Adamanta notare

 

***

Rosette feljebb tekerte a rádiót. A Birodalom talán uralta a világot, de zeneileg nem számított nagyhatalomnak, legalábbis, ami a modern irányzatokat illeti. Az amerikai Dixie-ből és Louisianából útjára indult jazz és blues hamar utat talált az Öreg Kontinensre és a hozzá hasonló fiatalokhoz. Szerette ezt az zenét. Wagnerre vagy Beethovenre nem lehetett leülni egy pohárka konyakkal és elérzékenyülten sírni, ha éppen kedve az embernek. Nem mellesleg kiválóan hangulatba hozta ha éppen úgy adódott az alkalom. Ma pedig úgy adódott.

Nem vesződött a ruháival, csak meggyújtott néhány boszorkánygyertyát. Ezek mind füstmentes lánggal égtek, és az illatukat nem sodorta magával a nyitott teraszajtón beáramló hűvösebb éjszakai levegő. Addig nem, amíg égtek a gyertyák.

Háromszor, rövidet csöngettek. A biztonság kedvéért kilesett a kémlelő nyíláson. Az apró, csónakforma női tiszti sapka alá szorított kontytól, odakint álló tiszttárásának csak még feszesebbek és markánsabbak lett az arcvonásai, melyeket a homlokán és az állán viselt vonaltetoválás választott ketté. Ajtót nyitott.

Kiélvezte egy pillanatig a másik döbbenetét, hogy egy szál fürdőköntösben áll előtte, majd finoman kézen fogta és behúzta a lakásba.

– Leonor!  - súgta.

Leonor Al Shahidallal sokban hasonlítottak. Származásuk okán másodrangú polgárai voltak a Birodalomnak, de a katonai szolgálat lévén teljes jogú állampolgárokká válhattak egy napon. Ő büszkévé akarta tenni a családját, Leonor pedig azét, mert polgárként később előnyösebb házasságot köthet általa a sajátja. Már a jövendőbelit is kiválasztották számára, csupán arra vártak, hogy leteljen a kötelező szolgálati idő, ami az állampolgársághoz kellett. Addig volt szabad.

A homlokát ékítő vonaltetoválás, és a homoktól védő arcmaszk mögül is kilátszó, szép ívű, dús szemöldök tetszett meg neki először benne, aztán ott volt a széles, makacs áll, melyet Leonor hajlamos volt nem tetszése jeleként felszegni, közben lebiggyesztve az alsó ajkát. Ezt a szokását a kiképzésük első félévének legsötétebb, legvadabb korszakában is megtartotta, és ez azon kevés dolgok egyike volt, amire Rosette tisztán emlékezett azokból a hónapokból.  Leonor azt mondta, neki pedig az ő akkor még vörös haja maradt meg egyedül.

Örökkön, füst és fűszer illata volt, ami csak erősödött mikor együtt voltak. Rosette egy birodalmi kolónián nőtt fel, annak normái szerint, így a saját neme iránti vonzalmát is egyszerűbben élhette meg. Leonor számára viszont mindez bizonytalan útkeresés volt még csupán, tele esetlenséggel és szégyenérzettel. Ám vágytak a másikra, és ilyenkor, ezeken a zárt ajtók mögötti, izgalommal terhes hangon elsuttogott szavakkal teli alkalmakkor, csak ez számított. Az, hogy ruháiktól megszabadulva befészkelték magukat a fotelbe, mely bármilyen nagy is volt mégis túl kicsi kettejük számára, így még szorosabban kellett összebújniuk, hogy a levegőt a másik testének és a boszorkánygyertyáknak az illata töltötte be, hogy látták a másik mikor harapja be az ajkát, biccent aprót, helyeselve, hogy folytassák, amit elkezdtek és ne is hagyják soha abba, csak az volt a fontos.

Sokáig, Konstantinnak hála nagyon sokáig tartott, mire végül elhevertek egymás mellett a szőnyegen.  Ilyenkor alig váltottak szavakat, elég volt egy kézmozdulat, bólintás, vagy csak egy tekintet. Miről beszéltek volna? A nem létező esetleges jövőjükről, melyben Leonor szabadon dönthet magáról? Nem. Semmi értelme sem volt ezen rágódniuk, megmérgezve ezzel a pillanatot. Így csak feküdtek egymás mellett, a rádióból kiszűrődött egy blues dal bús szaxofon szólója, és a boszorkánygyertyák lassan leégtek.

 

***

A nyitott terasz ajtón át a nappaliba beáramló hűvösebb, éjszakai levegővel érkező szúrós, kesernyés szag ébresztette fel a szendergésből. Idegen, veszélyes szag volt, amire teste és elméje egyaránt reagált. Lábait maga aláhúzva, fektéből átvetődött a még ébredező Leonoron, az íróasztalon tartott, kicsi, de nagyon is éles orihalkum papírvágó kés irányába. Tekintetével közben a szag forrását kutatta. Ott állt a balkonja ajtajában.  Ott állt? Nem, sokkal inkább kiolvadt a mögötte, a könnyű, esti szellőben hullámzó, félig légnemű, félig folyékony sötétségből, mely betöltötte az ajtókeretet. Mi a…

Látogatója, tőrt rántva elő az övéből, megindult felé. A mozdulat elmosódott volt, mint egy rossz fotó, a fegyvert markoló kar egy pillanatra a lendítés egész ívében létezett, majd ismét anyagiasult, mikor elérte a tetőpontot. Konstantinra! Mágia!

Belerúgott az íróasztalba, a támadó felé perdítve ezzel a bútordarabot, majd amíg az annak kikerülésére fókuszált, egy kurta rúgással útjára küldte a legközelebbi gyertyatartót is. Eszébe sem jutott tőrt vetni rá. Arra még szüksége lesz.

Leonor felriadt a hangokra, s mert közös kiképzést kaptak, hasonlóan gyorsan ás módon reagált. Az ő egyenruhája a nappali padlóján hevert, derékszíján a szolgálati revolverével. Odakapott, és nem vesződve a tokkal, azon keresztül sütötte el a fegyvert, háromszor egymás után. Pontos volt, ám a lövedékek úgy csapódtak bele támadójukba, mintha vízbe merülő kavicsok lettek volna csupán, hullámot vetve, majd ártalmatlanul süllyedve a mélybe.

Sárgás fekete lüktetés volt csupán a térben, ahogy a másik megmozdult. Alakja lehetetlen módon inkább átfolyt az őt Leonortól elválasztó távolságon, sem mint átszökkent rajta, nyomában pedig kinyújtózott a balkon ajtaját betöltő fekete homály is. Kéz volt, vagy inkább csak egy nedvesen csillogó csáp, mely kicsapott és rátekeredett a revolverre, megakadályozva, hogy a tár elforduljon. Leonor így már nem tudott ismét rálőni.

Ugrott. Akárcsak a véső, amit az ezredes formaszállítójában használt a minap, a kés is orihalkunból készült, így bármiből is volt támadójuk, könnyedén beleszaladt a hátába. Érezte, hogy anyagiasult a teste a penge körül, hogyan merül el a bordák közötti lágy szövetben. Meg tudta sebezni! Ám a kés rövid volt, nem merült elég mélyre, így mikor kirántotta, hogy újra döfhessen, a férfi alakja egyszerűen kifolyt közülük, vissza balkonajtóhoz.

 Immáron tudták, hogy bármi is a másik, nem sebezhetetlen, és egy egyszerű orihalkum tőr is meg tudja törni az őt védő varázslatot. Maradt még három töltényük a revolverben. Volt esélyük, ha másra nem, hát időt nyerni és végül menekülni. Amennyire a nappali engedte eltávolodtak egymástól, hogy ellenfelüknek minél inkább két irányba kelljen figyelnie.

A kesernyés bűz felerősödött, majd a férfi alakja lucskos cuppanások között egyszerűen szét mált a szemük láttára, ruhája foszlányokra szakadva lebegtek egy pillanatig a sárgás fekete gennyszerű miazmában. Aztán az egész kipukkadt. Beborította őket, a lakást, hogy aztán helyet adjon valami sokkal nagyobbnak és idegenebbnek.

Fekete volt, és vörös.  Alaktalan, sötét tömegében rőt színű erek futottak szerteszét, ahogy benyomakodott az ajtókeretbe, és onnan nappaliba. Rosette-n egy pillanatra átfutott a zsigeri rémület, hogy nem pusztán a lakásba tört be éppen, de ebbe az anyagi valóságba. Tanult erről, tudta, hogy a két egymás számára idegen alaptermészetű anyag találkozásakor az egyik mindig megsemmisül. Így áll helyre a megbomlott egyensúly.

A szoba falai belevesztek, olvadtak, oldódtak, a sötét, rőt miazmába. Az egyik mindig megsemmisül.

Ugrottak. Egymásnak ütközve kivetették magukat a folyosóra, így egyensúlyukat vesztve zuhantak a padlóra. A másikat támogatva felpattantak, ám az a valami meglódult mögöttük, kitörve a nappaliból, árhullámként nyomakodva be a szűk térbe, elsöpörve mindent és mindenkit.

Nem jutottak el az ajtóig. A saját lábukon nem. Az áradat felkapta őket és előbb nekicsapta, majd visszarántotta őket tőle, és ahogy tömege egy ismeretlen elv, vagy akarattól vezérelve újra átpréselte magát a folyosón, vissza a nappaliba, egészen a balkonig, őket is vele sodródtak.

Sikoltani akart, régóta először, igazán sikoltani, hátha meghallja valaki. Hátha még segíthet valaki.  A massza viszont magába fojtott minden hangot. Sodródott, kapálódzott, bele akart kapaszkodni valamibe.

Mindhiába. A balkon ajtó közeledett, és mögötte az az idegen sötét, rőt miazma.

 

Adamante notare

 

4.

Heliopolis, Amboka kerülete a Birodalmi időszámítás 1604. éve, augusztus 25. 22.00.

 

Mivel Rosette Declane, a harci kiképzés végéig, részben civilnek számított, nem kellett a parancsnokságon laknia, így Heliopolis Amboka negyedében bérelt lakást.

Ambokát, angol negyednek is nevezték, mivel a Birodalom a Brit-szigetekről érkezőknek ebben a városrészben adott letelepülési engedélyt a városban és az elmúlt két évszázad során, azon nyomot hagyott az ittlétük. A negyed elegánsabb részein nagy, sövénnyel határolt birtokok húzódtak, központjukban viktoriánus-stílusban épült villákkal, melyeket mágikus hőfalak és vízcsapdák vettek körül, a szegényebb utcákban pedig vörös téglás tömbházak sorakoztak, a tetőkön félig háziasított zefír fészkekkel és ventilátor állomásokkal.  Ezek egyikében lakott már négy éve.

Ám akár mennyire is angol volt egy negyed, ez a város akkor is Heliopolis maradt, ahol a Birodalom szabályai szerint a helyi szokásoknak is érvényesülnie kellett, így az utcák egy részét a bazárok foglalták el. Ezekben pedig éjjel–nappal folyt az élet. A három kontinens felett uralkodó óriás állam vezetői jó érzékkel érezték meg, mivel érhetik el, hogy a különböző népek viszonylagos békében éljenek egymás mellett. Észak–Afrika legnagyobb lélekszámú népe az arabok voltak, akiket még Örök Konstantin toborzott a seregébe, és ígért nekik földeket ezen a forró, de mágiával termékennyé bűvölt tájon. Az arabok magukkal hozták a bazárokat, a teakultúrát és a csinos hastáncos nőket.

Megtarthatták vallásuk azon elemeit, melyek nem voltak ellentétesek a császár által teremtett állam törvényeivel. A régi jogokat azóta sokszor módosították, de alapvetően helyben hagyták őket, így a mostanra őslakossá vált arabok jól belakták a vidéket, és tevékeny, hasznos és nem utolsósorban törvénytisztelő polgárai lettek a Birodalomnak.

 

***

A zuhanyból előzubogó víz alatt álló zászlós életcélnak tekintette, hogy a hadseregben szolgáljon. A szülei hadiorvosok voltak, ahogy a nagyszülei is mindkét ágon.

Fiatal éveit annak bűvöltében élte le, hogy családtagjai sérült katonákon segítettek, és ezért bármerre mentek, hálás arcokat látott maguk körül. A szüleit az egész városban tisztelték, rá pedig már úgy tekintettek, mint a nemes hagyományok folytatójára. Sohasem érezte tehernek az elvárásokat, talán azért, mert a szülei nem erőltették rá, hogy ezt a hivatást válassza, egyszerűen csak megkérdezték tőle lenne–e kedve hozzá.

Amikor igent felelt úgy érezte a szülei büszkék rá. Mást is látott a szemükben akkor, de csak évekkel később értette meg, hogy az, az aggodalom volt  A szakképzésen kiválóan teljesített, így minden esélye megvolt rá, hogy fiatal kora ellenére formaoperátori állást kapjon a légióban, miként arra is, hogy tovább képezzék formamágussá. Teljesítménye és tudása miatt, hamar a magának való és kissé mogorva, de minden más tekintetben briliáns Sarafan Omeritos is felfigyelt rá, és maga mellé vette. Ám az ezredes nem véletlenül volt az ezredes, így a tökéletes eredménnyel sem elégedett meg.

Ezért, mielőtt felettese nyersen a szemébe mondhatta volna, hogy azt akarja, hogy elvégezze a harci kiképzést is, még formamágusi tanulmányai megkezdése előtt, Nicos százados a tudomására hozta, hogy jobban jár, ha látszólag önszántából jelentkezik a feladatra. Sokkal jobban jár. Így, amikor az ezredes mintegy mellékesen, de a rá jellemző komolysággal megjegyezte, hogy ideje lenne fejleszteni a harci tudását, megmutathatta neki a jelentkezési lapját, amit alig egy órával korábban pecsételt le a parancsnokság.

– Jó, akkor rajta – biccentett az ezredes.

És ennyi volt. Természetesen ezek után is ragaszkodott hozzá, hogy bármikor, amikor munka adódik, azonnal és fenntartások nélkül a rendelkezésére álljon.

Hosszú, Örök Konstantin tudja csak, milyen hosszú egy év állt mögötte, melynek összefolyó hónapjai során sokszor elbizonytalanodott, megéri–e. A légiós kiképző tábor kint volt a Qara oázisban, egy perzselő medencében, az istenháta mögött. Meg kellett tanulnia túlélni a sivatagban, azt, hogy miként kell vizet gyűjteni, melyik rovar és növény ehető, és hogy lehet elviselni mindazt, amit a Szahara természetes és mágikus időjárása az emberre zúdíthatott.

Kiképzőik kinyilvánított szándéka volt, hogy vademberré, sőt vadállattá formálják őket, mert a sivatagot csak a legszívósabbak élik túl, ehhez viszont teljesen le kell csupaszítaniuk őket. Minden tekintetben.

Voltak napok, amikre nem emlékezett a kiképzés első félévéből, és ez, bizarr módon, de annak eredményességét dicsérte. A fizikai és mágikus eszközökkel elért változások végén, kiélezett érzékű, kétségek nélkül cselekvő, csakis a túlélési ösztöneik által hajtott ragadozókká váltak, amik sakálok módjára éltek. Ettek mikor megéheztek, aludtak, ha elfáradtak, üzekedtek, mikor kedvük támadt.

Nem emlékezett minden napra, de mindaz, amin átment az egész második félév során elkísérte. Miután a thaumaturgok kisöpörték az elméjükön tort ülő állati ösztönöket és ellentmondás nem tűrően visszarángatták beléjük az emberi értelmet, egy hónapig nem szóltak egymáshoz. Együtt ettek, együtt aludtak, gyakorlatoztak, és idővel, mert a szabályzat nem tiltotta, a hálótermekben, fürdőkben újra együtt találta néhány katonatársát. De szólni, nem szóltak egymáshoz. Nem bírtak.

Azt, hogy meddig hagyták volna őket ebben az állapotban sohasem tudta meg, mert a kiképzés hetedik hónapjában az ezredesnek szüksége volt rá és üzent érte. Feltehetően nem kapott sem elég gyors, sem elég kielégítő választ, mert maga jött el Qarába, háta mögött a századossal. Olyan volt, mint egy homokvihar. Feltartóztathatatlan és irgalmat nem ismerő. Bedübörgött a körletükbe, ahol ő tucat magával ugrott talpra és vágódott vigyázzállásba. Az ezredes ránézett, a kopaszra nyírt fejére, a gyakorlatozástól inasra edződött sovány testére, majd tekintete az övét kereste. Aligha tetszett neki, amit benne látott, mert megrázta a fejét, és kiképzőire pillantva így szólt.

– Ez így nem jó. Már most szükségem lenne rá, de legyen, kapnak tőlem egy hetet. Kaparják össze!

Hátat fordított neki és elindult kifelé a körletből. Szólni is képtelen volt, nem hogy megköszönni, így csak egy gyenge, torokhangú nyöszörgésre futotta tőle, hálaképpen. Az ezredes talán meg sem hallotta, ám a százados igen. Olyan, hagyományos érzékeken túli kapcsolat volt ez kettejük között, amit azóta sem értett, de mindig is csodált bennük. Nicos megtorpant és vele felettesük is. Hátrafordult a jobb válla felett, acélkék szemével szigorú pillantást vetve rájuk.

– Az összeset! – parancsolta és kiviharzott az ajtón.

Egy hétre rá, formaoperátori egyenruhában rohant a szállítóhoz, hogy a gép átszáguldjon vele Egyiptomon vagy akár fél Észak-Afrikán. Jött a feladat, az új kihívás, és felelősség, hogy segítse és óvja felettesét, a százados gondos felügyelete alatt. Jött valami, ami ismét az egész lényét, emberi énjét követelte és ő elfelejtette az előző hónapokat. Aztán újra és újra visszatért Qarába, folytatni a kiképzést.

Más volt előtte és más utána, mégis amikor délelőtt végre megkapták az stráfjaikat, megkönnyebbült. Nem is kicsit. Az ezredes olyan volt, mint mindig, mogorva, és kedvetlen. A századost is csaknem agyonütötte mérgében, mert végig kellett ülnie a tikkasztó avatási ünnepséget, bár sejtette, hogy azért büszke is rá. Mint minden katonájára.

 Nicos ismét tapintatosan értésére adta az ezredesnek, hogy legyen rugalmasabb és adjon neki egy szabad estét.

 

***

 Nedves haját hátrafésülve, kikönyökölt a balkon korlátján és lepillantott az alant hömpölygő tömegre. A víz, az egyetlen elem, mely tanulmányai szerint összekötötte az Idő mindhárom és a Tér valamennyi síkját, felidézte benne az ide vezető út minden szennyét és töredelmét. Talán azért, hogy teste és lelke egyaránt kiadhassa magából, és a forró víz lemoshassa róla. Talán így volt. Szerette volna, ha így van.

 A balkonja előtt elterülő negyed a maga módján nagyon régi volt.  Római alapokon álltak az épületek, Konstantin idejében újra kijelölték a homokba veszett utcák nyomvonalát, majd két évszázada a Britanniából jött bevándorlók formálták a maguk képére, de az aurája még mindig egyiptomi volt. Ha az embernek megvolt hozzá a képessége, megérezhette annak a nehéz és édeskés ízét, melyet az évszázadokon az elmúlt évezredekben az istenek oltárai vetett áldozatok hagytak maguk után. Rosette néha sajnálta, hogy neki nincs hozzá érzéke. Máskor viszont, mikor Nicos százados a város másik oldaláról mesélt, melyet ez képesség szintén feltárt az emberek előtt, már nem annyira.

Heliopolis, mint a legtöbb ősi város, tele volt nyomasztó lenyomatokkal, amik az évezredek során tapadtak rá. A rengeteg vér, gyilkosság, fájdalom, mind a falakban lakott és kísértett, ott is fog maradni mindaddig, míg ember él ezen a földön.

Nem akart így gondolni a városra. Jobb szerette inkább egy hatalmas mágikus formának látni. Ezt is emberek alkották és irányították, akárcsak azokat, amiket majd ő is megtanul kezelni, csupán ennek testét Heliopolis százezernyi épülete jelentette, az azt éltető mágikus rajzokat pedig a thaumaturgok által kijelölt utcák és csatornák hálózata.  Elgondolkodott rajta, vajon akad-e irányító elme ebben a hatalmas szerkezetben, akad-e egyáltalán olyan tudat, mely elbírna vele?

Persze a válasz a kérdésre, valahol mélyen az volt, hogy igen. A Birodalom maga is egy három kontinensre kiterjedő forma volt, melynek alapjait még Konstantin rakta le, ő véste az első vonalakat Európa és Kis-Ázsia sziklahúsába, az általuk kirajzolt jelekkel fakasztva kiapaszthatatlan mágikus kutakat, melyek hatalmát táplálták, csaknem ezer éven át. Ezek az ősi hermetikus formák lettek a birodalmi lét alapjai, a hatalom csúcsától egészen a hétköznapi ember mindennapjaiig. Általuk gyúlt fény az utcákon, folyt víz a csövekben és jutott meleg a házakba, jóval azelőtt, hogy ilyesmit másutt kiépítettek volna. Ám amilyen megbízható volt, olyan robosztus és nehézkes is.  Egy elektromos vezetéket napok alatt lefektettek, egy modern vízhálózat hónapok alatt kiépült, ám mindent, amit mágia mozgatott évekig terveztek és építettek.

Különös, de ő is éppen ennek a ténynek köszönheti az életét. A terjeszkedő és mind hatalmasabbá váló Bizánc sokáig lenézéssel kezelte a primitívebb mágikus szinten álló országokat, amik viszont előrébb jártak a hagyományos technológiák, így például a britek, a közművesítés terén. Ezért jött létre az exklávé a szigetbirodalomban, hogy a bizánci mérnökök tanulmányozhassák és kitanulhassák a korábban megvetett tudományokat. Az ipari célú kolóniából idővel katonai támaszpont, majd állandó település vált, ahol végül találkoztak a szülei.

 Megtörölte a haját, és visszament a lakásba. Az ezredes ajándéka az asztalán hevert, a zárt dobozkában, amiben megkapta. A doboz régi volt, rézveretes rózsafa, egy századokkal ezelőtt divatos stílus emléke. Biztos volt benne, hogy valami ékszer lehetett benne, ismerte annyira Nicos százados ízlését. Merthogy ő vette, abban teljesen biztos volt.

A százados a nőkkel előzékeny volt, és udvarias, még az ezredes szeszélyeit is elviselte. Pletykáltak is róluk éppen eleget, ahogy olykor, kettőjükről is. Miért is ne, hiszen a férfi jóképű volt és kellemes természet. Végül is, a formamágusi kiképzés során elkerülhetetlen lesz változtatni a férfiakhoz fűződő viszonyán. A romantikának vége, helyét felváltja majd a puszta, nyers, funkcionalitás, és ha már így lesz, miért ne egy ilyen férfivel tegyen eleget az elvárásoknak?

 Megkötötte a törülközőt a fején és kinyitotta a dobozt. Sötét, réz karkötő feküdt benne, kopott és matt már a kortól.  Szabálytalan formájú drágakövek sorakoztak benne, a vékony, szalagszerű rézcsíkok között, melyek, mint apró kígyók tekergőztek körbe a karpánton. A köveket durván, vagy alig csiszolták a régi mesterek, de nem tűntek nyersnek vagy elnagyoltnak. Elképzelte, hogy a százados egy füstös, sötét pincehelyiség mélyén, valami ráncos arab vénséggel pöröl az ára felől. A doboz belsejét mindenféle jelek díszítették, főként arab írásjelek, amiket nem értett. A Birodalomban a hivatalos nyelv az új-bizánci, vagy a neobizánci volt, ezen zajlott minden hivatalos ügyintézés, és a hadsereg tartománytól függetlenül is ezt beszélte. Ez századok óta így volt, ám a mára egymilliárd lakosú Birodalomban, lehetetlen volt egyetlen nyelvet fenntartani. Így az arabok a sajátjukat is használhatták, ahogy az irániak, a török törzsek, a dél–afrikai nektók, és így tovább.

Ahogy megforgatta a kezében, rájött miért esett éppen erre a százados választása. A karkötő kora patinát, örök elegenciát kölcsönzött neki, olyat, melynek köszönhetően szinte bármihez viselhette. 

Egy újabb figyelmesség a századostól.

 

***

Fároszi fény gyúlt egy csak kevesek számára érzékelhető sötét tengeren, mely öregebb volt Egyiptomnál, egyidős az első embertörzsekkel, melyek megtelepedtek a Nílus partján. A fekete, higany sűrű vízfelülete megtört, ahogy alaktalan tömegek mozdultak meg benne, és a mélyére merültek, el a fény elől. Ahogy a fény tovább siklott, és rávetült a Holtak Városának élettelen kőtömegére, nyomában cserzett bőrű, sötét arcú alakok indultak éjszakai portyára.

 Heliopolis felett sűrűn kavargott az éjszakai homály, a csillagok fényei alig jutottak át rajta. Nem csak az ég volt fekete. A város szegénynegyedeinek egyikében, a szinte tapintható sötétségben megmozdult valami. Alig volt egyéb életre kelt homálynál, mely felneszelt a hangtalan üzenetre. Ő volt a füle, a szeme, a gazdájának, akitől az üzenet származott. Rég nem hallotta ezt a néma hangot. A homályból született lény nekilódult. A gazdának tudnia kell erről! Cselekednie kell!