Az évszázadnyi évtized: Úri Passzió

 

3.

 

Életútja ellenére Divine nem tanulta meg sem elfogadni, sem elviselni az emberhalált. Talán mert túl sokat látott belőle. Valaki, Divine szerint egy nagyon ostoba valaki azt mondta az ember lelke végül belefásul, és végül érzéketlenné válik iránta. Ő nem így látta. Egy ragadozó, ahogy megtanult vadászni öl. Egész életében öl ahányszor csak ráviszi az éhség és a szükség. Ha a számtalan halál közömbössé nemcsak azt, aki osztja, hanem azt is, aki találkozik vele, vajon a nőstényoroszlánok miért „keltegetik” elhullott kölykeiket? Miért várják, hogy felébrednek, mintha csak elnyomta volna őket az álom?

Nem, az emberhalál megszokhatatlan volt Divine számára. Ezért is volt nehéz, még ha szükséges is, hogy rávegye magát arra, hogy ellátogasson az Old Montague Streeten álló halottasházba.

A törvény szerint, csak úgy nem lehetett belépni a patológia eme rendhagyó szentélyeibe, de zsebében a lord megbízó levelével és egy kis, remélt külső segítséggel erősen bízott benne, hogy bebocsátást nyer. Örült volna neki, ha Harry már mellette lenne. Unokaöccse sokkal jobban bánt az emberekkel, mint ő. Ám sürgönyében arra kérte, csak este csatlakozzon hozzá, mikor is. látogatást kívánt tenni a jó dr. Longnál.

 A halottasház hatalmas, vörös kövekből rakott, ám meglehetősen jellegtelen épület volt, nagy belső udvarral, ahová a testeket szállító kocsik könnyedén behajthattak. Odabent, a hely, hideg, fertőtlenítő szagú gyomrához vezető folyosón, egy jól ismert arc fogadta.

Dr. Ezekiel Long, a harmincas évei közepén járt és bár már most erősen őszült, mégis élt a tudósembereknek járó kiváltsággal, hogy gondosan ápolt, dús szakállt viseljen, míg a Divine-hoz hasonló úriemberektől az etikett megkövetelte, hogy naponta borotválkozzanak. A jó doktor fekete kabátjában, csontkeretes szemüvegével, gyakran emlékeztette a lelkipásztorra, aki a szülőfalujában élt. Barátja, szokás szerint, most is ceruzával jegyzetelt a noteszébe. Afrikai útjuk során egész álló nap így tett, majd esténként gondosan átírta megfigyeléseit egy rendezett naplóba. Divine elgondolkozott rajta, írt-e egész életében annyit, mint Long egyetlen füzetbe. Mikor meglátta, a doktor felpattant és elé sietett.

– Max! Kedves barátom! – nyújtott neki kezet.

Senki más, csak ő és a még gyerek Harry szólította Maxnak. Hat láb négyhüvelykes termetével, széles, erős állkapcsával és szúrós acélszürke pillantásával a legkevésbé sem volt benne semmi Maxos.

– Doktorom – rázta meg az orvos kezét.

– Reméltem, hogy elfogadja Őlordsága megbízását s, hogy a szimata végül elvezeti ide – mosolygott Long.

No persze, hogy remélte, de még inkább azt, hogy sajátos és kielégíthetetlen érdeklődését a természetfeletti iránt újfent kiélheti.

– Látta már a testeket, doktor?

– Csupán futólag. A rendőrség saját halottkémje már megvizsgálta őket. Határozottan kiáll mellette, hogy fegyver ejtette azokat a sebeket, ám legalább hajlandó hajlani, afelé, amit magam is gondolok, miszerint az valamiféle egzotikus, keleti eszköz lehetett a gyilkos fegyver. Talán egy indiai tigriskarom. Beláthatja, hogy nem teljesen logikátlan. Amennyiben egy matróz volt az elkövető, mire a hatóság is gyanakszik, annak már lehetett dolga ilyesmivel Kelet–Indiában.

A doktor által említett tigriskarom valóban alkalmas volt arra, hogy vadállati sebeket ejtsen, nem véletlenül volt ez a neve. Boxerre emlékeztetett, de a karmok, befelé, az ember tenyere felé néztek, görbe, tompa gerincük, a behajlított ujjaknak támaszkodott s úgy is kellett lecsapni velük, ahogy a bengáli tigris szánt végig a mancsával az áldozaton.  Veszettül lehetett vele vagdalkozni és ismert volt olyan változata is, melyet a talpra erősítve viseltek. Négy ilyennel egy ember, aki értett a használatukhoz nagyon is képes lehetett mindarra, ami a lord házában végbement.

Miért is nem gondolt erre még ott a Redwood rezidencián? Korholta magát, mert hagyta, hogy az az ablak és mindaz, mit felidézett benne, félrevezesse?

– Jöjjön! – intett a doktor – Essünk túl rajta.

 

Afrikában Divine látott már éppen elég halottat, de az orvosi halottszemle rideg, tárgyilagos mivolta, jobban lecsupaszította az embert számára, mint bármi, mit korábban tapasztalt. A két, gondosan megmunkált kőasztalon fekvő test, olyan volt, mintha oltárra fektetett áldozatok lettek volna, valami sötét isten számára.

Mikor a doktor félrehúzta az őket fedő lepedőket, egy pillanatra meglepte azok tiszta, fakó pőresége. Rájött, hogy aligha látott még angolt, vagy egyáltalán európait ennyire meztelenül. Aki Afrikában hal meg, az legtöbbször, porban, sárban teszi, sokszor a saját vérével borítva.

Tucatnyi seb borította mindkettejüket, minden rendszer és szándékosság nélkül, egyszerűen szétmarcangolták őket. Ki képes ilyet tenni, ez lett volna az első kérdés, amit egy londoni orvosnak fel kellett volna tennie, de Long, akárcsak Divine túl sok hasonlót látott már ahhoz, hogy ezzel vesződjön.

– Azt mondták, a háziak sikolyokra ébredtek. Nos, ezt nem is csodálom – pillantott végig az ikrek maradványain. – Mellkas, belek, combok. Megannyi fájdalmas seb.

– Igen, de nézze csak – intett a doktor – egyetlen seb sincs a nyakukon.

Valóban nem volt. A toroksebek általában gyors halálhoz vezettek, ráadásul a torkot elöntő vértől a szerencsétlen nem igazán tudott sikoltozni, inkább hörögve fulladt bele önvérébe. Ráadásul a legtöbb ragadozó számára, ez lett volna az elsődleges célpont. Éppen emiatt, mert így a zsákmány biztosan megfulladt a vértől, vagy attól, hogy gyilkosa állkapcsa szétroppantotta a torkát. Akárki is tette ezt az ikrekkel, azt akarta, hogy szenvedjenek és sikítozzanak. Ez pedig brutális, beteg elmére vallott. Emberi elmére.

– Kegyetlen szörnyeteggel van dolgunk, barátom. Talán egy vadember, akit egy bűnbanda fogadott fel – vélte az orvos.

– Nem kell ahhoz, Afrika, vagy Ázsia vadonjából jönni, hogy ilyesmit műveljen az ember, doktorom. Képes erre a fehér ember is.

Divine vett egy nagy levegőt és közelebb hajolt a fiúhoz. Nem a hullabűz miatt, az sohasem zavarta, a gyerek teste amúgy is erős fertőtlenítő szagot árasztott, egyszerűen még mindig zavarta a tény, hogy Carl itt fekszik előtte, s egy pillanatra feltört benne a gondolat és vele a gyomrát görcsberántó érzés is, hogy akár az unokaöccse is lehetne.

– Az alapján, vagy éppen annak ellenére, amit eddig láttam a lord házában, és ezek alapján itt – fordította tekintetét az orvos felé – a józan eszem még mindig azt mondatja vele, hogy emberre van dolgunk, doktor. Szörnyű, vadállati alakkal, indíték és józan megfontolás nélkül, de emberrel. Kár volt bogarat ültetnie Lord Redwood fülébe – egyenesedett fel Divine.

– Talán igaza lehet, barátom – mondta őszinte csalódottsággal az orvos. –  Olyan rettenetes volt mindez, hogy elragadtattam magam. Bocsásson meg! – szabadkozott dr. Long.

– Felesleges doktorom – rázta meg a fejét Divine. – Magának orra van az ilyesmihez, de mindenki tévedhet. Ha nem így volna, én sem becsületem volna alá, azt a nyavalyás állatot Afrikában, és ma is a két jó lábamon állnék – intett kezével a combsebe felé. – Emellett pedig – rázta meg a fejét Divine –, éppen itt a gondom. Hogy csak a józan eszem mondja ezt. Az, amelyik már éppen eleget látott.

Igen, ismerte be magának Divine, talán ez van az egész mögött.  Ez volt az, amit nem akart. A benne élő angol nem akart ezt. Nem akarta az Afrikában és Indiában hagyott sötét miszticizmust, az alakváltó ikerpárt, a névtelen és formátlan szörnyeteget, és azt az átokverte kotorékot itt, Angliában látni. Önmaga, de leginkább Harry miatt.

– Szeretném, ha ember tette volna doktor – sóhajtott. – Ám akad több részlet, melyek felett nem tudok napirendre térni. Ezt – intett a fiú teste felé – csak egy ember idomította állat tudná véghez vinni, de a cselédszoba ablakán, egy akkora jószág, mely képes lenne rá, sohasem jutna be.  Emellett három véreb őrizte az udvart, melyek, ha csak nem kaptak szárnyra, akkor sehogy sem juthattak volna ki az udvarról. Mégis eltűntek. Végül pedig itt van ez – vette elő a zsebkendőjét és az orvosnak nyújtotta, miközben ismét fiú fölé hajolt.

 Lemosták a testet és megvizsgáltak a sebeket, de ennél tovább nem mentek. Kesztyűs kezével finoman megnyomkodta az egyik mellkasi vágást. Nehézkesen, de sűrű, fekete anyag buggyant ki belőle. Ennek bűzét még a fertőtlenítőn át is megérezte az előbb. Olyan volt, mint amit az udvaron talált.

– Ez a kennel mellett volt – pillantott a pillanatnyilag értetlenül álló orvosra – és vesszek meg, de szerintem ez itt nem – bökött a fiú bőrén összegyűlt anyagra – ugyanolyan. Tehát a kutyáknak és ennek köze van egymáshoz.

– Biztos ebben? – remegett meg Long keze, mikor átvette a zsebkendőt.

Aggodalom csendült a hangjában.

– Ha egy testet szétmarcangolnak Afrikában, azt mondom oroszlán volt. Ha széjjeltépnek és a csak néhány ruhafoszlány marad belőle, mert a csontjait is elropogtatták, azt mondom hiéna volt. Ha pedig eltaposták, akkor bivaly. Bárki, vagy bármi is tette ezt, az tocsogott ebben a miazmában, vagy ami még rosszabb méregként juttatta be a testbe. Az én tudományom eddig terjedt doktor, most arra kérem, ön haladjon tovább ezen a nyomon. Este, ha nincs ellenére, Harry–vel együtt meglátogatnánk, önt és Mrs. Longot.

– Hogyne… természetesen – igyekezett összeszedni magát az orvos.

Divine nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a jó doktor nem először lát ilyesmit, de barátságukra való tekintettel még nem akarta faggatni. Pihenni akart, mert ismét alábecsülte a sebét, és az most már elviselhetetlenül sajgott. Majd kocsin tér vissza a hotelbe, de még útközben vesz magának egy sétabotot. Kétlábnyi acéllal a belsejében.

Az évszázadnyi évtized: Úri Passzió

2.

 

Miután sürgönyözött Harry–nek, megindult a Tavistock Place felé. Foghatott volna kocsit, de a nyirkos időben sajgó lába ellenére is inkább gyalogolt. 

London idegenné vált számára, ezt kár volt tagadnia. Más volt felette az ég, más a kövek kopogása, de még az eső is, mely az ónszürke fellegekből hullt alá. Hiába emlékezett benne minden „vadcsapásra” és „ösvényre”, a sikátorok és mellékutcák szövevényes hálózatára, s hiába lelte rá ezekre ismét, mégis minden alkalommal, mintha ismeretlen földre tévedt volna.

Nem, nemcsak ennyi volt, ismerte be. Nemcsak a város változott meg körülötte, hanem valamelyest ő maga is. Bizonyára akadtak más, hozzáhasonló termetű, sőt úgyszintén sánta emberek Londonban, de vajon hányat kerültek ki elővigyázatosságból a csavargók, a sikátorlakók, vagy akárcsak az utca egyszerű népe? Vajon hányat?

Olyasvalami volt ez, melyet Afrika és Ázsia vadonját járva, a civilizációt jelentő, vad kolóniák nyüzsgésében sohasem tapasztalt.

Mikor a környékbeli „úri csavargók” kis csoportja is szétrebbent előtte, hogy utat engedjen neki, hirtelen képtelen gondolata támadt. Oroszlán. Miként a sakálhoz és hiénához hasonló dögevők falkái elkotródnak, akárcsak egyetlen kifejlett hím útjából is, talán úgy vált ő is egyfajta oroszlánná, a londoniak számára. Valamivé, amit el kellett kerülniük.

 

– Carl és Ivett Irvinget még otthon fogadták fel cselédnek. Ikrek voltak – kezdett bele a lord. – A fiú, Eugenie húgom kutyáit gondozta, a lány pedig a szobalánya volt. Mikor a sürgönyöm nyomán összeállították a londoni személyzetet a két fiatal szinte könyörgött Mrs. Martsonnak, a frissen kinevezett itteni komornyikom feleségének, aki az itten házvezetőnőm, hogy hadd jöjjenek ide. Mivel a ház őrzésére Eugenie három bordeauxi dogját is elküldte, értelemszerű volt, hogy az ifjú Carlnak lehet helye Londonban. Ám a lánynak a húgom mellett kellett volna maradnia. Mrs. Marston szerint sokáig kérlelték, ő pedig végül beleegyezett. Azt viszont még nem tudom valójában miért – komorodott el Lord Redwood. – Eugenie húgom sajnos sokat betegeskedik, egy levél szerint nem régen ismét ágynak esett, így talán jobb lett volna, ha a megszokott személyzete veszi körül.

 

Két halott gyerek. Afrika törzsi háborúi persze gyakran egész falvakat tettek a földdel egyenlővé, és Bár Divine-nak nem voltak illúziói arról, hogy London vén és kérges felszíne sem rejt sokkal kevéssé borzalmas dolgokat, de a gyerekek attól még gyerekek maradtak.

 

 Az egyetem közelsége ellenére a lord londoni lakhelye meglehetősen csendes volt. A jókora telket mind két oldalról széles, kocsizható utcák határolták, a másik kettőn amolyan szolgasikátorok húzódtak meg, ahol a személyzet közlekedett. Magas volt a fal, szabálytalan téglateteje néhol a tíz lábat is elérte. Létra nélkül, egyetlen ember nem is tudott volna átjutni rajta. Kellett valaki, aki bakot tart neki.

A kertből kifelé viszont már könnyebb volt a helyzet. Fehér pavilon állt a faltól alig ötlábnyira, arra könnyű volt felkapni és onnan átkapaszkodni a fal tetejére.

Volt ugyan kapusfülke, de az udvar elég nagy volt hozzá, hogy több ember is gond nélkül sétálhasson benne úgy, hogy a fülkében álló észre se vegye őket.

 

– A személyzet tegnap éjjel kaparászásra, majd sikolyokra ébredt. – folytatta Lord Redwood. –  A hangok Ivett szobájából jöttek, de mikor megpróbálták benyomni az ajtót, az nem engedett. Mire bejutottak, a két gyerek a saját vérében fuldoklott s hiába menesztettek orvosért, mindkettő elvérzett még mielőtt bárhogy is segíthettek volna rajtuk. A Scotland Yard az Old Montague Streeten lévő halottasházba szállította a testeket. Azt mondták, számos, mély késvágással végeztek velük. Kegyetlen és ésszerűtlen tett.

 

Nem vitatkozhatott a lorddal. A házban megölni őket, amikor ott alszik az egész személyzet akkor is elszántságra és merészségre vall, ha csendben hajtják végre. Ám a támadó nem így tett. Elbarikádozta az ajtót, hogy ne zavarhassák meg, majd hozzálátott véres munkájához. Vadállatias lélekre vallott ez a fajta kegyetlenség és a következmények semmibe vétele. Ázsia fejvadász törzsei között látott már ilyet, mikor a vadász előtt egyedül a zsákmány lebegett, saját életével már nem is gondolva. Hatékony, de önpusztító módszer.

 

– Kötél lógott az ablakból, amit a párkányba akasztottak. Az elkövető nyilván azon jutott be, majd ott is távozott. A Scotland Yard legalábbis így véli.

– Ön nem, Lord Redwood?– forgatta meg a kezében a poharat Divine.

– Részben igen – kortyolt a teájából megbízója. – Részben igen.

 

Részben igen. A lord londoni rezidenciájának cselédszállása a ház második emeletén volt, az ablak majd huszonöt lábnyira a földtől. Felmászni is jó időbe telt volna bárkinek, ha csak nem matróz az ember, és sokszor lemászni bonyolultabb, mint feljutni főként éjjel és ködben, amilyen a tegnapi éjszaka is volt.

Felmutatta a lord megbízó levelét, a kapusnak és a kertben álló rendőröknek, akik kelletlenül, de utat engedtek neki. Nem hibáztatta őket. Minden hasonló ügy nagy port vert, és előbb–utóbb mindenképpen napvilágra került. Ha pedig nem akadtak a tettesek nyomára, a sajtó előszeretettel vette őket, rendőröket, a szájára.

 

– Az ablak magasan van, jókora darab kötél kell ahhoz, hogy valaki fel– vagy lemásszon a kertbe, majd át a falon. Ám, mint mondtam a húgom három bordeauxi dogot küldött Londonba. A két kan megközelítőleg száztíz fontot nyom, a szuka sem lehet sokkal kisebb. Azt mondták minden éjjel kiengedték őket, mégsem ugattak, mégsem vették űzőbe a támadót. Eugenie húgom passzióból vadászott velük, higgye el nekem Mr. Divine nem ügyetlen állatok.

 

Magas ablak, magas fal és három, megtermett véreb. Olyasminek látszott, amit nem lehetett csakúgy egy nap alatt kitalálni. Belső segítség nélkül pedig szinte sehogy sem volt kivitelezhető.

– Se a kutyák nem jeleztek, se a rendőrök nem találtak semmi nyomot. Egyetlen egyet sem. Az udvaron legalábbis – öntötte fel tejjel teáját a lord.

 

Mrs. Marston a házvezetőnő szikár, fegyelmezett asszony volt, de láthatóan megviselte az este. Sápadtan, ám most is merev egyenességgel ült e késő délelőtti órán, a konyhában, egy csésze tea mellett. Harmincas évei végén járhatott, ám haja máris őszült. Tiszta, szürke szeme Divine-ra villant, ahogy az belépett a konyhába. Irányításhoz szokott nő benyomását keltette, akit szemlátomást legalább annyira zavart, hogy tehetetlenségre volt kárhoztatva, mint az, ami erre kényszerítette.

Férje, Mr. Marston, legalább egy évtizeddel volt idősebb nála, erősen kopaszodott már, de dús, gondozott szakáll keretezte az arcát. Kialvatlan volt, de őt látszólag jobban feldühítette a helyzet, így még mindig fel s alá járkált a helységben.

 

– Azt mondták késsel végeztek velük, talán valamilyen hentesszerszámmal, ami nem csak a húst hasította szét, de a csontot is eltörte – kortyolt bele ismét a teába Lord Redwood.

– Hentesmunka – bólintott Divine. –  Gondolom, a rendőrök, most majd az alvilág legrettegettebb bűnbandái között fogják keresni, mert ha nem közülük való, akkor is meg kellett fordulnia az ő köreikben. Nem vagyok igazán londoni, valószerűtlennek tartom, hogy egy észak–angol testvérpár, akik csak rövid ideje vannak a városban, kapcsolatokkal bírjon ezeken a helyeken.

– Én sem hiszem – folytatta az arisztokrata.

 

– Óhajtja, hogy összehívjam a személyzetet? – kérdezte Mr. Marston, megállva felesége széke mögött.

– Egyelőre nem, köszönöm – foglalt helyet Divine az asztal átellenes végén. A jobb lába sajgott. – Nagy vonalakban már ismerem az eseményeket, Lord Redwoodtól, így remélem, nem fogom önöket sokáig feltartani. Őlordsága említette nekem, hogy az ikrek nagyon kérlelték önt Mrs. Martson, hogy Londonba jöhessenek. Elárulná miért?

– Mert Carl meg akarta lopni Lord Redwoodot! – közölte a férfi emelt hangon. – Az ezüstnemű…

– Kedvesem! – tette jobbját finoman Mrs. Marston a férje kézére. – Bocsásson meg, mindketten zaklatottak vagyunk. Carlnak nem volt kérdés, hogy jönnie kell, ő volt az egyik fiú, aki Lady Redwood kutyáit gondozta, szükség volt rá itt, hogy legyen, aki tud bánni az állatokkal. Ivett pedig csak kérlelt és kérlelt, hogy ne kelljen elszakadnia a testvérétől. Szegénysorból jöttek, együtt szegődtek el Lord Redwoodhoz is, talán még sohasem voltak igazán a másik nélkül.

Szavai elgondolkodtatták Divine-t. Az asszony csak külsőre volt rideg és fegyelmezett, de ahogy róluk beszélt, még akkor is, ha tudott a fiú bűnéről, nem hűtlen cselédek voltak a szemében, csupáncsak gyerekek.

– Ivett kérlelt, miután megtudta, hogy Londonba jövünk, úgy kérlelt – hallgatott el egy pillanatra a házvezetőnő -, már–már sírt, úgy könyörgött, hogy ne szakítsuk szét őket.

Az ikrek, akik úgy kötődnek egymáshoz, hogy képtelenek a másik nélkül élni. Divine-nak valamiért az afrikai testvérpár jutott az eszébe. Vajon az, amelyiket Harry később kilőtte valójában bosszút akart állni rajtuk, vagy csak azt, hogy a testvére után segítsék? Először jutott eszébe a történtek ilyesforma értelmezése. Ám a mostani helyzet többről szólt, mint életről és halálról. Miért akartak nem csupán elszökni, hanem lopni is? Főleg az ezüstneműt, melyre Mr. Marston utalt. Az bár értékes, mégis bonyolult holmi, két szegénysorból jött gyereknek. Miért pont azt választották akkor?

– Az ezüsthöz kinek volt kulcsa? – fordult a házaspár felé.

– Nekem és a férjemnek – felelte Mrs. Marston.

– Előfordult, hogy másnak is odaadták?

– Alig hét napja érkeztünk Londonba, a szekrények összes kulcsa a ház kezelőjénél volt, ő adta át nekünk – vette át a szót Mr. Marston. Őlordsága még egyetlen napot sem töltött a házban, így csak akkor vettem elő a kulcsot, mikor elhoztuk az ezüstkészletet a Lambert’s – ből.

– Láthatnám? – állt fel nehézkesen a székéből.

A komornyik átvezette a folyosón az ebédlőben álló üvegezett tálaló szekrényhez. Sértetlen volt, az eltulajdonított ezüstöt az előtte álló asztalon helyezték el.

– Gondolom átszámolták és minden darab itt van – vette őket szemügyre.

– Természetesen – közölte Mr. Marston önérzetesen. – Máskülönben nem adták volna vissza Őlordságának.

– Természetesen – bólintott Divine és tovább vizsgálódott. – Ha nincs bűntény, nincs bűnjel – morogta a bajsza alatt, megfordítva a mondást. Kesztyűs baljával óvatosan felemelte az egyik levesestálat. Jókora, súlyos edény volt, hatvan–nyolcvan fontot is elkérhettek érte. Új volt, mint mondták, egyszer sem használták még, de más is utalt erre. Az aljáról, ahová a leggyakrabban vésni szokták hiányzott Lord Redwood címere, csupán a Lambert’s védjegyét találta meg.

– Tudott a személyzetből bárki arról, hogy a címer még nem került fel az ezüstneműre? – kérdezte óvatosan visszatéve a tálat az asztalra.

– Igen – ismerte el kelletlenül Mr. Marston. – Nem külön rendeltük őket, hanem ketten válogattuk ki őket a meglévő árukészletből, a feleségem és én. A jövő héten őlordságának Bristolban lesz dolga, akkor akartam pótoltatni ezt a hiányosságot.

 Végigtekintett a tálalón.

– Egy teljes készletet vettek, mint látom. A Lambert’s emberei hozták ki, vagy a személyzettel oldották meg? – lépett a szekrény elé.

– Idáig ők hozták, be már mi pakoltuk – közölte a komornyik.

Megérintette a zárat. Nem volt különösebben bonyolult szerkezet, de hát mégis miként óvtak volna egy üvegezett tálalót, ahol értelmetlen lett volna a zárral vesződni, ha az üveget is betörhették. Ha Carl, vagy Ivett lenyomatot készített egy óvatlan pillanatban, akár erről, akár a kulcsról, akkor könnyű lehetett a dolguk. Ám a kulcshamisítás nem olyasmi, amit két észak–angol árva csakúgy tudhatott.

– Volt az ikreknek rokona esetleg? Mondjuk itt Londonban?

– Nekem sohasem említették – felelte Mrs. Marston.

Persze. Senki sem hozná szívesen szóba, bűnöző nagybátyját, vagy unokatestvérét. Márpedig egy alig hét napja ideérkezett testvérpárnak szüksége volt egy efféle kapcsolatra. Ő tudhatta, hogy a vésetlen ezüstön sokkal könnyebb túladni, ő buzdíthatta őket arra, hogy szerezzék meg a kulcs lenyomatát, és legyen mivel kinyitni a zárat.

Ez azonban legyen a rendőrség dolga. Neki magának csak futólag volt dolga a zálogosok és orgazdák világával és nem sok jó származott belőle.

– Megnézném Ivett szobáját, aztán pedig a kertet, ha nincs ellenükre – fordult a házaspár felé.

 

A cselédszoba nem pusztán puritán volt, sokkal inkább üres. Egyetlen ágy, egy szekrény és egy mosdóasztalka foglalt benne helyet. Nyilvánvaló volt, hogy a lánynak, alig hét nap alatt vajmi kevés ideje volt még otthonosan berendezkedni itt. Marstonék úgy mondták az ajtót egy székkel torlaszolták el belülről. Azt nyilván összetörték, mikor benyomultak, de a többi bútor sem úszta meg sértetlenül. Hosszában kettérepedt szekrényajtó, széttépett paplan, a mosdóasztal elgörbült vaslába. Megannyi a nekik zuhanó testek okozta sérülés, de sehol egy vágásnyom rajtuk.

A padló viszont tele volt velük. Vajon miért? A vért javarészt felmosták már, a fertőtlenítő szaga belengte a szobát, de a deszkák közötti repedésekben még látott kifakult barna foltokat. Azt mondták hentesmunka. Az eszköz széles pofájú bárd, vagy böllérkés lehetett, és ez valóban emlékeztette valamiféle mészárszékre. Rettenetes látvány fogadhatta a cselédeket, mikor végre bejutottak az ajtón.

 Sajgó, a mozdulattól tiltakozó térde ellenére a padlóra ereszkedett és kesztyűjét lehúzva végigsimított a vágásokon. Hosszú és mély hasadékok voltak a deszkában, egymáshoz viszonylagos közelségben, mintha a támadó újra és újra lecsapott volna, hogy még jobban megcsonkítsa a szerencsétleneket. Egy brutális, matróz múlttal bíró hentesből akár ki is telhetett volna ilyesmi, ha létezett volna. No, nem a szokatlan párosítást tartotta lehetetlennek, bár az is elég valószerűtlen volt, hanem mert a vágások túlságosan sokszor ismétlődtek négyesével, akár a padlón, akár a többi bútoron. Emellett elnyújtott háromszögletűek voltak, nem pedig keskeny oválisok, mint amit a legtöbb penge hagyott. Sokkal inkább emlékeztettek egy vadállat karmaira.

 A szoba nem volt túl apró, még ha két oldalról a tető határolta is, akkor is meg volt nyolc láb hosszú és öt széles. Elviekben nem is lett volna lehetetlen. Elviekben.

Felállt és adalépett az ablakhoz. Kampóval rögzítették a kötelet a párkányhoz, ez nyilvánvaló volt, jól látta, hol mélyedt be a fába. A Scotland Yard persze eltávolította. Majd huszonöt láb kötél nem hevert csakúgy minden nemesi kúria pincéjében, ezt is nyilván be kellett szerezniük valahonnan. De hol rejtették el?

Észrevett egy keskeny bemélyedést a fában. Olyan volt, mintha horgászathoz használt zsinór hagyta volna. Ezt viszont már gond nélkül behozhatták. Rákötötték a kampóra a földön, felhúzták a fal mellett, onnan pedig már könnyű volt. Akár lemászni akartak rajta, akár először leengedni az ezüstöt, a kötél akkor is az ablakban maradt volna.

A kötelet viszont valakinek hoznia kellett.

Újra kinézett az ablakon, le a kert gyepére. Huszonöt lábnyi mélység. A kúria fala egyenetlen volt ugyan, de akkor is három, brit emeletnyi távolság választotta el a talajt az ablaktól. India egyes államaiban létezett egy hagyomány melynek értelmében az áldozatra nézve megalázó módon egy állatott használtak gyilkos fegyverként. Legtöbbször kobrákat és más mérges kígyókat vagy éppen a Sundarbans mocsárvidék emberevő tigriseit, de tudomása volt olyasmiről is, mikor egy csődört használtak ebből a célból. Volt olyan ostoba, hogy rákérdezzen miként tették és miért ezt az állatot választották. A válasz és a mögötte megbúvó bestiális indokok sora, még sokáig kísértette.

Az előbb a szobát vizsgálva még nem tartotta lehetetlennek, hogy egy állat követte el a gyilkosságot. Látott már tigrist ennél alig valamivel nagyobb helységben vérfürdőt rendezni. Ám nem volt az a tigris a világon, ami betanítható lett volna arra a lehetetlen mutatványra, hogy felmásszon a kúria téglafalán.

 

Lent az udvaron még mindig strázsált pár rendőr, de velük nem törődve körüljárta a házat. Belülről, mint korábban is megállapította, sokkal könnyebb volt átmászni a falon, mint kintről s ha az ember mer egy kicsit kockáztatni, akkor nagyobb gond nélkül földet érhetett a kint utcaköveken. Erre még két gyerek is képes lehetett.

Sajátos körülménye volt az egész ügynek, hogy éppen az tervezet kirabolni ezt a házat, kinek az volt a dolga, hogy annak biztonságáról gondoskodjon. Sohasem vadászott kutyákkal, ám értett hozzájuk valamelyest. A dogok különös szerzetek voltak, e tekintetben. Éppen olyan vadul imádták azt, akit gazdának tartottak, mint amennyire vadul esetek neki bárki másnak. Így nem volt véletlen, hogy csak esténként engedték ki őket, mikor törvényszerűen egy árva léleknek sem volt szabad az udvaron tartózkodnia.

Az, hogy a kutyák nem támadtak volna Carlra és arra, aki vele van azon az éjjelen, nagyon is elképzelhetőnek tűnt. Ám az, hogy jelenlétüket, egyetlen hang nélküli hagyják azon a hajnali órán, már kevésbé. Pedig, mint a komornyik állította, éppen így történt. A kutyák nem ugattak.

A kennelek az udvar átellenes oldalán voltak, mindhárom új volt, valószínűleg ezeket is az elmúlt hét napban vették. Bordeauxi dogokat említett a lord, jó nagy példányokat.  Elég nagyokat, hogy elbánjanak bárkivel. Két gyerekkel, pedig végképp.

Eleredt az eső, kövér cseppekben dobolva keménykalapján. Ahogy közelített a kennelekhez, azok lakói továbbra sem mutatkoztak. Szokatlannak látszott már pusztán az is, hogy a rendőrökre és a jövés–menésre sem lettek figyelmesek, de az, hogy az otthonuk előtt állva sem jelentek meg, az már több volt, mint különös. Leguggolt és belesett a rácsokon keresztül az egyikbe. Nyoma sem volt az állatnak. Ahogy a másik kettőnek sem.

– A kutyákat már mi is kerestük – szólalt meg a háta mögött egy rendőr.

Magas volt, sápadt arcát szinte keresztül vágta, az előnytelenül széles szája felett húzódó vékony, szőke bajusz. Fiatal férfi volt, alig pár évvel ifjabb, mint Harry.

– No és, meglettek? – vonta fel a szemöldökét. Fel kellett állnia, jobb lába szinte teljesen elzsibbadt. Meleg idő és sok pihenés. No persze.

– Még nem – ismerte be a járőr –, nem is igazán tudjuk, merre lehetnek. A nagy kaput mi nyitottuk ki, mikor megérkeztünk.

– Mellékbejáratok? Egy nyitva hagyott cselédajtó a kis utcák felé?

– Minden zárva volt.

Egy kutya, ha nagyon akarta sok mindenre képes volt, látott arab herceget agárral madárra vadászni, de három, a lord szerint majd száztíz fontos állat számára egy tíz láb magas fal leküzdhetetlen akadály volt.

Fekete foltot vett észre az esőtől elhajló fűszálak között. Olajos, vagy inkább kátrányszerű sötét miazma volt, egyfontos méretű csupán, ám ahogy a víz ráhullt, le is gördült róla, éppen úgy, mint a kellően sűrű kátrányról szokott. Újra visszaguggolt és elvette a zsebkését. Ha így megy tovább hamarosan sétapálcára is szüksége lesz, és ha már rászorult, akkor botkardot vesz. A pengével megpiszkálta az anyagot, majd megmerítette benne. Valóban, kenőcs-sűrű volt, és szaglott, de nem szúrós bűzzel, ez sokkal inkább volt rothadásédes és fémesen vérszagú.

Ha a mészárszékké lett szobában találta volna, annak lett volna némi értelme, tekintve, hogy az egész helyszín roppant bizarr volt, de itt volt. Zsebkendőjébe törölte a kését, majd azt gondosan összehajtva kabátja belső zsebébe tette.

Nyomában a rendőrjárőrrel visszasétált az ablak alá. A Yard emberei mostanra mindent sikeresen összetiportak. Az egész kert tele volt a lábnyomaikkal, így reménytelen volt, hogy bármi érdemit találjon, ám az ablak továbbra is nyugtalanította. Olyan volt, mint egy fehér királynő, egy fekete törzs élén. Lehetetlen.

Körútja végén még ellenőrizte a cselédbejárót. A konyhából nyílt, az udvar hátsó traktusára, alig tíz lépésnyire a birtok mögött húzódó kiszolgálóúttól és az arra nyíló kaputól. Nehezen járt, fája bedagadt a nyirkosságtól, retesze mellett kulcs is zárta és felette csengő lógott. Az ikrek nyilván nem ítélték alkalmasnak a szökésre.

Számba vette a dolgokat. Hacsak nem derül ki még egysmás az ikrek múltjából, akkor abból a feltételezésből kellett kiindulnia, hogy volt egy harmadik személy is a történetben. Egy ismeretlen, rovott múltú londoni, akit a gyerekek ismertek. Ő biztosított a másolt kulcsot a találóhoz és nyilván az orgazdát is. Felbujtó volt, vagy csupán segédkezett mindebben, az az ő szempontjából lényegtelen volt.

Carl elrejthette a kötelet a kutyák kenneljénél, ahová rajta kívül másnak aligha volt bejárása. Innen vette elő tegnap este és vitte a testvére ablaka alá, aki a horgász zsinórra erősített kampóval felhúzta. Carl, dolga végeztével a cselédajtón át visszatér a házba, mint minden este, mióta Londonban voltak. Az udvar üres, a kutyák mindenkit távol tartanak, senkinek sem fogja véletlenül felfedezni a kötelet. Emellett március volt, ködös hónap, ami csak még jobban elősegítette a tervüket. Ezek után összeszedtek annyi ezüstöt, amennyit bírtak és visszalopakodtak vele az emeletre.

Az ablak nyitva, az ajtó a székkel eltorlaszolva, a kötél a fal mellett lóg. Minden az ikrek által tervezetten halad. Az ablak nyitva…

A birtokról kifelé menet ismét elsétált a cselédszoba ablaka alatt. 25 láb, három brit emeletnyi magasság, csóválta meg a fejét. Átokverte 25 láb. Felpillantott.

Fiatal volt még, ifjabb, mint most Harry, mikor kalandvágytól és ostobaságtól fűtve először járt Afrikában. Mint sokan ő is a vasútnak dolgozott, az építőtáborokat őrizte a vadállatoktól. Egy év sem telt bele és állt már szemtől szemben oroszlánnal, megvadult bivallyal és rohamozó elefánttal is és azt hitte megismerte a vadászat igazi félelmét. Így hitte egészen addig az üregig. Ma sem tudta mi lakta az a hatalmas kotorékot melynek szája és a benne lakó fenevad elnyelte a vasútépítő mérnök fiatal segédjét. A barátját. Csak az állkapcsok csonttörő csattogását hallotta és a másik férfi sikolyait, ahogy hol kétrét görnyedve, hol négykézláb kúszott utánuk. Hallgatta nagyon sokáig, egyre távolabbról és mind mélyebbről, míg nem el nem halt a falak között. Sem az állat, sem a segéd nem került elő soha többé.

Az a nyitott ablak úgy ásított rá most, mint akkor annak az üregnek a bejárata. Ugyanolyan sötéten, nem evilági éhséggel, mondván az, mit mögött rejlik emberi szavakkal le nem írható, emberi ésszel fel nem fogható.

Divine legkevésbé sem kívánta, hogy Lord Redwoodnak igaza legyen. Tudta, hogy a gyanú, miszerint valamiféle misztikus, okkult dolog állt mindezek mögött, talán csak légből kapott fantazmagória csupán, egy túlontúl lelkes orvos és egy túlságosan is extravagáns dolgokhoz szokott lord közös agyszüleménye.

Ám mindettől még az érzés, melyet az ablak keltett benne, nem távozott tőle. Mrs. Long, a jó doktor felesége szerette a filozófusokat, az afrikai útra is vitt magával pár kötetet a témában és éjszakánként felolvasott nekik belőle, csakhogy aztán legyen miről vitatkozniuk.  Nietzsche, egy, az asszonytól hallott gondolata jutott most eszébe. „Ha elég sokáig nézünk sötétségbe, a sötétség végül visszanéz ránk.”

Nézték hát egymást. Talán pontosan úgy, ahogy minden ragadozót hajtó vadász és vadászra leső ragadozó is tette, az embernem hajnala óta.

Pontosan úgy.