Az évszázadnyi évtized: Eredet

 

***

Ilynát követve átvágtak a táboron a medveketrec felé.

– Miért nem említette, hogy ismerős a táborban? – suttogta Philmore.

– Mert nem kérdezte, kedves doktorom! Emellett, ha minden titkom elárulnám, elég hamar megunná a társasságom, s mint nem olyan régen mondtam önnek, én önző ember vagyok, hát ragaszkodom önhöz – karolt bele az orvosba.

A ketrec a dombtető szélén állt, mellette ezúttal Grassington egyik egyenruhása strázsált.

– Konstábler! – köszönt rá, majd pár lépés távolságról körül járta a hétszer hét lábnyi medvezárkát.

Annak jól táplált, ám kisméretű lakója, egy európai barnamedve, csendesen, összekucorodva feküdt, az egyik sarokban.  Úgy becsülte, két lábra emelkedve is alig volna magasabb öt lábnál.

– Mi járatban? – kérdezte bizalmatlanul a rendőr.

– Az urak, Jonathan Holbruck vendégei – felelte helyette Ilyna. – Említettem már őket önöknek. Vizsgálódnak, a nagybátyja ügyében.

Látta a rendőrön, hogy rosszallja a jelenlétüket, ám kénytelen volt eltűrni azt, hiszen éppen elég feszült volt már a helyzet a helyiek és a táborlakók között. Eltűri őket, amíg vissza nem élnek a türelmével.

– Ez egy fiatal állat – fordult a ravnie-hoz. – Három-égy éves lehet, ha jól gondolom. Bocs korától fogva nevelik?

– Úgy van. Az elveszett medvénk volt az anyja. Ezért is ilyen szomorú. Az ursarik szerint akkor sem jönne ki a ketrecből, ha nyitva hagynánk az ajtaját – pillantott itt a rendőrre.

– A nőstény, nagy teremtű volt?

– Nem igazán. Alig kilenc éves volt, és szintén bocs kora óta élt velünk.

– Értem. Megmutatná nekünk, hol volt azon az estén az anyaállat?

 

***

 

– Amíg ön a térképet tanulmányozta a minap én viszonylag alaposabban elmélyedtem a medvék természetrajzában. A nőstények mindig kisebbek a hímeknél és egy kilencéves állat, még közel sem tekinthető kifejletnek a megfigyelések szerint – fogott bele Philmore, miközben leereszkedtek a domb déli oldalán, némileg lemaradva a ravnie-től. – Sőt, szerintem, elfért abban a ketrecben, amiben most a másik búsul.

– Ezt miből gondolja? – kérdezte barátját.

– Említette, hogy az itteniek néha a szabad ég alatt hagyják valamelyik állatot, kiláncolva, egy megfelelő helyen. A másik ilyenkor a ketrecben marad. Nos, én nem láttam több ketrecet a táborban.

– Érdekes meglátás – bólintott. – Ez önmagában is kérdésessé tenné a medvetámadást. Egy akkora ketrec lakója egyszerűen túlontúl kicsi lenne hozzá. Ezt persze nem vethetjük a jó grassingtoni rendőrök szemére. Azt viszont igen, hogy ez esetben vakabbak a vaknál is.

– Mire gondol?

– Arra kedves Philmore-om, hogy ezek a medvék bocs koruk óta a karavánnal vannak. Lefogadom, hogy a medvetáncoltatók időről időre, nem hogy a szabad ég alatt hagyták őket, de szabadon is engedték, itt a táboron belül, főként, még a kezdet kezdetén. A medvék ugyan nem háziállatok, mint a kutyák, ám elég okosak és jól idomíthatóak. Az amerikai fekete medve, fogságban például egészen megszelídül. Lefogadom, hogy ezeknek a szabadon történő sétáknak, a karavánt felkereső helyiek is többször tanúi voltak.  Látták, milyen kézhez szokottak ezek az állatok. Mégis elhiszik, hogy az egyik megvadult azon az éjszakán, s láncait, melyekhez kitudja hányszor sikerrel kikötötték már, elszaggatva, rátámadt, talán nem is egy, de több felnőtt férfire. Hiszen Sir Edward nem volt ugyebár egyedül. Elhiszik, mert el akarják hinni.

– Megjöttünk! – torpant meg előttük úgy tíz lépésnyire Ilyna.

A helyszínt látva, Carnacki magában elismeréssel adózott az ursarik előrelátásnak. A karót, melyhez a láncot rögzítették, egy természetes sziklaudvarban verték le, nagyjából középtájon, így a lánc hosszából ítélve a medve még rátámaszkodhatott a „kerítésként” szolgáló köveken és kiemelkedhetett a természetes kifutójából, de annak határait, már nem mászhatta meg. Északi oldalában félig kövek formálta, félig földbe vájt kezdetleges barlang sötétlett, elegendő ahhoz, hogy az állat elférjen benne. Az „udvarnak” két bejárata volt, egymással szemben, egy nagyjából északkeleten és egy délnyugaton, kívül a medve, lánc nyújtotta szabadságán.

– Gondolom a rendőrök megvizsgálták a helyszínt – járta körül az udvart Carnacki.

– Igen – felette Ilyna. – Idejöttek másnap reggel, mikor híre ment annak, mi történt. Keresték Bicegőt. Tudja a nőstény még kölyökként valahogy eltanulta Pavel, az ursarija, sántikáló járását, mikor két lábra emelkedett. Ám a medvének nyoma sem volt.  Sem akkor, sem azóta.

– Egyetlen árva hangot sem hallottak felőle? – kérdezte. – Se morgást, se medvebőgést éjszaka, amivel a bocsát hívta?

– Nem – rázta a fejét a nő. – Tőle egy árva hangot se.

Felfigyelt a szóra „tőle”, de egyelőre nem hozta szóba. 

Leguggolt és végighúzta kezét a láncon. Viseltes volt, de vaskos, nehéz szemekből állt, bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy akár egy nagyobb medvét is kordában tartson. Az utolsó szem mégis szétnyílt és eldeformálódott. Itt sem az anyaga maga fáradt el, nagy erejű, külső hatásra történt mindez. Eltöprengett ezen.

– A medvének bőrből, vagy láncból volt nyakörve, mikor kihozták ide?

– Bőrből – felelte Ilyna.

– Ennek a láncnak a végén még sincs egyetlen bőrdarabka sem – állapított meg – vagyis a lánc, nem a nyakörvből szakadt ki. Pedig, ez volna logikus, hogy a leggyengébb pontján adja meg magát.  Köszönjük, hölgyem! – emelkedett fel. – Nem is tartóztatnánk tovább. Barátommal, most egy kisebb sétára indulunk a Barden-lápon és reméljük, hogy visszatérve, majd hírekkel szolgálhatunk – intett búcsút Ilynának és sietős léptekkel megindult a természetes kőudvar délnyugati kijárata felé.

 

***

 

Philmore párszáz lépéssel odébb érte utol, mikor már lefelé ereszkedett a Wharfe patak, széles, sekély medrébe.

– Hová rohant így el Carnacki? – kérdezte fújtatva.

– Nos, remélem, arra felé, amerre a medve támadója is – közölte.

– A medve támadója? – csodálkozott el barátja, miközben leült egy sziklára, hogy kicsit kifújja magát.

– Természetesen.  Nyilván feltűnt önnek, hogy a ravnie a „tőle” szót használta, mikor a medvéről beszéltünk.  Arra utalt, hogy az nyomtalanul, egyetlen hang nélkül eltűnt. Ez, bizonyos körülmények között, sajnos lehetséges. Ám az, hogy az ifjú Jonathan, jómagam, sőt talán ön is hallotta a Barden-láp felől érkező hangot, ám a táborlakók viszont nem, nos, az lehetetlen. Hallották, azon az éjszakán, sőt talán azóta is minden éjjelen. A medve, ez az emberekhez és kézhez szokott állat, pedig nem került elő többé.

– Úgy gondolja, hogy az a teremtmény, mely megtámadta Sir Edwardot, végzett volna a medvével is?

– Úgy. Egy állattal, melynek jószerivel alig akad természetes ellensége.  Úgy képzelem a következő módon zajlott . A medve a kőudvaron volt azon az éjjelen, talán figyelmes lett a közelgő másik állat zajára, szagára. Az, rohanvást érkezett, valósággal rárontva, a medvére, éppen úgy, ahogy Sir Edwarddal is tehette. A nyakat vette célba, hosszú, széles szájába kapva azt. A medve teste megemelkedik, a lendület tovább ragadja támadóját. A lánc hirtelen megfeszül és elpattan, ám nem a nyakörvnél, mert az a gyilkos fenevad szájában van, hanem távolabb, egy gyenge szemnél. A szörnyeteg elrohan, magával vonszolva áldozatát. Az, hogy egyetlen hangot sem hallottak a medvétől azon az éjszakán, utalhat arra is, hogy a teremtmény, mely megölte Sir Edwardot, azonnal végzett vele.  Kitörte a nyakát – intett szimbolikusan a saját torka felé.

– Elképesztő gondolat. Ám miből következtetett arra, hogy ebbe az irányba halad tovább?

– Bár mekkora is az állat, bármilyen erős, a medve akkor is súlyos volt. Már pedig egy ekkora testet elvonszolni sokkal egyszerűbb, a lejtőn lefelé – mutatott fel domboldalra, melyen az imént leereszkedtek. – Tehát barátom – tárta szét a karját – mi is ebben az irányban fogunk keresgélni.