetendő elme vérrokonságban állt egymással, az csak megkönnyítette a dolgot. Olyan ősi volt, hogy talán nem is volt hagyományos értelemben vett mágia, inkább csak egy eltéphetetlen kapocs, mely a gének és a származás útján jött létre a személyek között. Ilyen formán a két nő valóban körültekintő figyelemmel kiválasztott ajándék volt a Császárnő részéről. Itt a 64-es nem varázsolhatott, semmiképpen sem változtathatott azon a tényen, hogy ágyasai meddők, így még a leghalványabb esélye sem volt arra, hogy a vérmágia révén kijusson a börtönéből.

– Az ízlése nem az én dolgom – vont vállat a tábornok – Más esetben a kényelme sem lenne az, de most szükségem van a tudására – húzta ki a kezét a férfi ujjai közül és leült az egyik fotelbe. Nicos mögé lépett.

Tudás, emlékezettet magát. Ezért jött. Ennek, a magát embernek tettető szerzetnek a különös, húsban és vérben megőrzött tudásáért, mely elég messzire nyúlt ahhoz, hogy emlékezzen az Omeritos dinasztia alapítójának tetteire, és elég pontos volt ahhoz, hogy annyi év távlatából is első pillantásra felismerje.

– Milyen szigorú – mosolyodott el a Halhatatlan. – Nem mondom, hogy nem értem meg, de mégis csak elszomorít, hogy eljött egészen idáig, csak azért, hogy kérdezzen – telepedett le vele szemben az egyik szófára. – Az olyan… kiábrándító – búgta.

– Nem érdekel, hogy maga mit gondol. Én pusztán a válaszaimat akarom – szögezte le ismét.

Keresztbe tette a lábát és összefonta a kezét. Árulkodó mozdulat volt, de nem jutott jobb eszébe. Mögötte a százados elég régóta ismerte már ahhoz, hogy tisztán tudjon olvasni a testbeszédében, de előtte nem szégyellte magát. Egyedül a vele szemben ülő, szürke szemű matuzsálemmel kellett vigyáznia. Bensőjét feszítette valami, ám az most nem düh volt.

– Ezt ugyancsak szomorúan hallom – húzott oda maga mellé a férfi, egy kézi kocsit és töltött magának egy italt. Kortyolt belőle, majd kényelmesen elnyújtózott a pamlagon. – Mert, hogy lehetne kíváncsi a válaszaimra, ha nem kíváncsi a gondolataimra, melyből fakadnak?

– Egyrészről megértem az unalmát, s hogy látogatásom szórakoztató önnek – folytatta szigorúbb hangon. – Másrészről viszont visszatetszőnek találom, az ilyen játszadozást. Azt mondták magának nagy gyakorlata van a nőkkel. Én eddig mindebből csak keveset tapasztaltam.

– S ez alighanem kedvére van, egy olyan nőnek, mint maga, aki megszokta, hogy elérje, amit akar, ám ahhoz  már nem, hogy kérjen – kortyolt italába a 64-es. – Kedvére van, hogy mogorva, hogy utasít és teljesítik a parancsát. Mily kifinomult, mily merev, mily egyszerű. Én, ellenben sokféle tudok lenni. Irányító, vagy akár befolyásolható is. Az attól függ, meddig hajlandó elmenni a válaszaiért?

Ismét végigmérték azok a szürke szemek. Nem az arcát, a mellét, vagy a combjait, hanem az egészet, a nőt, aki vele szemben ült. Egyszerre volt nyersen tárgyiasító, ugyanakkor kedvére való. Ám mind a kettő eltörpült ahhoz képest, hogy nőttön-nőtt benne egy egyelőre megmagyarázhatatlan, zavaró, kényelmetlen érzés, pusztán attól, hogy itt ültek és beszélgettek.

– Hogy eljátszottam–e a gondolattal, hogy én és maga? – kérdezett vissza Sarafan. – Minek pazarolja az időt erre a nyilvánvaló kérdésre? Természetesen. De akár az engedélyem nélkül, vagy akár azzal is, csak egy ujjal is hozzám ér, előbb eltöröm azt az ujját, majd kezét, amihez tartozik. Aztán ami maradt magából odavetem a beosztottamnak és még maga Konstantin sem óvja meg attól, ami magára vár.

Várt néhány pillanatig, hogy a csend súlyt adjon a szavainak. Hagyta, hadd hassanak. A fenyegetés valódi nagysága, nos, az nem sokat számított, sokkal inkább, hogy igaz volt, s, hogy a másik elhitte neki. Talán nem ez volt a legkifinomultabb fogás, ám kizökkentette az édelgésből, annyira mindenképpen, hogy átlássa, ha akar valamit tőle, azt más módon kell elérnie.

Egy pillanatnyi félmosoly volt csupán, semmi több, ami átsuhant a Halhatatlan arcán.

– Őszinte – kortyolt bele az italába. – Kegyetlen és őszinte. Legyen, beszélgessünk. Kérdezzen! – ült fel.

Megváltoztak a szavai a testtartása, de még a tekintete is, és velük a légkör a helységben. Úgy tűnt, végre valóban hajlandó rátérni a tárgyra.

– Tájékoztatást kaptam arról, hogy maga ismeri Szetet.

– Személyesen? Nem ismerem, és nem is különösebben sajnálom. Nagyon kevés ember él már a Földön, aki ténylegesen találkozott vele. Amíg persze fáraó volt, más volt a helyzet. Az uralkodók nyíltan vállalták, hogy alattvalóik között járó istenek. Hozzám hasonlóan ő is imádta a nőket és rengeteg utódot hagyott hátra, ám olyan sokáig élt, hogy végül egy sem örökölhetett utána. A jó fáraó leszármazottjaival volt lehetőségem beszélni, és rajtuk keresztül olykor magával a nagyságos atyával is. Már azzal, ami megőrződött belőle bennük. Nos – kortyolt bele az italába –, azok határozottan vidám társalgások voltak. Szet már azelőtt túljutott az emberi lét minden nyűgén és bizonytalanságán, mire az utódaiban hátrahagyott lélekcsíráival kapcsolatba kerültem, hát olyan volt vele beszélni, mintha egy homokviharral vitatkozna az ember. Rövid ideig érdekes, de leginkább fullasztó. Akárhogy is, sokat nem értettem meg belőle. Abból, hogy milyen volt – gyújtott cigarettára.

– Az utódaiból viszont annál többet – szívott hosszút belőle. – Mind, aki megérte a vén szörnyeteg „halálát”, és hordozhatott akár csak egy szikrányit is annak tudatából, magát vallotta igaz örökösének, és uralma jogos folytatójának. Annyian voltak, hogy az egész egyiptomi birodalomra jutott belőlük, így ők lettek a szekták szellemi atyjai.

– Melyek közül mind azt hiszi, nála az igazság – tette hozzá Sarafan, – Melyet gondolom csak megerősítettek a vörös kristályszilánkok, melyeken keresztül az ősapához intézhették imáikat.

– Valahogy úgy. Ám kezdetben csak ők voltak, a vér élő örökösei. Több száz kicsinyes vénember és önző kölyök, semmi több. Egészen addig, amíg Nagy Sándor be nem tette a lábát Egyiptomba, a szekták egymással és a többi vallással marakodtak a koncért. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyik sem ért fel sem hatalomban, sem pedig merészségben az ősapához. Ám a Hódító megváltoztatta a helyzetet. A görög filozófusok és tudósok tűzzel-vassal irtották a régi hitet, és babonaságokat, hát a jó örökösök végül erőt vettek magukon. Elzarándokoltak Szet piramisához és betörtek a kriptájába. Ott megtalálták a vörös kristályszobrot, az pedig, az egyesítés helyett, végképp felborított mindent. Mert nem egyforma darabokra tört, ó dehogy. Természetesen mindenki a legnagyobbakat akarta, a komoly ékköveket, a vér és homok végtelen hatalmának hordozóit. Ezek végül a vérvonal leghatalmasabbjaihoz kerültek, a többieknek jutottak a szilánkok.  Volt azonban egy, egy egyszerű pap, aki már nem volt Szet vére, csupán elszánt hívő, egy kis gyülekezet vezetője. Nem isteni vér, mondták, neki nem jár kő!   – szippantott újra egy nagyot a cigarettából.

– Így a pap kivonult a sivatagba, hogy ott imádkozva megértse istene szándékát, miért hagyta őket ilyen hosszan magukra, ebben a káoszban. Ő ismerte fel először, s talán utoljára, hogy a szilánkok nem segítenek, hanem bajt hoznak a vallásukra. Egy eleven isten hatalmának morzsáit hordozták, olyan erőt, mely jól illet uruk kezébe, de rosszul fért meg az emberi önzéssel és önérdekkel. Egy esendő ember kezében már egyetlen darab is félelmetes erővel bírt, hát, ha még ezt párosítjuk az alapvetően bennünk élő mohósággal. A pap tudta, amit a görögök meghagynak belőlük, azt eltörlik ők maguk. Így hát ő, egyedül istene áldásával felvértezve sorra járta a szektákat, elvette tőlük a köveket, csak egyetlen szilánkot hagyott meg mindegyiknél. Hogy használják, hogy okuljanak, s ha ez a sorsuk, végül semmivé váljanak. Egy kő, minden gyülekezetnek és nem több – emelte maga elé az elszívott csikket és a hamutálba tette. – Egyetemleges szabály, de sajnos csak emberi szabály – mutatott színpadiasan a kézikocsin heverő cigaretta tálcára és a benne sorakozó szálakra. – A századok során mindig jöttek önjelölt próféták, akik megpróbálták egyesíteni a vallásukat, több szilánkot is megszerezve, de a vége mindig a még nagyobb káosz és széthullás lett. Pedig azok csak apró darabkák voltak, azokhoz képest, melyeket a pap a nagy körútja végén elrejtett. Azok tyúktojásnyiak, gyerekökölnyiek. Ha valaki megkaparintana belőlük néhányat, akkor az eddigi vallás villongásaik, csupán közönséges kofalármának tűnnénk, ahhoz képest, ami bekövetkezne. A golgotaiak bibliája, ha olvasták, elég érzékletesen ír az egyiptomi tíz csapásról. Háromnapos sötétség, dögvész, fekély, az elsőszülöttek halála, hogy csak néhány teátrális példát említsek – gyújtott rá ismét. – Szet hatalmából olyan káosz köszöntene a Birodalmukra, ami még Konstantin is felrezzenne tőle a szarkofágjában.

– Katonaként és thaumaturgként én azt hiszem, alapvető emberi igényünk van arra, hogy tervet lássunk a káosz mögött, rendet, mert csak azt látjuk át – vélekedett Sarafan. – Maga viszont azt mondta, hogy Szet már túljutott az emberi vágyakon és értelmen. Talán nincs is igénye egy valóságos tervre.

–Terve?  - dőlt hátra a kanapén a 64-es, felfelé fújva a füstöt. – Nem az talán valóban nincs. Hacsak nem maga a változás, ahogy maga mondta, a káosz a terv. Szet a szükséges rossz, a folyvást vándorló sivatag istene, aki számára az egyetlen állandó, az maga a változás. Mindemellett – pillantott fel a mennyezetre – egykor mégiscsak ember volt, s ha még kicsit is hasonlít ránk, akkor akárcsak engem, őt is végtelen unalom gyötri. Ez az egész vallás, a hívei által keltett zűrzavar, talán csak játék, móka a számára. Szórakozás, semmi több – szippantott egy mélyet. – Gondoljon csak bele! Szet vallása a halála után is évszázadokig Egyiptom vezető kultusza volt. A legtöbb államvallással az a baj, hogy elhalnak, mihelyst maga, az őket éltető állam megszűnik. Egyiptom, mint minden birodalom először belülről pusztult el, a hódítók már csak a véres utómunkát végezték be. A szetitáknak le kellett lépniük a történelem színpadáról, hogy fennmaradhassanak. A görögöket, az önjelölt, új isten, Ptolemaiosz követte, majd a sarjai, végül Róma és a bizánciak, a saját császárkultuszukkal. Egy olyan uralkodóval, akitől még Szetet is leverte a víz – intett elismerően. – Én csak tudom. Konstantin egy rémálom volt, azon túl, hogy egy élő isten. Az öreg Szetnek semmi értelme sem lett volna szembeszegülnie vele, nemhogy azzal vesződni, hogy rendet tegyen az övéi között. Egy nagy, egységes vallás szemet szúr, de egy szekta az más. Azok túlélők, ők a vallásháborúk acéllal és vérrel, százezrek által vívott csatáinak gerilla harcosai. Ráadásul nem is egy szektáról beszélünk, hiszen csak Egyiptomban lehet vagy száz belőlük. Talán játék, talán egy grandiózus, hosszú távú terv része, mely évezredeken ível át. Mindkettő unaloműzésre szolgál.

A Halhatatlan kezével a hálószobája felé intett.

– Akárcsak az én szépségeim odaadó bujasága.

– Utalt arra, hogy a nagyobb darabokat elrejtették – szólalt meg a háta mögött most először a százados.

Igen, a tábornok emlékezett rá, hogy  Nicos beszámolt neki arról, hogy a karkötőn, melyet vett a zászlósnak, több, nagyobb, sötét kő is volt.  Ez, azzal együtt, amit a Halhatatlan az előbb mondott, már magyarázza a támadást.

A 64-es kifújta a füstöt és először azóta, hogy beléptek ide, a beosztottját is alaposan végigmérte. A tábornok pillanatnyi kelletlenséget és zavart látott a Halhatatlan arcán, ami elégedettséggel töltötte el. A szemben ülő kurafi, kétségtelenül tudott valamit, és használni is volt mersze ellene, ám a századosra úgy tűnt már kevéssé tud hatni. Zavarta annak jelenléte, és Sarafan örült, hogy zavarja. Az ezredes jutott az eszébe, aki figyelmeztette, hogy ne egyedül keresse fel a Halhatatlant. Nyilvánvalóan tudhatta, hogy annak képességei és csábereje gyengébben hatnak a férfiakra, főleg az olyanokra, mint Nicos. Egy pillanatra felfortyant benne a düh, hogy az ezredes nem hitte, hogy egyedül is boldogulna, ám kénytelen volt belátni, hogy így van. A Halhatatlan rá hatással volt. A századosra nem.

– Valóban – tért vissza a cigarettájához házigazdájuk. – Mint mondtam a pap úgy vélte akár néhány darab is azok közül túl sok hatalmat adna, kapzsi és kicsinyes hittársai kezébe. Ám ott volt a két rosszul közüli választás örök dilemmája. Együtt rejtse el a köveket, vagy szórja szét azokat? Végül az utóbbi mellett döntött. Az alkímia, különös módon éppen a fajtáját úgy gyűlölő görögöknek hála, már elég elterjedt és fejlett volt ahhoz, hogy olyan ötvözetet készíthessen, mely hatásosan rejtette el a kövek valódi hatalmát. Gondolom rászánta az időt, hogy amennyire csak lehetett jelentéktelenné tegye őket, leginkább a többiek számára. Annak, hogy igyekezete mindez idáig sikeres volt, ékes bizonyítéka, hogy emlékeim szerint először beszélgetek erről, mióta Konstantin kijelölte számunkra ezt a kényelmes lakot. Ám, a jó pap munkájának immáron több mint kétezer éve – nyomta el a cigarettát, majd egy újra gyújtott. – Nagyon sok idő, ez egy ember alkotta varázslatnak.

Sarafannak eszébe jutott a doboz, melyben Nicos a karkötőt vette. A boltot erősen óvták a köveibe rótt jelek, akaratlanul is még jobban elrejtette az ékszer hatalmát. Ugyanezt a célt szolgálhatta a ládikó is. Elrejtette, az érdemtelen tekintetek elől. Azt, hogy kinek jutott eszébe az az őrült ötlet, hogy ékszerbe foglalja a köveket, nem firtatta, hiszen a válasz adta magát. A hatalom és az önérdek rossz párosítása volt.

– Ezek alapján jól sejtem, hogy úgy hozta a balsors, és ráakadtak egyre? Netalán többre is? – búgta a 64-es, ismét előre hajolva ültében, figyelmét, immáron teljesen neki szentelve. A tábornoknő állta a tekintetét. Még állta.

– Összesen hat darab – felelte meg helyette a kérdést a százados. – Karkötőbe foglalták őket…

– Korábban is feltűnt, hogy akkor szólalsz meg, amikor a felettesed éppen nem tud felelni – vágott közbe a Halhatatlan, de rá sem pillantott Nicosra. – Amikor a teste előbb jár az elméjénél. Amikor az ágyékába markoló vágy nem engedi, hogy a maga nevében szóljon. Akkor jössz te. Hogy beszélj, kérdezz és rámutass a fontos dolgokra. Még nem tudtam eldönteni, hogy idegesítő vagy, vagy érdekes. Ahogy azt sem, irigyeljelek, vagy szánjalak, hogy hozzá tartozol. Alkalomadtán majd eltöprengek rajta. Hat kő. Nem éppen szent szám, de azért elég meggyőző mennyiség. Ahhoz mindenképpen, hogy izgalmas kis változások álljanak be, unalmas, kis világunkban. Persze, csak időlegesen, hiszen a Birodalom aligha hagyná, hogy sokáig szabadon tomboljanak. A légiók ebben a legjobbak. Mások eltiprásában.

– Én pontosan ennek akarom elejét venni – közölte Sarafan. – Nem áll szándékomban hagyni, hogy ezrek, vagy akár tízezrek essenek áldozatul ennek az unalom szította őrületnek. Maga pedig segíteni fog nekem gátat szabni neki.

– Hízelgő. Én, mint a „Birodalom készséges szolgálója”, ám sajnos menthetetlenül materialista vagyok és az „dicsőség”, mely ilyesfajta szolgálat elismeréseként jár, nem igazán vonz - intett a Halhatatlan.

– Amire viszont vágyik, én nem adom meg magának – közölte vele hidegen.

– Sokkal többre vágyom, mint hinné – hajolt közelebb hozzá – és nem hiszem, hogy nem kaphatom, meg amit akarok

A férfi leheletének édes szesz és dohány illata volt. Nem hallotta, csak tudta, hogy a karosszéke mögött álló százados egész testében megfeszül, készen arra, hogy akár parancs nélkül is, de a megfelelő pillanatban közbelépjen és beletiporja a padlóba a 64-est.

 – Hogy lehet gátat szabni neki? – ismételte magát.

– El fogja árulni magát idővel, talán már meg is tette – felelte semmitmondóan a Halhatatlan.  – Feszegeti, meddig mehet el, és ahogy egyre vadabb vágyak vezérlik, úgy hág majd át egyre valószerűtlenebb korlátokat. Tudja, napfogyatkozás, vérré változó Nílus…

– Amit…

– El akar kerülni. Értem én. Ehhez viszont előbb velem kell egyezségre jutnia. Engem viszont kezd fárasztani ez a meddő beszéd – dőlt vissza unottan kanapéjára a Halhatatlan.

– Hogy tud ilyen közömbös és önző lenni? Csak arra tud gondolni, hogy a tudásáért cserébe megkaphat?

– Talán kínálhat mást, ami érdekel? – vonta fel a szemöldökét a 64-es.