Az évszázadnyi évtized: Eredet

 

Eredet

 

 

1895. November.

 

1.

 

Jonathan azon az éjszakán is rosszul aludt.

Nagybátyja szerint, érkezése óta gonosz szelek fújtak Észak-Yorkshire felett, embert és állatot egyaránt nyugtalanná téve. Rokona, különös, kétértelmű szavait az ifjú nem tudta mire vélni. Évek óta leveleztek már egymással, ám levélváltásaikból mindeddig nem derült fény számára nagybátyja ezen oldalára. Pontosabban ezen oldalára sem.

Szél zörgette zsalugáterek hangjára rezzent fel. Az ágya melletti kisasztalon álló lefojtott lámpa, gyenge fényében életre kelni, vonaglani látszottak szobája árnyai, ahogy az apró láng újra és újra megrebbent. Odanyúlt és felcsavarta a lámpás fényét. Az árnyak visszavonultak.

Gyermekként nagy örömmel hallgatta a kísértet históriákat, folyvást bizonygatva azok mesélőinek, hogy ő bizony nem fél, s ha úgy hozná a sors, bátran szembenézne a történetek, árnyak között kísértő rémeivel. Akkor is, ha ez nem volt igaz. A rémmesék legtöbbször régi, ódon házakról szóltak, melyeknek hosszúra nyúlt története tele volt tragédiákkal, árulással és halállal, melyek mind-mind nyomot hagytak a helyen, melynek falai között megestek. Gyermekfejjel úgy gondolta a kísértetek elleni legjobb védekezés, ha az ember új otthonba költözik, melynek még nincs ilyen baljós története.

Felvette a lámpát és kikelt az ágyból. A szél ismét megzörgette a zsalugátereket.

Bartokhall, nagybátyja otthona, évszázados történetre tekintett vissza, nemzedékek óta uralta a Barden-láp körüli tájat, és mint hallotta, egykori urainak tettei és élete, igencsak kiváló alapot szolgálathatott volna számos rémtörténetre és kísértethistóriára. Ám ha terjedtek is róla ilyesfajta szóbeszédek, azok mind eltörpültek azok mellett, melyek jelenlegi gazdájáról, Jonathan nagybátyjáról, Sir Edward Holbruckról, szóltak.

Odalépett az ablakhoz és a zsalugáter lapjai közötti résen át lepillantott Bartokhall alatt elterülő tájra. E helyet, nagybátyja féltve őrizte majd mindenki elől. Itt rejlett az ő „aranybányája”, vagyonának forrása, a tenyésztelep, ahol hosszas és gondos munka árán a zsír- és hússertések újabb és újabb hibridjei születtek, és amik évről évre mind gazdagabbá tették.

Őrizte mindenkitől, így előle is. Négy éve élénkült meg a levelezés kettejük között, mikor fényderült rá, hogy Jonathan osztozik nagybátyja természettudományos érdeklődésén és ismeri Johann Gregor Mendel munkásságát is. Hosszan értekeztek egymással a német tudós és a Charles Darwin által végzett tudományos megfigyelések hasonlóságait és ellentmondásait illetően, nagybátyja pedig nem győzte sorolni miként ültette át a sertéstenyésztés gyakorlatába, e két ember tanait.

 Végül, váratlan fordulataként, egy hónappal ezelőtt meghívta az otthonába.

Jonathan Edinburgh-ben töltötte egyetemi évei jórészét, így szokva volt a skót, és az észak-angol időjáráshoz, főleg az óhazára oly jellemző, mindenütt jelenlévő ködhöz, ám kitekintve szobája ablakán, az az érzés fogta el, hogy a Yorkshire ezen szegletét megülő köd egészen más. Természetében más, ha lehetséges az ilyesmi. Bartokhall magaslatra épült, így kiváló kilátása nyílt, a mélyebben fekvő vidéket megülő, lassan kavargó, szürkés-fehér „tengerre”, melynek felszíne alatt a Barden-láp, Grassington és nagybátyja által építtetett falu, Hartlington is megbújt. Egyetlen szigetként a Thorpe halom emelkedett ki belőle, melyen immáron nemzedékek óta vándorcigányok táboroztak le télire. Átmeneti otthonuk, a köd miatt, lidérces fényű útjelzőként szolgált azok számára, kiket odakint ért a csípős, yorkshire-i éj.

Egy hete volt csupán Bartokhallban, s bár napjai javarészt azzal teltek, hogy nagybátyja oldalán a tenyésztelepeket járta be, némileg ezért volt alkalma megismerkedni a helyiekkel. Elsősorban John Pennymore-ral, Grassington tiszteletesével, aki nagybátyja elmondása szerint rendszeresen felkereste őt, így ősz végén, tél elején, hogy újra és újra megpróbálja meggyőzni arról, legyen fővédnöke, sajátos keresztes hadjáratának, melyet szerinte, a züllöttséget, mint holmi szörnyű kórságot hordozó cigányok ellen folytatott. Nagybátyja kimért udvariassággal ugyan, de mindig visszautasította és éppen azért, amiért a vehemens tiszteletes szövetségesre vélt lelni benne. A vidék legnagyobb gazdasága volt az övé és jó munkáskezekből sohasem lehetett elég. A Thorpe-on tábort vert cigányok, pedig bár harsányak és „züllöttek” voltak, ahogy a tiszteletes nevezete őket, ám kétségtelenül rendesen és keményen dolgoztak neki minden télen.  Nem engedett hát.

– Néha jobb szeretnék, egy régebbi korban élni, mikor a Pennymore-hoz hasonlók még nem merték ilyesmivel zaklatni az embert – közölte félvállról nagybátyja, miután a tiszteletes dohogva távozott.  – Ám úgy nélkülöznöm kellene, e nagyszerű kor vívmányait és mindazon gazdagságot, melyet általuk szereztem – gyújtott szivarra és már el is feledkezett a problémáról.

Jonathan az elmúlt hét folyamán újabb és újabb oldaláról ismerte meg nagybátyját, úgy, ahogy az levelezésükből sohasem. Apja fivére nem nélkülözte a mérhetetlen dölyföt és becsvágyat, melyek kétségtelenül segítették abban, hogy egy egyszerű skót gazda fiából, Britannia legnagyobb sertéstenyésztője, a Korona seregeinek legfőbb hús- és konzervellátója, és egy örökletes lovagi cím birtokosa legyen, ám e rossz tulajdonságait, oly büszkén vállalta, miként címeit viselte, és Jonathan nem is sejtette, miként tudta levelezésük során elrejteni őket előle.

Még gyermekként hallotta, hogy atyja és nagybátyja már fiatalon térben és lelkében úgy eltávolodtak egymástól, hogy a fiatalabb Holbruck, Jonathan későbbi édesapja az óhazát is elhagyva, Amerikában telepedett le és alapított családot. Beszámolt szüleinek arról, hogy nagybátyja levél útján felvette vele a kapcsolatot Edinburgh-ben, ők pedig egészen addig nem nyugodtak, míg meg nem írta nekik, hogy levelezésük majdhogynem kizárólag szakmai, tudományos jellegű, másról alig esik szó kettejük között. Úgy érezte szülei féltik nagybátyjától, még más esetben szigorúan tárgyilagos atyja is érzelmes hangvételű levélben kérte tartson távolságot, tőle elhidegült fivérétől. Beszámolt nekik mindenről, ezt az utat leszámítva.

Talán csupán dacból, lázadva a szülői tilalom ellen, talán mert végre vágyott személyesen is megismerni az embert, kinek tudományos nézetei úgy lenyűgözték.

Nagybátyja azt mondta, szívesebben élne egy másik, régebbi korban és Jonathan úgy érezte illene is a középkor vasmarokkal és kérges lélekkel uralkodó önkényurai közé. Már kereste a kifogást, miként távozhatna Bartokhallból, bár úgy sejtette aligha tehetné ezt meg olyan módon, hogy magára ne haragítsa e nagyhatalmú zsarnokot, mikor a mai nap délutánján nagybátyja váratlanul a dolgozószobájába hívatta és olyan terveiről számolt be, melyek megrendítették Jonathant ebbéli elhatározásában.

– Gondold végig, amit mondtam, fiam – közölte végül a nagybátyja. – Gondold végig, bár az mit kínálok több, mint amit valaha is remélhetnél. Úgy édesatyádtól, mint az élettől, így aligha akad megfontolni való rajta. Gondold végig, fiam!

Végiggondolni. Elnézve a Bartokhall alatt elterülő, ködbe vesző tájat, melynek távoli pontján, sejtelmes, lidércfénnyel pislákolt a vándorcigányok téli táborának dombja, igen, volna mit végiggondolnia. Habár nem egészen úgy, ahogy nagybátyja akarná.

Megdörzsölte a szemét. Az átvirrasztott, tanulással töltött éjszakák rossz alvóvá tették az évek során, így tudta, most sem sikerülne egyhamar nyugovóra térnie. Úgy döntött, inkább lemegy a könyvtárba és inkább keres magának egy kötetet, amíg telik az idő.

Odakint a folyosón, csupán egyetlen, az övéhez hasonlóan fojtott fényű lámpa égett. Nagybátyja bár élen járt a természettudományok egyes ágaiban, a többivel viszont, s azok vívmányaival, különös viszonyt ápolt. Hartlingtonban, a faluban melyet állandó munkásainak építtetett, volt villanyáram, ám Bartokhallban nem. Ellenben akadt az udvarházban négy, hatalmas, és fényűző fürdőszoba is, de még a személyzetnek is jutott egy saját, szerényebb. Egyes szobákban volt modern fűtés, másokban még mindig kandallók és kályhák szolgáltatták a meleget.

Gyorsan léptekkel, mégis halkan végigosont a folyosón. Azt egyetem előtt pár évet egy neves internátusban töltött, ott sajátította el ezt a készséget, mely elengedhetetlen volt, ha a tanuló el akarta kerülni, hogy nevelői fülön csípjék, mikor egy-egy éjszaka kisurrant a hálótermükből. Mélyen belé ivódott ennek gyakorlata, pedig itt Bartokhallban semmi szükség sem volt rá. A hatalmas kúria, a nagyszámú cselédség ellenére, csaknem üres volt, ezen a folyóson is az övé volt az egyetlen lakott szoba.

Balra fordult, kinyitott, egy a fal jellegtelen pontjának látszó ajtót, mely mögött udvarház számos cselédlépcsőjének egyik rejlett. Ezen leereszkedve, anélkül juthatott el a könyvtárba, hogy bárki észrevette volna. Maga talált rá, érkezésének második napján, és kimondottan büszke volt erre a felfedezésére. Mintha ismét csak internátusi diák lett volna, aki új módot talált felügyelőtanárai kijátszására.

Bartokhall könyvtárszobája, jókora, kétszintes helység volt, felül, széles galériával és gondosan vezetett katalógusa szerint ezeregyszázhetvenkét kötettel. „Ódon könyvszentély” volt, ahogy nagybátyja komornyikja nevezte, melyben talán már századok óta gyűltek a könyvek. Azon kevés hely egyike volt Bartokhallban, melyet Jonathan kimondottan szeretett.

A katalógus bejegyzései szerint nagybátyja jelentősen, ám kissé rendszertelen módon bővítette könyvtárát. Természettudományi szakkönyveket éppúgy vásárolt, mint antropológiai, vallás, sőt okkult tartalmú művekkel, de voltak, láthatóan rendelésre készült, gyűjteményes kötetei, H. G. Wells és Arthur Conan Doyle munkáiból is.

Kezébe vette a „Sherlock Holmes emlékiratait” és letelepedett az egyik ablak melletti karosszékbe.

 

***

 

Nem sokkal azután, hogy a könyvtár nagy ingaórája elütötte a hajnali két órát, léptek, sietős léptek zajára lett figyelmes a folyosón. Elhaladtak az ajtó előtt, majd rövidesen visszatértek, ám a hangok alapján úgy tűnt ezúttal már többen.

Heves, sőt ingerült szóváltásra került sor, melyet, bár az meglehetősen fojtott hangon zajlott, Jonathan mégis tisztán hallott a könyvtár csendjében. A beszéd azon a különös hangzású, idegen nyelven folyt, melyet ő nem értett, ám nagybátyja kiválóan beszélt, és pár alkalommal már utalt rá, hogy néhány alkalmazottja, kiket egy Belső-Ázsiában tett útja során fogadott fel, is csak ezen a nyelven értett.  Bár állítása szerint többen voltak, Jonathan csak egyiküket látta a hét során többször is megfordulni Bartokhallban, egy Maxim Leonov nevű, magas férfit, kinek érkezése minden alkalommal, jól láthatóan felzaklatta nagybátyját, ki sietve távozott, nyomában a másik férfival.

A folyosón zajló beszélgetés két résztvevője közül az egyik a nagybátyja volt, az ő orgánumát, a számára idegen hangzású nyelv, sajátos kiejtése ellenére is könnyen felismerte, a másik pedig maga Leonov, akit munkaadója többször is a nevén nevezett.

Egy darabig csak a nagybátyja beszélt, feddő hangon, folyamatosan belefojtva a szót, alkalmazottjába, majd hirtelen angolra váltva, hosszasan káromkodott egyet, és sietős léptekkel tovább indult. Leonov követte és a folyosó hamarosan elcsendesült.

Jonathannak fogalma sem volt róla, miféle munkát végez ez az angolul sem értő külhoni a nagybátyjának, így arról sem, mi késztethette arra, hogy ezen a hajnali órán felkeresse, ám nagybátyja feltétlenül fontosnak találhatta, ha foglalkozott vele.

Kis idő múltán visszatért a könyvhöz.

 

***

 

Arra riadt fel, hogy a nevén szólongatják. Bágyadtan, nehezen tért magához, és a lámpás halványan pislákoló fényében, Fowellre, nagybátyja komornyikjának ismert.

– Jonathan úrfi, kérem! Ébredjen, kérem!

Szemét dörzsölve felnézett a falfehér arcú férfire. Fowell sebtében öltözködhetett, inge gyűrött volt, megszokott fekete kabátját sem viselte.

– A baj, Fowell? – kérdezte halkan.

A lámpás fényénél még éppen le tudta olvasni az időt az ingaóra számlapjáról. Hajnali öt volt. Elnyomta az álom olvasás közben.

– Jöjjön, kérem, Jonathan úrfi. Valami rettenetes történt! – folytatta esdeklőn, remegő hangon a komornyik.

– Mégis miféle?– dörzsölte tovább a szemét Jonathan nehézkesen kikelt a kényelmes fotelből. Az eddig az ölében heverő Doyle kötet a szőnyegre hullott.

– Sir Edwarddal… szörnyűség… - csuklott el a másik férfi hangja. – Odakint…

– Vezessen oda!

 

***

 

A „szörnyűség”, ahogy Fowell mondta Bartokhall bejárata előtt állt. Nagy, széles, kézikocsi volt, melynek kerekeire sár, fű és némi, aprószemű fehér murva tapadt, mellyel az udvart szórták fel. A lámpások fényében jól lehetett látni a piszkos, saras nyomot, melyet maga után hagyott, miközben korábban átgördült rajta.

A kézikocsit ponyvával takarták le, melyet valaki, vagy valakik, nagy mennyiségű petróleummal locsoltak le. Ennek erős szagát már a folyosón is érezni lehetett, és Jonathan úgy vélte, ha nem a kocsi zaja, akkor ez riaszthatta fel, a bejárat melletti kis szobában bóbiskoló cselédet.

A petróleum ugyan besárgította a ponyva anyagát, de nem tudta elfedni a jókora rőt foltokat.

Jelenlétére az összegyűlt cselédség végre elhallgatott, így ahogy egyre közeledett a kocsihoz, a hirtelen beállt csöndben, jól hallotta a rendszertelen, súlyos cseppenéseket, melyek a kocsi felől érkeztek. Petróleum szagú, de annál sötétebb és sűrűbb anyag talált magának utat a kocsi deszkái között és hullott alá újra és újra a fehér murvára.

Fowell szavai kezdtek formát ölteni, és értelmet nyerni, még mindig bágyadt elméjében, ahogy közelített a kézikocsi és annak titka felé. A ponyva egy ponton félre volt csúszva, bizonyára valaki, talán maga a komornyik ért hozzá korábban, hogy felfedje, mi rejlik alatta. Arra pedig, amit talált nem voltak szavai. Csupán annyi, hogy „szörnyűség”.

Balját kinyújtva, kocsitól lehető legtávolabb és valamelyest maga fölé emelte a lámpást, míg jobbjával a petróleum bűzt árasztó ponyváért nyúlt. Felemelte.

Valami hevert a kocsi mélyén. Valami szörnyűség. Valami, ami alig valamivel több, mint egy órával ezelőtt, még Sir Edward Holbruck, Bartokhall ura, és a nagybátyja volt.

Boszorkánysors

 

3.

Vén volt az a hely, vénebb a Keresztnél, Rómánál, de talán Egyiptomnál is. Itt volt talán azóta, hogy először ember tapodta ezt a földet. Neve, ha volt egyáltalán rég elveszett már az idők folyamán. A legtöbb ember számára egy barlang volt csupán, a Monte Rua egyik félreeső völgyében, melyet a rablók, de még a vadállatok is elkerültek.

Okkal. A nyári forróság ellenére is dermesztően hideg, furcsa ízű forrás eredt a barlang mélyén, mely időről időre, a nagy esőzések idején megáradt és különös, felpuffadt testű lényeket mosott ki a felszínre.  E tetemeket érintetlenül hagyták a dögevők, de még a legyek is, és bűzös, zöldes váladékot izzadva bomlottak szét a patak partján.

Kerülték ezt a helyet, mert úgy hitték a Gonosz vert ott tanyát, s nem is tévedtek. Ám nem az a Gonosz, melytől úgy féltek.

Mindenek Anyja egyidős volt az élettel, ezen a világon, az belőle, és nem a Megfeszített vak, ostoba és képmutató Istenétől eredt, ám voltak még nálánál is ősibb entitások, kik messziről, az emberi képzelet és értelem által felfogható világ határain túlról érkeztek. Mik, ahogy Francesca is utalta rá az elixír keltette éber rémálomban, itt voltak már a Teremtés Negyedik Napján, sőt talán az előtt is.  Mikor mindaz, mit az ember felfoghat, még üres volt, sivár és halott. Itt voltak, néhányan testi valójukban, mások állandó, szűnni nem akaró rosszakaratként, melynek pusztán a felismerése is tébolyt hozott volna bárkire.

E hatalmak előtt hódolt a barlang mélyén, a Monte Rua szikláiba vájt könyvtár gazdája is. A végtelen tudást hajszolva feltárta előttük az elméjét, utat engedett nekik, azok pedig jéghideg, kegyetlen tébollyal árasztották el, mely megfertőzte testét és lelkét. Giovanna nem tudta mely földön, és mikor született, ám a vén szörnyeteg esetében e szavak, már vajmi keveset számítottak. Immáron több és kevesebb is volt embernél.

Sokkal több és sokkal kevesebb.

Avatatlan szem észre sem vette volna a könyvtár bejáratát, az egyforma sziklahasadékok százai között. Ám ott volt, a józan elmét taszító hideget és éhséget árasztva magából, mintha csak Aligheiri Pokolba nyíló kapuja lett volna. „Lasciate ogni speranza, voi ch'entrate.” Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Nem! Hiszen éppen a remény hozta őt most ide. A remény, hogy, hogy megóvhatja gyermekeit.

Nem akadt abban a helyben semmi emberi.  Falait, idegen geometria alapján csiszolták, lehetetlen szögekben, lépcsők vezettek fel- s lefelé, egymásba hajolva, csavarodva, önmagukba visszatérve. Fény áradt be, a tömör sziklába vájt, vakablakon, és idegen csillagok ragyogtak az örökön változó mennyezet, éjszakai égboltján.

Itt nincs számodra hely, suttogták a néma falak. Sem neked, sem senkinek, kit anya szült erre a világra. Igen, ezt Giovanna pontosan tudta.

Valami meglódult odafenn, a lépcsők és polcok átláthatatlan sötét rengetegében.  Alaktalan, fekete iszony volt, túl már azon, mely egyszerű érzékek által felfogható. Hatalmas, formátlan tömeg ereszkedett alá a homályból. Maga volt az eleven ellentmondás, egyes részei Giovanna szeme előtt születtek, és sarjadtak ki belőle, míg mások elcsökevényesedtek, elsorvadtak, majd teljesen elhalva visszahúzódtak a testbe. Egy ponton, melyet semmiképpen sem lehetett volna arcnak nevezni, szép, klasszikus ívű, kék ajkú, száj nyílt a fertelmes kavargásban. Szétnyílt, mintha szólni akarna, ám csupán egy hosszú szintúgy kékes árnyalatú nyelv siklott ki belőle és végig nyalt vele Giovanna arcán.

Nyálkás tapintásától, gyomorforgató rosszullét kerülgette, mert az érzés, mely elfogta éppen úgy nem hasonlított semmihez, mint ahogy a nyelv és annak gazdája sem. „Itt nincs számodra hely.”

– Ismét eljöttél – csendültek majdhogynem angyalian tisztán a könyvtár urának szavai.

Úgy érezte, az egykor volt embernek, a mágusnak, nehezére esik a beszéd, idegen lett számára a szóváltás eme formája, minthogy érezte azt is, hogy ha nem így tenne, az ő elméje összeroppanna egyetlen szavától. Mert szavai, igazi szavai már nem az övéi, hanem a rideg és közönyös mindenséget uraló, a Mindenek Anyjánál is vénebb hatalmasságoké, kinek akarata, vagy akár egyetlen szava nyomán is meghajlik a lét, és kilobban az élet minden formája.

– Igen – talált végre hangjára.

– Esküdtél, hogy sohasem teszed ismét. Hogy elkerülsz, mert undorodsz tőlem. Mert a kisszerű, talmi tudást választottad a Nagy Igazság helyett!

Némán tűrte szavait. Házigazdájaként, s mert neki volt szüksége az ő tudására, sértegethette akárhogyan, el kellett viselnie.

– Mégis itt vagy – folytatta a mágus. – Halljam hát! Miért jöttél?

Kérdezett, ám hangjában, ha lehetséges, még több gúny és lenézés csendült, mint eddig. Giovanna erőt vett a rátelepedő rideg borzalmon, melyet a házigazda látványa és otthona keltett benne és nehezen, de megszólalt.

– Gyermekeimet rémálmok gyötrik. Álmodnak Tindalosról a Vérebről, mely minden éjjel közelebb ér hozzájuk…

– Ó, a Szögeknek Lakói – csengte az angyali hang. – Ifjú volt még az ember, mikoron egy tudóst, az ősi Hellászban megbabonáztak a geometria eme rejtélyes alkotóelemei. Csodálta őket, álmodott velük, istenítette egyszerűségüket és kiismerhetetlenségüket. Ő volt ki hagymázas látomásaiban elsőként pillantotta meg a Vérebeket, kik a szögekben élnek. Mindenestül a megszállottjuk lett, hajszolta és kínozta magát, hogy elméje újra és újra megnyíljon e vízióknak. Ám te is ismered az igazi éhséget, mely mind többre és többre vágyik, mely messzebb és messzebb űz a józan mértékletességtől és közelebb visz a beteljesüléshez. Akár felkészültél rá, akár nem. Így esett, hogy a tudós nem elégedett meg többé a látomásokkal. Az igazságot, a valóságot áhította. Tégláról téglára építette hát fel őrülete szentélyét, maga tervezte annak minden falának torz, kicsavart szögét, melyben otthonra lelhettek a Vérebek. Feltárult hát az út számukra, erre a szerencsétlen sorsú világra. Éhségük az életre, kielégíthetetlen, miként azt a jó görög első kézből megtapasztalhatta, s nincs előlük menekvés, mert akárcsak az egykor volt matematikus otthona a világ is tele van sarkokkal, szögekkel, ahol formát ölthetnek. Nincs hely, sem idő, ahol az élők elrejtőzhetnének.

– Egy őrült műve volt, ami történt, egy eszelős ostobáé, aki olyan hatalmakkal játszadozott, melyeket felfogni sem bírt. Ám a gyermekeim…

– A gyermekeid, kiket az férjed nemzett, nem csupán a te boszorkányvérednek hatalmát, de az ő vérvonalát sújtó átkot is örökölték és magam sem tudnám megmondani melyik, lesz végzetesebb a számukra – nevetett gúnyosan a mágus.

– Átok?  - sápadt el Giovanna. – Nincs semmiféle átok! Magam győződtem meg róla.

– Meggyőződtél arról, amit talmi tudásod engedett, ameddig csak a „szemed” ellátott. Ám magad is tudod, hogy hatalmad véges s mindig is az marad. Nem láthattad hát meg a teljes igazságot.

– Úgy áruld el, mint az ősi tudás egyik ismerője a másiknak, mi az, ami rejtve maradt előttem, és én kész leszek megfizetni az árat, melyet érte szabsz!

– Ó, ezúttal nem én szabok árat – mosolygott a kék száj. – Hanem majd te magad, mikor eljön az ideje, s te magad is fizeted meg azt. Mert ez a sorsod, malefica!

Kéjes elégedettséggel, s nem kevés malíciával ejtette ki az utolsó szót. A Boszorkánypöröly használta rájuk e kifejezést. Ezzel utalta rá, hogy míg az ő fajtáját meg sem említik abban az átkozott könyvben, addig az övét, a boszorkányokét, számtalanszor, minthogy a hozzá hasonlók nem voltak olyan botorok, hogy felfedjék magukat az emberek előtt. Ellentétben velük.

Mindenek Anyja már meddővé szárította a méhét, romlásra ítélte a testét és lassú, elkerülhetetlen tébolyra az elméjét. Ismerte hát a végzetét, az istennő rendelése szerint.

– Hadd halljam akkor! – kérte halk, tisztelettudó hangon.

 

Egyetlen érintés volt csupán, egy frissen sarjadt, vérvörös kacstól, a halántékán. Egyetlen érintés, s teste lábujjhegyre emelkedve, ívben hátra feszült, szeme a könyvtár mennyezetén meglóduló idegen csillagokra meredt, ajka hangtalan, s végtelen sikolyra nyílt. Elméje, mint a túlérett gyümölcs héja a napon, felhasadt és utat engedett a tudásnak, mely megannyi féreg módjára fúrta bele magát a „gyümölcshúsba”, mohón falva fel belőle mind többet és többet.

Vén volt az átok, a mulandó ember mértékével mérve, több, mint ötszáz esztendős. Akkor fogant, mikor közelgett a Megfeszített születése utáni ezredik esztendő és a hamis és vak hitben tévelygőkön úrrá lett a közelgő Második Eljövetel, a Végítélet tébolya. Volta kik a fanatizmusba menekültek, megváltak világi hívságaiktól, szegénységet fogattak és végestelenül vezekeltek, frissen nyert, képmutató ájtatosságukban. Mások, mondván, ha már ezek az utolsó esztendőik ezen a világon, féktelen tombolásba fogtak, megszegve minden ember, és Isten alkotta szabályt. Lelkükön tort ült a mohóság, a vérfertőzést sem megvető bujaság, és az erőszak minden formája. Ezek voltak a „Végidők”.

Ám akadtak mások is. Igazi hipokriták, ahogy boszorkányanyja mondta volna. Azok, kik nappal templomok hideg kövén térdepelve ájtatoskodtak, számolatlanul halmozva el az egyházat kincsekkel, míg éjjelente fékevesztetten tobzódtak vélt és valós eretnekek, pogányok vérében és kínjaiban, s a tőlük elorzott vagyonnal vezekeltek tetteikért, így koldulva bűnbocsánatot és a remélt, hamis üdvösséget.  Ezen szemforgató képmutatók sorát gyarapították a de Pazcák is. Férje, hajdan oly dicső családja.

Aranyéhségük és vérszomjuk hajtotta őket, mind messzebb és messzebb, fel északra, az Alpok völgyeihez, ahol egy vén, kiveszőben lévő nép, a pogány longobárdok maradéka rejtőzött. A de Pazcák erővel, száz ember halála árán csikarták ki, búvóhelyük titkát és egy novemberi éjen, mikor az apadó Hold az utolsó kvadránsban járt, rajtuk ütöttek. Kardjuk, fejszéik és lándzsáik nem kíméltek se férfit, se nőt, se időset, sem gyermeket, s amiért jöttek, az aranyért és a pogányok haláláért, azt megkapták.

Végeztek a rejtett erőd, töpörödött, degenerált papjával is, ki annak mélyén, rejtőzött, miközben vérei sorra hullottak.

Giovanna látta, ahogy a haláltól és diadaltól megrészegült de Pazcák berontottak a sötét, dohos levegőjű szentélybe, melynek végében az zölden derengett, a longobárdok, hosszúszakállú, elfeledett istenségének szobra. Látta, ahogy fáklyáik fénye, mocskos rongyaira, szétfolyó, elkorcsosult vonásaira és egyetlen, dülledt szemére vetül. Belémart az iszonyat, mely úrrá lett rajtuk, érezte, ahogy elgyengülő ujjaik közül kifordulnak a vértől iszamós fegyverek, hogy miként száll el belőlük az elszántság és az erő, hogy sarkon fordulnak és menekülni kezdenek.

Egyet kivéve. Fabricio de Pazcát, a férfit, kinek kései leszármazottja Fabio de Pazca, Giovanna férje és gyermekei apja, lett.

Érezte, ahogy a férfi szíve vadul dörömböl a mellkasában, ahogy ereiben meghűl a vér, s miként gyűri le kapzsisága és gőgje, a félelmét, miként csapnak össze feje felett a téboly eszelős hullámai, meggátolva abban, hogy tegye, amit a józanész maradéka sugall és fusson, mint az emberei.

 

Teste megrándult, és a földre ereszkedett. A sarjcsáp elsorvadt.

– Az én tudásom, eddig terjedt – csendült fel ismét a mágus hangja. – Számolatlan elme titkát fejtettem már fel, ezernyi más okból a századok során, s így töredékekből, de összeállt e történet. Az igazságot, a végső katarzist, azonban csupán Fabricio de Pazca ismerte. Ám azt tudom, hogy miként az életből halál sarjad, úgy a halálból élet fogan. Légyen az bármilyen is. Ezúttal, az átok, mely elpusztított mindent, amit az ősatya oly nagyra tartott magában, mindent mit szeretett. A családját. Az őt követő nemzedékek törlesztette adósságát, vérrel, érdemmel, nagysággal, mert ezt sorra elragadták tőlük.  Minden alkalommal, mikor új, nagyra, sokra hivatott termést hozott a hatalmas de Pazca családfa, arra elkerülhetetlen és kegyetlen halál várt. Volt kit a gyermekágyból ragadott el, másokat ifjan, éles eszű egyetemi deákként vagy éppen szépreményű, jövendőbeli családfőként. A vérvonal férfijainak virága veszett oda, s nem maradt más utánuk, csupán az érdemtelenek, a gyengék, a selejtje – gúnyolódott tovább a mágus. – Soká tartott, ám az átok türelmes volt, s végül elsorvasztotta a hajdan hatalmas dinasztiát. Vagyonuk odalett, az erény és tehetség lassacskán kiveszett belőlük, végül már csak arra vártak, hogy semmivé enyésszenek. Így, tudtukon kívül, de „feloldották” az átkot, hiszen nem volt már közöttük egy sem, kit érdemes lett volna elragadnia. Egészen mostanáig.

„Egészen mostanáig.” Amíg a gyermekei meg nem születtek, akikre ő maga kérte a Mindennek Anyjának áldását. Hogy érdemesek, hogy erősek, hogy áldottak legyenek. Boszorkánygyermekek. S az átok, újraéledt, a Véreb szagot fogott és elindult, hogy éjről éjre közelebb érve, végül elragadja őket. Azokat, kiken mindkét család jövője múlik.

Boszorkányként, Giovanna jól ismerte egy ilyen átok természetét. Tudta, hogy visszafelé citálva annak szavait, nagy bizonyossággal megtörheti azt. Ehhez azonban ismerni kellett őket.

Az átkot, a vén pap a Fabricio de Pazcára és egész vérvonalára mondta ki, s ahhoz, hogy megfoganjon, az ősatyának hallania kellett. Ám az igazán erős, nemzedékek sorát romlásba döntő rontások, természetüknél fogva többek puszta szavaknál. Gyökeret vernek a húsban, a csontban és az őket tovább örökítő vérben, az pedig emlékszik rájuk. Akkor is, ha ennek egy egyszerű ember nincs tudatában.

Tudta mit kell tennie, s hogy meg kell fizetnie a maga szabta árat. Családja egyik tagjának feláldozásával.

 

4.

A Palazzo de Pazcába visszatérve, Giovanna látogatást tett a családi sírboltban, magában buzgón fohászkodva a Mindenek Anyjához, hogy ne valljon máris kudarcot.

Több mint ötszáz esztendő választotta el a vérnősző ősatyát, férjétől és gyermekeitől. Fél évezred de Pazcái hordozták csontjaikban a degenerált longobárd pap átkos szavait s neki, ahhoz, hogy sikerrel járjon most szüksége volt rájuk, remélve, hogy folyamatos lesz a vérvonal és minden egymást követő nemzedékből talál egy férfit.

Munkája hosszúra nyúlt, mert óvatosan és keserves lassúsággal kellett haladnia, hiszen a sírokon nem maradhatott nyoma kutakodásának. Egy teljes hétbe tellett, amíg számba vette a megfelelő kamrákat, kőszarkofágokat, és egy újabba, amíg megszállottan kutatta a szövevényes de Pazca családfát, hogy kitölthesse a néhol egy-két nemzedéknyi hiátusokat s meghatározhassa, férje melyik szégyenletes, feledésre ítélt felmenője, melyik névtelen, jelöletlen alkóvban porlad. Alaposa munkát végzett, ám így is akadt egy negyedszázadnyi periódus, melyből egyetlen férfira sem akadt odalent. Ezt kénytelen volt asszonyok csontjával pótolni, mely gyengítette ugyan a varázst, ám nem volt más lehetősége.

Végül a tizenötödik napon bronzmozsárban, finom porrá törte a de Pazcák „átkos” csontjait. Óvatosan kellett lennie az arányokkal, hiszen a hatást nagyban befolyásolta az őrlemény mennyisége, a nagyobb adag, gyorsabban és biztosabban repítette vissza az elmét a távoli múltba, ám egyben fokozta annak kockázatát is, hogy a bűbáj alanya hagymázas tébolyulttá korcsosul, még az előtt, hogy a tudást kicsikarhatta volna belőle. Hosszas mérlegelés után egy ezüstgyűszűnyit mért ki belőle.

Egyetlen, utolsó összetevő maradt már csak. A döntés, hogy a fia és a férje közül melyiket válassza. Andrea ereiben a de Pazca vér mellett, a Mindenek Anyjának áldása is ott csordogált, így egyszerre volt fogékony a bűbájra és ellenálló is azzal szemben. Ideális választás volna. Az volna, ha nem lenne a fia. Az egyetlen fia, akinek az a sorsa, hogy tovább vigye a vérvonalat, és az istennő híveként, egy legyen Velencei Köztársaság nagyurai közül.

 Fabio ugyanakkor, a férje volt, akit anyja minden tiltása és tanítása ellenére, a maga, boszorkánymódján, de szeretett. Nem lett volna szabad, mert a szerelem kötelék, melynek sajátossága, hogy éppen olyan „bűvös” erővel bírt, mint egy nagyhatalmú inkantáció, vagy akár maga az átok, melyet a férje családjára mondtak ki. Nem lett volna szabad, mert egy boszorkánynak nehéz ártania annak, akit szeret.

Ám döntenie kellett, és csak egyetlen fia volt. Férje, ha úgy akarta és az Erdők Sötét Asszonya is engedte, akár további tíz is lehetett. Velük majd jobban ügyel a szívére.

 

Utolsó, éjszakájukat is ugyanolyan részletesen tervezte meg, mint az elsőt. Gondosan válogatta meg a fogásokat, a borokat, de azt, mit énekeljen az ifjú muzsikus, akit felfogadott az estére. Semmit sem tagadott meg a férjétől, amit Fabio szeretett. Saját magát sem.

Az évek során sok mindennek látta, gondolta már boszorkányanyját, de először ezen az esetén ítélte úgy, hogy szerencsés volt. Mert nem lelt semmi örömöt sem házasságában, sem pedig gyermekeiben. Irigységgel töltötte el, hogy minden esetben megmaradhatott annak a pragmatikus hipokritának, aki volt. Mert elkölteni egy vacsorát valakivel, kiről tudta az ember, hogy talán ez volt az utolsó estéje, ép, teljes emberként, együtt kortyolni vele, a Vezúv oldaláról származó, fűszeres óbort, pedig több volt, mint egyszerű képmutatás. A hit és az eltökéltség keserű próbája, melynek minden fertályórájában emlékeztetnie kellett magát arra, hogy miért teszi, amit tesz. A két gyermekéért, akiket erre az estére a nevelőikre bízott.

Tudta, hogy férje, bár torkos és borissza, mindenek előtt élvhajhász volt, a női szépség nagy imádója és feltétlen hódolója. Jól ismerte az ízlését, hiszen bizonyos értelemben ő maga is formálta. Sokat sejtető, mégsem közönséges ruhát választott hát erre az estére, olyat melyről tudta, már a vacsora alatt felhorgasztja majd Fabio vágyát, hiszen hiába ismerte már jól a teste minden porcikáját, betelni sohasem tudott vele. Ha úgy akarta volna, ott a vacsoraasztalnál, a szolgáik szeme láttára teszi a magáévá, nem törődve illemmel és szeméremmel.

Ám még nem akarta.

A vacsorát követően, férje őszinte csalódottságára, nem a frissen vetett közös ágy következett, egyre sürgetőbb vágyát csillapítandó, hanem egy kád forró víz, ahol Giovanna finom mozdulatokkal, szinte alázatosan, mint ahogy főrangú pap a szegények lábát mossa, megfürdette Fabio-t. A férfi kissé már kapatos volt a bortól, ám ettől inkább önfeledt s boldog lett, sem mint tolakodó és közönséges, így hamarosan élvezettel merült el a vízben, hagyva, hogy a felesége elhalmozza figyelmességgel.

Még tíz, akár további tíz férjem is lehet, emlékeztette magát Giovanna. Talán így lesz, ám utóvégre egyikük sem lesz olyan, mint Fabio. Hiszen ő volt a gyermekei apja.

Áldott kőszívűség.

Férje semmiségekről fecsegett, az imádott szőlészetéről, egy gyermekkori barátja szerencsétlen házasságáról. Érezte a hangján, hogy hálás neki, mert az ő frigyük jobban alakult.

Szótlanul hallgatta, újra és újra végigsimítva a szivaccsal a férfi mellkasán.

 

Fabio szerette a haját. Szeretett belemarkolni, vagy éppen beletemetni az arcát, beszívva az illatát, miközben a csípőjébe kapaszkodva, vadul, görög módon szeretkezett vele.

Ezen az éjen azonban Giovanna kerekedett felül a férjén. Meglovagolta. Fabio kezét, félreérthetetlen bujasággal a fenekére csúsztatta, miközben előredőlt, így melle csók és nyelv távolságba került, még tovább gerjesztve a férfi vágyát, míg máskor éppen ellenkezőleg, hátra dőlt, mind többet és többet tárva fel szépségéből, közben teste pedig vad táncot járt eközben, férje végtelen megelégedésére, újra és újra eljuttatva őt az eksztázisáig. Végül, kimerülten elcsigázott szeretőjére borult, arcát az övéhez simítva suttogta a hosszúra nyúlt rítus utolsó darabkáját. A bűvös, vagy éppen átkos erejű szót, melytől a fűszeres ízű, a Vezúv oldalán szüretelt óborral elkevert csontőrlemény kifejtette hatását.

 

Egyetlen finom rándulásával kezdődött, melyet előbb részleges, majd a férje egészén végighullámzó rángás követett, ahogy a varázslat birokra kelt a testtel, mely befogadta. Izmok, erek, csontok feszültek neki és egymásnak, elpattantak, szétszakadtak, törésig hajolva.

Fabio arca maga volt a rémület egyszerre dermedt és folyvást vonagló maszkja. Száj kinyílt, mintha szólni akarna, ám recsegő-ropogó torkából, csak torz hörgés tört fel. Vonásai összetöredeztek, mint a templomi mozaikok képmásaié, majd újra s újra átrendeződtek. Elsőként Niccolo-nak, Fabio apjának jellegzetes római orra és erős, szögletes álla bukkant elő, majd tova is tűnt, hogy helyet adjon Vincenzo-nak a csupán portréról ismert nagyapának, s így tovább. Arcok hosszú sora, az egykoron oly terebélyes de Pazca-famíliából. Csontok, hús, inak, mint megannyi futó látomás. Egyedül a szem maradt ugyanaz. Csaknem ugyanaz A korábban, oly tiszta, ám bujasággal és más „bűnökkel” teli szürke tekintet, mostanra kifakult, zavaros lett. Fabio szembogara ide-odarángott, mint a lámpás fényében csapongó rovar. Giovanna bűbája mozdulatlanságra késztette, míg teste és elméje egyaránt féktelen és végeláthatatlannak tűnő kínok között vonaglott, elveszve az egymást megelőző nemzedékek áradatában.

Bele kellett volna halnia az elszenvedett fájdalomba, abba, hogy csontjai újra és újra eltörnek, majd összeforrnak, hogy húsa milliónyi féreg módjára vonaglik és arasz ide-oda a bőre alatt. Ám életbe maradt. Mert a varázs nem engedte meghalni. Mert ő így akarta.

Végül előbukkant az arc, melyre várt. Csupa himlő folt, rosszul forrt sebek után maradt elburjánzott heg. Fabricio de Pazca, az elátkozott ősatya.

Giovanna felegyenesedett a férfin és bal keze hüvelykujját a homlokához szorította.

– Dicite! – parancsolta.

Akarata késként hatolt a megkínzott, téboly határára sodródott elmébe és szólásra bírta. Fabricio mosdatlan szájjal acsargott, káromolva őt és a pogány istenét, ám szitokszavai rövidesen elapadtak és kínoktól vergődve felelt neki, inkább hörögve, nyögve, sem mint valódi beszéddel, zavaros emlékezetéből idézve fel az átkot, de Giovanna értette minden szavát. Szólt a borzalomról, amit a rejtett erődben megtapasztalt, a húskampókra aggatott holtakról, a beltenyészettől fenevaddá torzult pogányokról, és az átokról, mellyel az ő dicső vérvonalát sújtották. A vén degenerált pap szavai olya erőt hordoztak, hogy még egy ilyen semmi ember szájából hallva is őket, keskeny vérpatak fakadt tőlük Giovanna fülében. Rettenet volt, romlás a világra, és még inkább a gyermekeire. Ha teheti, elfelejti, erővel kényszeríti az elméjét, hogy az emlékét is megtagadja ennek az iszonyatnak. Am nem tehette. Muszáj volt szóról, szóra megjegyeznie, még akkor is, ha úgy érezte a bosszúszomjtól terhes, ógermán szavak gyökeret vernek benne is, mintha csak az ő vérvonalát rontották volna meg, minden egyes szóval egyre jobban és jobban kiteljesedve, eluralkodva felette. Iszonyodott tőle, taszította testét és lelkét, ám hallgatnia kellett. Meg kellett jegyeznie.

Fabricio de Pazca elkínzott torkán újra és újra feltolultak az elátkozott szavak, immáron torz, mind zagyvábbá váló visszhangjaként önmaguknak. Giovanna tisztában volt vele, hogy férje elméje végérvényesen elenyészett, feloldódott az egymást váltó nemzedékek áradatában, és a Mindenek Anyja sem volna képes ismét észére téríteni. Ám már nem számított. Még utoljára végigsimított a sokat szenvedett férfi arcán, úgy mintha még mindig Fabio-é lenne, hogy aztán az ujjai közé fogja a fejét és bevégezze a rituálét, mellyel a csendes, enyhet adó semmibe száműzi férje elkínzott tudatát. Ennyit megérdemelt…

 

Elsőre halk, majd egyre erősödő, ritmustalan kopogásra lett figyelmes, melyet mintha harkály vert volna egy szúvas fába. Hamarost léptek zajának tetszett, melyek alatt meg-megreccsennek a kiszáradt deszkák. Hálójuk lámpásai megrebbentek.

Éppen úgy, mint azon az éjszakán, mikor az Lingua somniantium szóra bírta alvó gyermekeit.  De ez nem olyan éj volt, ma nem álmodtak vele!

„... kinek neve Tindalos, Ő ki minden éjjel közelebb ér…”

Hát ideért!

Dolgavégezetlenül kiugrott az ágyból s futtában bújt hálóköntösébe, ahogy a gyermekszobák felé szaladt.

A kopogás egyre sebesebb lett. Mintha rohanó, karmos lábak alatt reccsent volna, a csontszáraz, szúette fa, s nyomukban meghasadt a világ.

Az ikreket egymásba kapaszkodva találta egyikük ágyában. A szoba, ajtóval átellenes sarkából, sötét, ám mégis zölden izzó, fémesen csikorgó felleg kúszott elő.

Nehezen volt leírható. A Véreb szót, az elme kétségbeesése szülte, hogy megpróbálja valami ismert, megfogható dologhoz kötni. Iszonytató volt még számára is, ki látta az Erdők Sötét Asszonyának ivadékait és a Fekete Kecskebakot. A hosszú, görbe nyakon madárszerű fej ült, szaru helyett húsból formált háromfelé nyíló, több száz, apró foggal teli csőrszájjal. Erőszakos ívben hajló mellső lábai, egyetlen görbe karomban végződtek, míg a vállcsontból húsos csápok nyújtóztak hátrafelé. Horpasza beesett, mint a hosszú ideje éhező állatoké.

„A világ minden fertelmes gonoszsága az Ő ösztövér és éhes testében lakik!... Éhségük az életre, kielégíthetetlen…”

A szörnyeteg elé lépett, karjait óvón széttárva, eltakarva velük gyermekeit. Minden, ami valaha volt, asszony, anyja, a Mindenek Anyjának hű szolgálója ebben a pillanatban sűrűsödött össze, ebben a pár szívdobbanásnyi időben összpontosult, ő pedig nem vesztegette el. Rákiáltotta a Vérebre, a kifordított átkot, túlharsogva a rozsdás fém módjára csikorgó felleget, a süvöltő hangon felvonyító szörnyeteget.

A szavaknak ereje volt, martak, akár a lúg, felsebezték a torkát, véres permetet szórva minden kiejtett hang után, ám elérték, amire szánták őket. Megálljt parancsoltak a Vérebnek, mely néhány kurta, tétova lépés után lesunyta a fejét, majd felé fordította egy gennysárga hólyagot, amely talán az egyik szeme lehetett. Vén és idegen értelemet látott benne, olyasmit, melyet halandó embernek nem lett volna szabad megtapasztalnia sohasem. Kérlelhetetlen volt, soha meg nem nyugvó és mert az ígérte, hogy  szavai dacára, melyek most meghátrálásra kényszerítették egy távoli napon, talán egy másik életben, de újra eljön majd, hogy elvegye ami az övé.

Ezt ígérte a Véreb tekintete, miközben megfordult és visszaügetett a sötét, zöldesen izzó, csikorgó homályba.

Igen, eljön majd, ő pedig várni fogja. Miként utódai is, akiket…

Ujjak markoltak a hajába. Ujjak melyeket jól ismert. Túlságosan is jól.

Hátra rántották a fejét, csaknem a nyakát szegve, majd eszelős erővel neki taszították a közeli falnak, hogy aztán földre döntsék. Érezte, ahogy a csontok megrepednek az arcában, ahogy a felhasadó, vékony bőr nyomán kiserkent a vére. Hallotta a gyermekei sikolyát. Támadója szívdobbanásnyi időt sem hagyva számára vállon ragadta és a hátára fordította, majd rávetette magát.

A férfi a torkához kapott, göcsörtös ujjai karmokként mélyedtek a bőrébe, míg másik kézével újra a hajába markolt.

„Ó, ezúttal nem én szabok árat – hallott a mágus hangját a fejében. – Hanem majd te magad, mikor eljön az ideje, s te magad is fizeted meg azt. Mert ez a sorsod, malefica!”

Azt hitte megértette a szavait, hogy maga szabta és fizette meg az árat. Ám tévedett. Ezt tisztán látta a fölé magasodó férfi szemében.

Egy rántás volt. Fájdalom, vér, a gyermekei sikolya.

Egy rántás volt. Fájdalom, vér, a gyermekei sikolya és a tudat, hogy egyedül hagyta őket a szörnyeteggel, mely ezerszer rettenetesebb, mint Tindalos Vérebe, mert ezt ő maga hívott életre, és, hogy úgy távozik ebből a világból, hogy az utolsó dolog, amit lát, az a Fabricio de Pazca elkínzott tekintetéből áradó, nyers, pusztító téboly.